FőképKözeledett az időpont, amikorra esküvőnk napja volt kitűzve. Az udvar úgy felkavarodott ezen, mint a megbolygatott kaptár. Intrikák szövődtek, minden sötét sarokban apró összeesküvések és palotai pletykák bogozódtak, és a konyhai mosogatólányok nem egy ilyen kitalált rágalma szivárgott fel a trónig. Pedig a palota volt Cho-Sen érverése; amikor a palota megrezdült, az impulzus végigfutott a Hét Tengerpart egész országán…
És a palota alaposan megrendült a mi házasságunk első hírére, nem csak azért, mert szokatlan és regényes körülmények között született meg ez a szerelem, hanem mert nászunk nyílt arculcsapása volt Chong Mong-ju érdekeinek. A herceg harcolt is ellene minden erejével, de Yunsan sem maradt vértezetlen. Chong Mong-ju fellázította az ország papságának felét, úgyhogy egy nap hatalmas menetben zarándokoltak el mérföldeken keresztül a palota kapujáig, és pánikszerűen ráijesztettek a császárra.
De Yunsan nem engedett. Az ország papságának másik fele, köztük a legnagyobb városok, mint Keijo, Fusan, Songdo, Pyen-Yang, Chenampo és Chemulpo vezetői az ő kezében voltak. Yunsan és Om hercegnő ezekben a városokban minden főhivatalnokot megnyertek a maguk igazának. De megnyerték magát a császárt is. Mint a hercegnő később bevallotta nekem, könynyekben tört ki császári nagybátyja előtt, sírógörcsöket kapott és olyan botránnyal fenyegetőzött, ami alapjában rázhatta meg a trónt. Yunsan még megfontoltabban és hatásosabban készítette föl a császárt erre a hírre, amire különben is el volt készülve régen.
– Itt az ideje, hogy megnöveszd a hajadat a házassági kontyhoz – figyelmeztetett egy nap Yunsan, hamiskásan rám kacsintva, mert hisz szőke hajam hetek óta elég hosszú volt már.
Hogy a császári hercegnő és az egyszerű tengerész furcsa frigyének élét vegyék, uralkodói rendelettel hirdették ki az egész országban, hogy én Koryu hercege vagyok. Ugyanekkor lefejezték öt tartomány kormányzóját, aki egyébként is Chong Mongju híve volt, és engem neveztek ki a régi Koryu hét tartományának élére. Cho-Senben ugyanis a hetes számjegy szerencsés szám. Hogy a felszabadult tartományok számát hétre egészíthessék ki, kivettek még kettőt Chong Mong-ju híveinek kezéből.
Uramisten, egy egyszerű tengerész… és egy nap elindul északra a császár országútján ötszáz zsoldos katonával, fényes kísérettel, pompás ruhákban, hogy átvegye hatalmát – korlátlan úr élet és halál és mindenféle borzalmas tortúra felett. A hét tartományban félmillió főnyi sokaság várt lelkesedve és ünnepelve. Volt kincstáram, kincstárnokom, egész sereg írnokom, akik hőstetteimet rótták pergamenre. És volt vagy ezer adószedőm, akik kipréselték az adófizető nép utolsó rézpénzét is.
Az én hét tartományom azon a tájon terülhetett el, amit ma Mandzsúriának neveznek, de akkor úgy ismerték, hogy Hongdu, vagyis a rőthajúak országa. Nem volt valami nyugodal mas vidék, mert ezek a legendás hírű rőthajú férfiak vad portyázók és félelmetes rablók voltak, akik hatalmas tömegben zúdultak le a hét tartomány népére, és mint a sáskaraj, elpusztítottak mindent. Azt is beszélik, hogy úgy bántak el az útjukba kerülő lakossággal, mint a kannibálok. Magam is tudom a saját tapasztalataimból, hogy a rőthajúak, kik állandó rettegésben tartották az én hét tartományomat, félelmetes harcosok voltak.
Viharos, forgószeles, nehéz esztendő volt ez. Mialatt Yunsan és hercegnői menyasszonyom betetőzték munkájukat Keijóban és egészen kegyvesztetté tették Chong Mong-jut, én északon harcba szálltam a rőthajúakkal. Természetesen igyekeztem jó hírnevet szerezni magamnak. Valójában pedig itt is Hendrik Hamel állt mögöttem, ő volt az, aki rajtam keresztül megtanította katonáimat gyakorlatozni és harcolni, furfangos hadicselekre oktatta őket a rőthajúak ellen, és kidolgozta a haditerveket. Kemény csatákat álltunk ki, sok meleg napunk volt, a véres háború eltartott egy esztendeig – de az év elmúltával teljes csend és nyugalom volt az északi partokon. A rőthajúak eltűntek, csak ezernyi tömegsír jelezte, hogy valaha éltek azon a vidéken.
