Főkép

Fülszöveg:
A KORONGVILÁG KALLÓDÓ KONTINENSE PÁR NAPON BELÜL AZ ENYÉSZETÉ LESZ, HACSAK…
Ki ez a hős, aki átszeli a vörös sivatagot?
Birkák nyírója, sörök ivója, bozótbetyár – olyan valaki, aki még egy fasírtpufit is hajlandó megenni, méghozzá józan állapotban!
Egy csúcsos kalapos férfi, akit a Poggyásza számtalan apró lábon követ. Igen, ő az, Széltoló, az alkalmatlan varázsló, aki még azt a szót sem képes helyesen leírni, hogy „varázsló”.
Ő az egyetlen kéznél lévő hős.
Szóval… gond egy szál se, eh?

Részlet a könyvből:
A hó vastagon, nedvesen hullott a Láthatatlan Egyetem – a Korongvilág legkiemelkedőbb varázstudományi tanintézete – tetőire és gyepére.
Tapadós hó volt, amitől a hely úgy nézett ki, mint valami drága, ám ízléstelen dísztárgy. Vastag kéreggel vonta be Hóttos úrnak, az Egyetem főpedellőrének a cipőit is, miközben a férfi átküzdötte magát a vad, hideg sötétségen.
Az egyik támpillér alatti szélárnyékból két másik pedellőr lépett ki, majd zárkózott föl Hóttos úr mögé. Mindhárman eltökélt szertartásossággal meneteltek az Egyetem főkapuja felé.
Régi, több évszázados hagyományt követtek, és ha nyár lett volna, bizonyosan feltűnik pár turista a környéken, hogy megcsodálja, de az az igazság, hogy a Kulcsok Ceremóniáját minden egyes éjjelen lefolytatták, évszaktól függetlenül. Pusztán a szél, jég vagy hó sosem jelentett akadályt. Hajdanán némely pedellőrök még mindenféle csápos szörnyetegeken is átgázoltak azért, hogy megejthessék a Ceremóniát; de égszakadás, özönvíz sem állhatta útjukat. A kóbor galambokat keménykalapjukat lengetve riasztották el, ahogy az esetleges hárpiákat vagy sárkányokat is, és rendíthetetlen lelki nyugalommal vették semmibe a fakultás azon tagjait, akik ablaktábláikat kitárva, fennhangon szidalmazták őket az „Azonnal hagyják abba ezt az átkozott zajongást! Mi értelme van az egésznek?!” alaptémát cifrázva. A pedellőrök sosem hagytak föl vele, még csak eszükbe sem jutott ilyesmi. Egy hagyományt nem lehet csak úgy megszüntetni. Az ember a hagyományokat csak gazdagíthatja.
A három férfi elérte az árnyékokat a főkapunál, amelyet majdnem kivehetetlenné varázsolt a kavargó hóesés. A szolgálatos pedellőr már várta őket.
– Állj! Ki Jár Ottan? – kiáltotta el magát.
Hóttos tisztelgett.
– A Főrektori Kulcsok!
– Hoci A Főrektori Kulcsokat!
A főpedellőr előrelépett, majd mindkét karját mereven kinyújtotta előre, aztán tenyereit maga felé fordítva kimérten meglapogatta mellkasát azokon a helyeken, ahol egy rég porrá lett pedellőr egyenruhájának valamikori mellzsebei helyezkedhettek el. Paf, paf. Majd testére merőlegesen oldalra tárta a karjait, és a korábbi műveletet megismételte oldalzsebmagasságban is. Paf, paf.
– A Mindenit! Megesküdtem Volna, Hogy Az Előbb Még A Kezem Ügyében Voltak! – üvöltötte el magát ezt követően, egy bulldog makacsságával ügyelve arra, hogy gondosan megformáljon minden egyes szótagot.
A kapuszolgálatos tisztelgett. Hóttos visszatisztelgett.
– Megnézte Mindegyik Zsebében?
A főpedellőr ismét tisztelgett. A kapuszolgálatos úgyszintén. Keménykalapján apró piramist kezdett formázni a reá hullott hó.
– Alighanem A Komódon Hagyhattam Őket. Mindig Ez Van, Nem Igaz?