Nem tudom, hogy ez a koreai háború a rőthajúak ellen fel van-e jegyezve a fehér emberek történelemkönyveiben, de ha igen, akkor nektek, kik ezeket az emlékiratokat szobátok csendjében olvasni fogjátok, módotokban lesz ellenőrizni az általam szolgáltatott adatokat. Nekem, mint említettem, hiányosak a történelmi ismereteim. Én sohasem olvastam a rőthajúakról és Korea történetéről. Íme, egy másik adat, amiről szintén nem hallottam soha és amit ugyancsak ellenőrizhettek: amikor hadat viseltem az északi partvidéken a rőthajúak ellen, sokat beszéltek ott egy régi, kegyetlen háborúról, mely két emberöltővel az én időm előtt viharzott arra el. Ez akkor történt, amikor Hidejosi lett Japánban a sógun. Hidejosi vezette ezt a véres háborút, és végigsöpörte fél Cho-Sent, a déli Fusantól felfelé egészen az északi Pyen-Yangig. Borzalmasan kegyetlen hadvezér volt Hidejosi. Úgy beszélték a környéken, hogy százezerszám küldte a koreai fülekkel és orrokkal teletömött csöbröket haza Japánba, a császárának. Sok-sok öreg embert és töpörödött anyókát kivallattam én erről, akik szemtanúi voltak a kegyetlenkedéseknek és csodálatosképp megmenekültek a megcsonkítástól.
De térjünk vissza Keijóba, a szépséges Om hercegnőhöz. Uram isten, micsoda asszony volt! Negyven évig volt a feleségem, de soha a legkisebb dologban nem ellenkezett velem, és kitartott mellettem hűségesen, minden nélkülözésben, szenvedésben és ránk zúduló bajban…
Chong Mong-ju megtörve, kegyvesztetten, hatalmában és befolyásában alaposan megnyirbálva eltűnt az udvarból. Visszavonult duzzogva valahová messze, az északkeleti tengerparton lévő palotájába. Nem volt már senki, aki a házasságunkat ellenezze. Yunsan hatalma korlátlan volt és teljes. Éjszakánként a tűzjelzések teljes nyugalomról hoztak jelentést az ország minden részéből. A császár még reszketősebb térdű és még ráncosabb lett azoktól az ördöngösségektől, amelyeket Yunsan eszelt ki számára. Kim a palotaőrök parancsnoka volt. Kwan Yung-jinnek, annak a pocakos tartományfőnöknek, aki kalodába rakott és megveretett minket, alaposan letörtem a szarvát: száműztem őt és örökre eltiltottam attól, hogy Keijo falait megközelíthesse. Om hercegnő meg én elnyertük szívünk minden óhaját. A házasságkötés nagy fénnyel és pompával megtörtént.
Megjutalmaztam természetesen barátaimat is. Akármilyen nagy úr voltam Cho-Senben, sohasem felejtettem el, hogy valamikor Johannes Maartens volt a kapitányom a Sparwehren. Többi tengerésztársamat – sajnos – úgy állítottam be annak idején, mint országom rabszolgáit, ezeknek nem adományozhattam hivatalt; az öreg Johannest azonban szabad embernek mondtam már akkor is. Ő elnyerhetett méltóságokat. Fel is keresett csakhamar a palotámban, és arra kért, hogy tegyem meg Kyong-ju, egy nyomorúságos kis tartomány kormányzójává. Ó, a ravasz vén róka! Nem is sejtettem szándékát, amikor szerény kérését előadta; Kyong-ju ugyanis a legszegényebb tartomány volt, alig volt halászata, földművelése pedig úgyszólván semmi; lakói alig tudtak valami adót fizetni. Kyong-ju kormányzójának lenni kevéssel volt több, mint üres méltóság, tiszteletbeli cím. Inkább egy hatalmas megszentelt sírhely volt az egész tartomány, mert ott, a Tabong hegyén voltak eltemetve Silla régi királyainak csontjai.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:Jack London összes novellái I.
Háborús történetek
Düledék palota – Klasszikus rémtörténetek
Jack London: Snark – Kirándulás a Föld körül