– Vigyáznia Kéne Arra, Hogy Ne Felejtse El, Hova Teszi A Kulcsokat!
– Várjunk Csak! Lehet, Hogy A Másik Felöltőmben Hagytam Őket!
Az ifjú pedellőr, aki ezen a héten A Másik Felöltő Hordozója tisztét betöltötte, előrelépett. Mindegyik férfi tisztelgett a másik kettőnek. Majd a legfiatalabb megköszörülte a torkát, és kinyögte:
– Nem, Én Már Átkutattam… Annak A Zsebeit… Ma Reggel!
Hóttos finom biccentéssel jelezte afölötti megelégedettségét, hogy az ifjú pedellőr kielégítő módon eleget tett bonyolult szerepének, aztán ismét meglapogatta a saját zsebeit.
– Hé, Az Árgyélusát, Hát Nem Mégis Ebben A Zsebemben Vannak! Mekkora Tökfej Is Vagyok!
– Rá Se Rántson, Sokszor Velem Is Megesik Az Ilyen!
– Elsüllyedek A Szégyentől! Legközelebb Tán A Saját Fejem Hagyom El!
Valahol a sötétben megnyikordult egy ablak.
– Öhm, elnézést, uraim…
– Itten Vannak Akkor A Kulcsok! – fokozta a hangerejét Hóttos.
–Hálásan Köszönöm!
– Ha esetleg lennének szívesek… – folytatta a siránkozó hang olyan tónusban, mintha a gazdája legszívesebben azért is bocsánatot kérne, mert él.
– Most Már Minden Biztonságosan Zárva! – ordította a kapuszolgálatos, miközben visszanyújtotta a kulcsokat.
– …ha esetleg egy egészen picikét halkabban…
– Az Istenek Áldjanak Meg Mindnyájunkat! – üvöltötte Hóttos, hogy az erek kidagadtak vastag, vörös nyakán.
– Ügyeljen Arra, Ezúttal Hova Teszi Őket! Ha! Ha! Ha!
– Ho! Ho! Ho! – süvöltötte dühtől tajtékozva a főpedellőr. Aztán mereven tisztelgett, majd szükségtelenül eltúlzott lábmunkával parádés hátraarcot csinált, és ily módon eleget téve az ősi hagyomány támasztotta követelményeknek – bár a bajsza alatt végig dörmögve –, visszamasírozott a pedellőrök szállására.
Az Egyetem apró szanatóriumának ablaka becsukódott.
– Ettől a fickótól mindig elfog a káromkodhatnék – vallotta be a Pénztárnok, majd reszkető kézzel a zsebébe túrt, és apró, zöld dobozkát húzott elő onnan. Ahogy a fedelével ügyetlenkedett, pár szárítottvarangy-tabletta a földre hullott. – Pedig számtalan írásbeli figyelmeztetést küldtem már neki. Ő arra hivatkozik, hogy ez az egész a hagyomány része, de nem is tudom, annyira… lármásan csinálják… – A Pénztárnok a zsebkendőjébe trombitált. – Milyen az állapota?
– Nem túl jó – felelte a Dékán.
A Könyvtáros nagyon-nagyon beteg volt.
A hó kívülről vastag rétegben tapadt az ablaküvegre.
A lobogó tűz előtt egy takarókupac hevert, amely olykor-olykor megborzongott. A varázslók aggodalmas pillantásokat vetettek rá.
Az Újkeletű Rúnák Adjunktusa lázasan lapozott egy könyvben.
– Úgy értem, honnan tudjuk, hogy most öreg, vagy fiatal? – kérdezte. – Mi számít öregnek egy orangután esetében? Ráadásul varázsló is. És minden idejét a Könyvtárban tölti, ahol folyamatosan ki van téve a mágikus sugárzás hatásainak. Talán a nátha valahogy megtámadta a morfikus mezőjét, de végül is bármi okozhatja ezt az egészet.
A Könyvtáros tüsszentett.
És alakot váltott.
A varázslók borúsan szemlélték a létrejött objektumot, amely egy olyan kényelmes karosszékre emlékeztetett, amit valaki valamilyen okból hosszú, vörös szőrmével vont be.
– Mit tehetünk érte? – tette fel a kérdést Ponder Stibbons, a fakultás legifjabb tagja.
– Talán egy-két párnát szívesen fogadna – felelte Rettentheő.
– Úgy érzem, Főrektor, ez kissé ízetlen megjegyzés volt.
– Miért? Néhány kényelmes párnának mindenki örül, különösen, ha kissé elesettnek érzi magát – válaszolta a fakultás feje, aki számára a betegségek tökéletes rejtélyt jelentettek.
– Reggel még asztal volt. Mahagónifából, azt hiszem. Úgy tűnik, legalább a színét képes megtartani.
Az Újkeletű Rúnák Adjunktusa sóhajtva becsukta a könyvet.
– Az nyilvánvaló, hogy elveszítette az irányítást a morfikus funkciói fölött – jelentette ki. – Ami, felteszem, nem túl meglepő. Attól tartok, ha már egyszer megváltozott, onnan kezdve sokkal könnyebben változik ismét. Ez közismert tény.
Majd a Főrektor megkövült vigyorára pillantott, és megint felsóhajtott. Rettentheő Mustrum hírhedt volt arról, hogy amennyiben akadt a környékén valaki, aki megtette azt helyette, ő a legcsekélyebb erőfeszítést sem pocsékolta arra, hogy megértsen bármit is.
– Elég nehéz egy élőlény testi formáját megváltoztatni, de ha egyszer már megtörtént, legközelebb sokkal könnyebben véghezvihető – fordította le a fakultás fejének.
– Hogy mondta?
– Mielőtt orangután lett belőle, ember volt. Emlékszik, Főrektor?
– Ó! Tényleg – felelte Rettentheő. – Mulatságos, az ember mennyire hozzá tud szokni dolgokhoz. Egyébként az ifjú Ponder szerint az emberszabásúak és az emberek rokonságban állnak egymással.
A többi varázsló üres tekintettel nézett. Ponder arca fintorba torzult.
– Mutatott keveset nekem a láthatatlan szövegeiből. Bámulatos izék!
A fakultás többi tagja olyan szemrehányóan nézett Stibbonsra, mintha cigarettázáson kapták volna egy tűzijátéküzemben. Most már tudták, kit lehet hibáztatni. Szokás szerint…
– Bölcs dolog volt ez, uram? – érdeklődött a Dékán.
– Nos, történetesen én vagyok ennek az Egyetemnek a Főrektora, Dékán – közölte Rettentheő nyugodtan.
– A vakok számára is nyilvánvaló tény, Főrektor – felelte a Dékán. A hangjával sajtot lehetett volna szeletelni.
– Érdeklődnöm kell a munkájuk iránt. A morál végett, tudja – mutatott rá a Főrektor. – Az én ajtóm mindig nyitva áll. Úgy tekintek magamra, mint a csapat egyik tagjára.
Ponder ismét megrándult.
– Nem hiszem, hogy az én rokonságomban lenne egyetlen emberszabású is – tűnődött hangosan a Számbojtár Professzor. – Mármint csak tudnék róla, nem gondolják? Mert hát az esküvőkre is meghívnak, meg minden. És a szüleim is céloztak volna rá, mondjuk olyanféleképp, hogy „ne is törődj Csongor bácsival, neki ilyen a természetes szaga”, nem igaz? És lennének festmények is, arcképek a…
A karosszék ismét tüsszentett. Pillanatnyi kényelmetlen morfikus bizonytalanságot követően a Könyvtáros megint régi alakjában terpeszkedett a szőnyegen. A varázslók gyanakodva szemlélték, várva, mi történik legközelebb.
Tényleg nehezen lehetett visszaemlékezni azokra az időkre, amikor a Könyvtáros még emberként létezett. Senki sem tudta felidézni, hogy nézett ki, vagy hogy egyáltalán milyen nevet viselt.
Évekkel korábban egy mágikus robbanás – amely mindig is fenyegetett az Egyetemhez hasonlatos helyeken, ahol szűk helyen annyi instabil varázskönyv zsúfolódott össze – ajándékozta meg a váratlan emberszabású léttel. Viszont a Könyvtáros nem tekintett vissza megbánással – ami azt illeti, gyakran maga alá sem tekintett így. Nagy, szőrös alakja, amint egyik karjával egy polcról függeszkedik, miközben lábaival a könyveket igazgatja, közkedvelt látványnak számított az Egyetem polgárai körében. Munkaszeretete és kötelességtudata mindenki számára követendő példát mutatott.
Rettentheő Főrektor, akinek a fejébe e legutolsó mondat áruló módon befészkelte magát, ráébredt, hogy szinte már gyászjelentést fogalmazgat.
– Küldetett bárki orvosért? – tette fel a kérdést.
– Délután itt járt Karikaláb Bandi – válaszolta a Dékán.
– Próbálta megmérni a lázát, de attól tartok, a Könyvtáros megharapta.
– Megharapta? Egy lázmérővel a szájában?
– Á! Nem egészen. És ezzel éppenséggel rátapintott a harapás okára.
Egy percig ünnepélyes csend borult a társaságra. Majd a Számbojtár Professzor felemelte az egyik ernyedt, fekete bőrű mancsot, és bátorítólag megveregette.
– Mit ír az a könyv a majmokról? Van nekik pulzusuk? – tudakolta. – És az orrának hidegnek kellene lennie, vagy milyennek?
Halk hang hallatszott, mint amikor fél tucat ember egyszerre levegő után kap. A többi varázsló kezdett eloldalazni a Számbojtár Professzortól.
Néhány pillanatra csend támadt, amit csak a tűz ropogása és odakünn a szél süvítése tört meg.
Aztán a fakultás tagjai ismét közelebb csoszogtak.
A Számbojtár Professzor, aki lenyűgözve észlelte, hogy továbbra is birtokában van valamennyi végtagjának, igen lassan levette csúcsos kalapját. Pedig ilyet varázsló csak a legkomorabb körülmények közt tesz.
– Nos, akkor ennyi – állapította meg. – Szegény fickó elindult hazavezető útján. Vissza az égi nagy sivatagba.
– Ööö, mármint esőerdőbe – pontosított Ponder Stibbons.
– Talán Keményítő asszonyság készíthetne neki egy jó kis tápláló erőlevest – vetette fel az Újkeletű Rúnák Adjunktusa.
Rettentheő Főrektor az Egyetem házvezetőnőjének forró erőlevesére gondolt.
– Gondolom, ha az nem öli meg, akkor meggyógyítja – morogta. Majd vigyázva megveregette a Könyvtáros vállát.
– Fel a fejjel, öregfiú! – biztatta. – Hamarosan újra talpon lesz, és megint a közösség értékes tagjává válik!
– Bütykein – jegyezte meg segítőkészen a Dékán.
– Hogy mondta?
– A bütykein inkább, mint a talpán.
– Bőrkeményedéseken – vetette közbe az Újkeletű Rúnák Adjunktusa.
– Ez ízléstelen volt, ember! – korholta a Főrektor.
A varázslók lassan kibóklásztak a szobából, és már csak a folyosóról hallatszott egyre távolodó hangjuk.
– Nagyon sápadtnak tűnt a háttámla körül.
– Bizonyára létezik valamilyen gyógymód, nem?
– A hely nélküle soha nem lesz a régi.
– Határozottan kivételes személyiség.
Amikor már mindannyian elmentek, a Könyvtáros óvatosan felnyúlt, a fejére húzott egy takarót, átölelte a forró vizes palackját, majd tüsszentett.
És immár két forró vizes palack feküdt a padlón; egyiküket, amelyik jóval nagyobb volt a másiknál, sűrű, vörös szőr borította.

A fény lassan halad a Korongon, és kissé nehezebb a megszokottnál; hajlamos feltorlódni a magas hegyek meredekebb lejtőin. A kutatóvarázslók véleménye szerint létezik a fénynek egy sokkal könnyebb és gyorsabb változata is, amely lehetővé teszi, hogy az első fajtáját megpillanthassuk, ám mivel ez a második változat túl sebesen mozog ahhoz, hogy látni lehessen, még nem tudták kiókumlálni, mire lehetne használni.
Ez viszont azt jelenti, hogy a Korong lapos volta dacára különböző részein nem ugyanannyi az idő ugyanabban a – jobb kifejezés híján – időben. Így hát amikor Ankh-Morporkban olyan késő éjjel volt már, hogy inkább hajnalnak lehetett nevezni, másutt…

A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza