FőképEgy

A halálos fenyegetések és a szerelmeslevelek között elég nagy különbség van – még akkor is, ha az, aki a halálos fenyegetést írja, azt állítja, hogy szerelmes levele címzettjébe. Persze ha számításba vesszük, hogy egyszer én is megpróbáltam megölni valakit, akit szeretek, talán nem kellene ennyi előítélettel bírnom.
A mai levél időzítése tökéletes volt, nem mintha nem erre számítottam volna. Már négyszer végigolvastam, és bár késésben voltam, muszáj volt ötödször is.

Legkedvesebb Rose-om,

A Felébredés kevés hátrányainak egyike, hogy utána már nincs szükségünk alvásra, így álmodni sem álmodunk. Ez nagy kár, mert ha képes lennék álmodni, akkor lefogadom, hogy rólad álmodnék. Az illatodról, és arról, hogy milyen selymes szokott lenni az a sötét hajad az ujjaim között. A bőröd simaságáról álmodnék, és az ajkad vadságáról, amikor csókolózunk.
Álmok híján be kell érjem a saját fantáziámmal… ami majdnem ugyanolyan jó. Mindezeket a dolgokat tökéletesen el tudom képzelni, éppen úgy, mint azt, milyen lesz, amikor elveszem az életedet ebből a világból. Ez olyasmi, amit bánok ugyan, hogy meg kell tennem, de nem hagytál nekem más választást. Amikor visszautasítottad a lehetőséget, hogy csatlakozz hozzám az öröklétben és az örök szerelemben, kényszerpályára állítottál, és nem hagyhatom, hogy egy ilyen veszélyes illető, mint te, életben maradjon. Ezen kívül, még ha erőszakkal fel is ébresztenélek, most már olyan sok ellenséged van a strigák között, hogy valamelyik úgyis megölne. Ha meg kell halnod, akkor halj meg az én kezem által.
Ennek ellenére sok szerencsét a mai vizsgádhoz – nem mintha szükséged lenne rá. Ha tényleg rákényszerítenek, az mindenkinek csak időpocsékolás lesz. Te vagy a legjobb abban az évfolyamban, és estére ott lesz a nyakadon a hűség ígéretes jele. Persze ez azt jelenti, hogy ennyivel is nagyobb kihívást fogsz jelenteni, amikor majd találkozunk – amit én mindenképpen nagyon élvezek majd.
És találkozni fogunk. Az érettségi után kiraknak az akadémiáról, és ahogy kikerülsz a védett környezetből, megtalállak. Nincs olyan hely ezen a világon, ahova elbújhatnál előlem. Figyellek.

Szeretlek,

Dmitrij

A „meleg jókívánságai” ellenére nem igazán lendített a kedvemen a levele, amit az ágyamra dobtam, majd csüggedten kisétáltam a szobából. Próbáltam megakadályozni, hogy hatással legyenek rám a szavai, bár szerintem a lehetetlennel határos dolog lenne kiborulás nélkül fogadni az ilyesmit. Nincs olyan hely ezen a világon, ahova elbújhatnál előlem.
Ebben nem kételkedtem. Tudtam, hogy Dmitrijnek megvannak a kémei. Mióta a volt tanárom majd szeretőm gonosz, élőhalott vámpírrá változott, azóta egyfajta vezetővé vált közöttük – amiben én is sokat segítettem neki, amikor megöltem a volt főnökét. Azt gyanítom, a kémei közül sokan emberek, akik csak arra várnak, hogy kitegyem a lábam az akadémiáról. Nincs olyan striga, aki képes lenne huszonnégy órán át lesben állni. Egy ember képes erre, és a közelmúltban kiderült számomra, hogy rengeteg ember hajlandó strigákat szolgálni cserébe az ígéretért, hogy egy szép napon átváltoztatják őket. Ezek az emberek úgy gondolják, az örök élet megéri a lelkük megrontásáért, és azért, hogy a túlélés végett másokat kell majd gyilkolniuk. Rosszul vagyok az ilyen emberektől.
De nem az emberek miatt bizonytalanodtak el a lépteim, miközben végigsétáltam a füvön, amit élénkzölddé változtatott a nyár. Hanem Dmitrij miatt. Mindennek Dmitrij volt az oka. Dmitrij, a férfi, akit szeretek. Dmitrij, a striga, akit meg akarok menteni. Dmitrij, a szörnyeteg, akit nagy valószínűséggel meg kell majd ölnöm. Kettőnk szerelme még mindig elevenen lángolt bennem, akárhányszor is parancsoltam magamra, hogy lépjek túl rajta, bármennyire is úgy gondolta a világ, hogy ez sikerült nekem. Dmitrij mindig velem volt, mindig ott járt a gondolataimban, mindig elérte, hogy elbizonytalanodjak magamban.
– Úgy nézel ki, mint aki egy hadsereggel készül szembeszállni.
Kirángattam magam a sötét gondolataim közül. Annyira csak Dmitrij és a levele járt az eszemben, hogy a világot teljesen kizárva sétáltam át az iskolaudvaron, és észre sem vettem Lissát, a legjobb barátnőmet, aki egy csúfondáros mosollyal az arcán felvette velem a lépést. Ritkán fordult elő, hogy meg tudott lepni, mert van köztünk egy lelki kötelék, amelyen keresztül mindig értesülök a jelenlétéről és az érzelmeiről. Nagyon komoly figyelemelterelésre van szükségem ahhoz, hogy ne vegyem észre, és ha valami el tudja ennyire terelni a figyelmemet, az az, ha meg akarnak ölni.
Vetettem rá egy meggyőzőnek remélt mosolyt. Lissa tudta, mi történt Dmitrijjel, és hogy a volt szerelmem most arra vár, hogy megölhessen, miután megpróbáltam – sikertelenül – megölni őt. Ugyanakkor a levelek, amik hetente érkeztek tőle, aggasztották Lissát, és neki anélkül is éppen elég baja volt, hogy még az én élőhalott zaklatómat is fel kelljen vennie a listára.
– Hát nagyjából tényleg egy hadsereggel kell szembeszállnom – jegyeztem meg. Kora este volt, de a késő nyári nap még mindig fent volt Montana égboltján, aranyfényben fürösztve minket séta közben. Én imádtam, de moraként – a morák békés, élettel teli vámpírok – Lissa szép lassan le fog gyengülni és rosszul lesz tőle.
Lissa felnevetett, és átdobta platinaszőke haját a fél vállán. A napfény angyali ragyogást kölcsönzött neki. – Tényleg. De nem hittem, hogy bármennyire is aggódni fogsz.
Értettem, mire gondol. Még Dmitrij is azt írta, hogy ez csak időpocsékolás lesz számomra. Végtére is elmentem utána Oroszországba, hogy megkeressem, és valódi strigákkal szálltam szembe – akik közül többet meg is öltem. Lehet, hogy nem kellene tartanom ettől a vizsgától, de az a sok felhajtás és elvárás hirtelen rám nehezedett. Felgyorsult a szívverésem. Mi van, ha nem tudom megcsinálni? Mi van, ha nem vagyok olyan ügyes, mint gondolom? Lehet, hogy a testőrök, akik most kihívnak majd, nem igazi strigák, de tehetségesek, és jóval hosszabb ideje harcolnak, mint én. Az önhittség komoly gondokat okozhat nekem, és ha most megbukom, akkor olyanok előtt fogok megbukni, akik törődnek a sorsommal. Azok előtt, akik annyira hisznek bennem.
Még valami aggasztott.
– Izgulok, hogy milyen hatással lesznek ezek a jegyek a jövőmre – mondtam. Ez volt az igazság. A gyakorlati vizsga a hozzám hasonló testőrtanoncok utolsó vizsgája. Ez adja meg az érettségimet a Szent Vlagyimirban, hogy utána elfoglalhassam a helyemet az igazi testőrök között, akik a strigáktól védelmezik a morákat. Nagyjából a gyakorlati vizsga dönti el, melyik mora mellé kerülnek a testőrtanoncok.
A kötelékünkön keresztül megéreztem Lissa együttérzését, és az aggodalmát. – Alberta szerint jó esély van arra, hogy együtt maradhatunk… hogy lehetsz a testőröm.
Grimaszoltam egyet. – Szerintem ezt Alberta csak azért mondta, hogy itt tartson az iskolában. – Pár hónapja kiiratkoztam, hogy levadásszam Dmitrijt, utána visszatértem… és ez nem nézett ki túl jól a tanulmányi aktámban. Aztán ott van az az apróság is, hogy a morák királynője, Tatjana utál engem, és valószínűleg mindent megtesz, hogy megakadályozza a kinevezésemet, de ez egy másik történet.
– Szerintem Alberta tudja, hogy csak akkor hagynák, hogy én védjelek téged, ha én lennék az utolsó testőr a Földön. És még akkor is elég kevés esélyem lenne erre.
Előttünk egyre hangosabban zsivajgott a tömeg. Az iskola egyik sportpályáját arénává alakították át, ami leginkább a római gladiátorok korára emlékeztetett. A padokat feltornyozták, és egyszerű faalkotmányból gazdagon párnázott ülőhelyekké változtatták őket, árnyékolókkal, hogy megvédjék a morákat a naptól. Zászlók vették körül a pályát, a ragyogó színeik már innen látszottak, ahogy a szélben lobogtak. A barakkokat még nem láttam, de tudtam, hogy valami ilyesmit építettek a stadion bejáratánál, ahol a testőrtanoncok idegesen várakoznak. Magát a síkot akadálypályává változtatták, nehéz feladatokkal. És a fülsiketítő éljenzés hangjai alapján már rengetegen ott voltak, hogy megtekintsék az eseményt.
– Én nem adom fel a reményt – jelentette ki Lissa. A kötelékünkön keresztül éreztem, hogy komolyan gondolja. Ez volt benne az egyik legszebb dolog – az állhatatos hite és az optimizmusa, ami a legszörnyűbb megpróbáltatások között is kitartott. És ami éles kontrasztban állt az én újonnan elsajátított cinizmusommal. – Van nálam valami, ami lehet, hogy segíthet neked ma.
Lissa megállt, és belenyúlt a nadrágja zsebébe, majd előhúzott egy kis ezüstgyűrűt, ami tele volt peridotnak tűnő apró drágakövekkel. Nem kellett a kötelékünkre hagyatkoznom ahhoz, hogy megtudjam, mit kínál nekem.
– Ó, Liss… nem is tudom. Nem akarok semmilyen, izé, érdemtelen előnyt.
Lissa a szemét forgatta. – Nem ez a probléma, ezt te is tudod. Ezzel nincs semmi gond, esküszöm.
A gyűrű, amit felkínált – egy varázstárgy – a Lissa-féle ritka mágiával átitatva. Minden mora uralni tudja az öt elem valamelyikét: a földet, a levegőt, a vizet, a tüzet vagy a lelket. A lélekmágia a legritkább – olyan ritka, hogy az évszázadok során meg is feledkeztek róla. De Lissa és még páran mások a közelmúltban ismét felbukkantak vele. A többi elemmel ellentétben, amelyek tárgyi természetűek, a lélek-tudás az elmében lakozik, és mindenféle emberfeletti jelenségben nyilvánul meg. Senki sem érti teljesen.
Lissa csak a közelmúltban kezdett a lélekmágiával megbűvölni tárgyakat, és nem volt benne túl ügyes. Az ő legerősebb lélekképessége a gyógyítás, úgyhogy gyógybűbájokat próbált készíteni. A legutóbbi egy karkötő volt, ami megégette a karomat.
– Ez működik. Csak egy kicsit, de segíteni fog távol tartani a sötétséget a vizsga alatt.
Lissa könnyed hangon beszélt, de mindketten tisztában voltunk azzal, mennyire komolyak a szavai. A lélek minden ajándékának megvan az ára: a sötétség, ami haragként és zavarodottságként nyilvánul meg, és végül elmebajhoz vezet. A sötétség, ami néha belém áramlik a kötelékünkön keresztül. Azt mondták nekünk, hogy mágiával és Lissa gyógyító erejével le tudjuk győzni. Ezt még sokat kellett gyakorolnunk.
Halvány mosolyt vetettem a barátnőmre, meghatottan az aggodalmától, és elvettem tőle a gyűrűt. Nem égette meg a tenyerem, amit reménykeltőnek tartottam. Apró volt, csak a kisujjamra tudtam felhúzni. Semmit nem éreztem, amikor felvettem. Néha ez van a gyógyító bűbájjal. Persze ez azt is jelenthette, hogy a gyűrű teljességgel hatástalan. Bárhogy is legyen, ártani nem árthat.
– Köszönöm – mondtam. Éreztem, hogy öröm szalad végig Lissán, ahogy továbbsétáltunk.
Magam elé nyújtottam a kezem, és megcsodáltam, hogy csillognak a kis zöld kövek. Az ékszerviselés nem a legpraktikusabb döntés az olyan kihívások során, amikkel szembenézni készültem, de lesz rajtam kesztyű, ami eltakarja.
– Nehéz elhinni, hogy ezek után kikerülünk innen a való világba – merengtem hangosan, bele sem gondolva a szavaimba.
Lissa megmerevedett mellettem, én pedig azonnal megbántam a szavaimat. Mert a „való világ” azt jelentette, hogy nekiállunk a feladatnak, amiben megígérte még pár hónappal korábban – nem túl boldogan –, hogy segít.
Amikor Szibériában voltam, megtudtam, hogy talán létezik módja annak, hogy Dmitrij visszaváltozzon hozzám hasonló dampyrrá. Elég valószínűtlen volt, hogy működik a dolog – sőt, nagyon is elképzelhető, hogy kitaláció az egész –, és tekintetbe véve, mennyire elszánta magát Dmitrij a megölésemre, nem voltak illúzióim, hogy lenne más választásom, mint végezni vele, amennyiben szembekerülünk egymással. De ha van mód arra, hogy előtte még megmentsem, arról tudnom kell.
Sajnos ezt a csodát csak egy bűnöző segítségével hajthatjuk végre. És nem is akármilyen bűnözőről van szó: Viktor Daskovról, egy főnemesi moráról, aki megkínozta Lissát, és mindenféle egyebet is elkövetett ellenünk, amivel pokollá változtatta az életünket. De a törvény keze utolérte, és Viktort börtönbe zárták, ami még jobban megbonyolítja a dolgokat. Az értésünkre adta, hogy amíg arra van ítélve, hogy rács mögött élje le az életét, nem lát rá okot, hogy megossza velünk, amit a féltestvéréről tud – az egyetlen személyről, aki állítólag egyszer visszaváltoztatott egy strigát. Arra jutottam – valószínűleg hibás logikát alkalmazva –, hogy Viktor esetleg megadhatja a számunkra szükséges információkat, ha olyasmit ajánlunk neki, amit mástól nem kaphat meg: a szabadságot.
Ez az ötlet rengeteg szempontból hibádzott. Először is, nem tudtam, hogy működhet-e egyáltalán. Ez elég nagy ellenérv volt. Másodszor is, nem értek a börtönből szöktetéshez, illetve fogalmam sincs, hol van a börtöne. És végül azzal is számolnunk kell, hogy a halálos ellenségünket szabadítjuk ki. Ezt még én is elég letaglózónak találtam, nemhogy Lissa. De bármennyire is bántotta a gondolat – és nekem el lehet hinni, nagyon bántotta –, szilárdan megesküdött, hogy segít nekem. Az elmúlt hónapok során többször felajánlottam, hogy feloldom az esküje alól, de ő tartotta magát. Persze ha számításba vesszük, hogy megtalálni sem tudjuk a szóban forgó börtönt, lehet, hogy végső soron nem is nyom sokat a latban az ígérete.
Megpróbáltam inkább azzal kitölteni a kínos csendet, hogy elmagyaráztam, igazából arra gondoltam, hogy stílusosan ünnepelhetjük meg Lissa születésnapját a következő héten. A próbálkozásomat Stan szakította félbe, az egyik régi tanárom.
– Hathaway! – vakkantotta a pálya felől közeledve. – Szép tőled, hogy csatlakozol hozzánk. Azonnal gyere ide!
A Viktorral kapcsolatos gondolatok elszálltak Lissa fejéből. Gyorsan megölelt. – Sok szerencsét – súgta. – Nem mintha szükséged lenne rá.
Stan arckifejezése tisztán az értésemre adta, hogy ez a tíz másodperces búcsú pont tíz másodperccel hosszabb volt a kelleténél. Köszönetképpen Lissára vigyorogtam, mire ő elindult, hogy megkeresse a barátainkat, miközben én Stan felé iramodtam.
– Szerencséd, hogy nem az elsők közé tartozol – morogta Stan. – A többiek még fogadásokat is kötöttek arra, hogy megjelensz-e egyáltalán.
– Tényleg? – kérdeztem vidáman. – És mik a tétek? Mert még mindig meggondolhatom magam, és beszállhatok a játékba. Kereshetnék egy kis zsebpénzt.
Stan összehúzott szeme szavak nélkül is komoly fenyegetést sugárzott felém, miközben beléptünk a pálya bejáratához kapcsolt váróhelyiségbe, a padokkal szemben. Az elmúlt évek során mindig elképesztett, mennyi munkát fektettek ebbe a záróvizsgába, és így közelről is komoly hatást gyakorolt rám. A barakk, amiben a testőrtanoncok várakoztak, fából készült, és teteje is volt. Az építmény olyannak tűnt, mint ami a kezdetek kezdetétől a stadionhoz tartozik. Elképesztő sebességgel húzták fel, és ugyanilyen gyorsan távolítják majd el, ha vége a záróvizsgának. Egy körülbelül három ember széles ajtón keresztül lehetett kipillantani a pályára, ahol idegesen várták az évfolyamtársaim, hogy elhangozzék a nevük. Ott mindenféle akadályokat állítottak fel, az egyensúlyt és a koordinációt próbára tevő kihívásokat, miközben még verekedni is kellett, és kitérni a felnőtt testőrök elől, akik a tereptárgyak és a sarkok mögött bujkálnak. A pálya egyik végében fából húztak fel falakat, egy sötét, zavaros labirintust hozva létre. A többi részen hálók és ingatag platformok lógtak, amikkel azt tesztelték le, mennyire harcolunk jól nehéz körülmények között.
A többiek közül páran összegyűltek az ajtóban, abban reménykedve, hogy esetleg előnyre tehetnek szert, ha megfigyelik az őket megelőzőeket. Én nem. Én vakon fogok kimenni, és megelégszem azzal, hogy majd akkor szembenézek azzal, amit kínálnak nekem. Ha most figyelni kezdeném a pályát, akkor csak túlspiláznám magam és pánikolni kezdenék. Pillanatnyilag a higgadtságra van a legnagyobb szükségem.
Így hát nekidőltem a barakk egyik falának, és a körülöttem lévőket figyeltem. Úgy tűnt, tényleg én jelentem meg utolsóként, és felmerült bennem, hogy vajon volt-e, aki veszített rajtam. Pár évfolyamtársam csoportokba gyűlve sugdolózott. Néhányan nyújtó- és bemelegítő gyakorlatokat végeztek. A többiek a mentorként is működő tanárok mellett álltak. Ezek a tanárok lázasan magyaráztak a diákjaiknak, pár utolsó tanáccsal látva el őket. Folyamatosan olyan szavakat hallottam, hogy koncentrálni és csak higgadtan.
A tanárok látványától összeszorult a szívem. Nem is olyan régen még én is így képzeltem ezt a napot. Láttam, amint egymás mellett állunk Dmitrijjel, és ő azt sulykolja belém, hogy vegyem ezt komolyan, és ne veszítsem el a hidegvéremet a pályán. Mióta visszatértem Oroszországból, Alberta elég sokat mentorált, de kapitányként most maga is kint dolgozott a pályán, és rengeteg feladata volt. Nem volt ideje bejönni, hogy a kezemet szorongassa. Azokat a barátaimat, akik megnyugtathattak volna – Eddie-t, Meredith-t és a többieket –, a saját félelmeik nyomasztották. Egyedül voltam.
Alberta és Dmitrij nélkül – konkrétan bárki nélkül – meglepetten tapasztaltam, hogy hasít belém a magány. Ez így nem helyes. Nem lenne szabad egyedül lennem. Dmitrijnek itt kellene lennie velem. Ennek így kellett volna történnie. Lehunytam a szemem, és engedélyeztem magamnak, hogy elképzeljem, amint tényleg ott van, alig pár centire tőlem, és beszélgetünk.
– Ne aggódjon, elvtárs! Ezt bekötött szemmel is végig tudnám csinálni. Sőt, lehet, hogy ezt is fogom tenni. Van nálad valami kendőféle? Ha kedves leszel velem, még azt is megengedem, hogy te kösd fel rám. – Mivel ez a képzeletbeli jelenet azután történt volna, hogy lefeküdtünk egymással, komoly esély lett volna rá, hogy később Dmitrij segít nekem a szemkötő – és egyéb dolgok – levételében is.
Tökéletesen el tudtam képzelni a csüggedt fejcsóválást, amit ezért kaptam volna. – Rose, esküszöm, néha úgy érzem magam, mintha melletted nekem is naponta érettségi vizsgát kellene tennem.
De tudtam, hogy azért mosolyogna, és az a büszke, bátorító pillantás, amivel nézne, miközben kimegyek a pályára, elég lenne ahhoz, hogy végigsegítsen a dolgon…
– Meditálsz?
A hangtól megdöbbenve kinyitottam a szemem. – Anya? Mit keresel itt?
Az anyám, Janine Hathaway állt előttem. Alig pár centivel volt alacsonyabb nálam, de kétszer annyi harciasság szorult belé, mint egy velem egymagasságú valakibe fért volna. Lebarnult arcának veszedelmes kifejezése arra biztatta az embert, hogy kezdjen csak ki vele, ha mer. Savanyú mosolyt vetett rám, és csípőre tette az egyik kezét.
– Tényleg azt hitted, hogy nem jövök el megnézni téged?
– Nem tudom – ismertem be egy kis lelkifurdalással, amiért kételkedtem benne. Nem volt köztünk túl szoros kapcsolat az elmúlt pár évben, és csak a közelmúltbeli események – melyek legtöbbje elég tragikus volt – kezdték újjáépíteni a kötődésünket. Az idő legnagyobb részében még mindig nem tudtam, hogyan is érzek iránta. Hol egy kislány voltam, aki vágyik az anyukájára, hol egy kamasz, aki dühös, amiért cserbenhagyták. És abban sem voltam biztos, hogy már megbocsátottam, amiért „véletlenül” behúzott nekem egyet egy edzés során. – Azt gondoltam, hogy – tudod – fontosabb dolgaid vannak.
– Ezt ki nem hagytam volna. – Anyám a padok felé fordította a fejét, amitől a vörös tincsei meglebbentek. – És apád sem.
– Micsoda?
Az ajtóhoz vetettem magam, és kikukucskáltam a pályára. Az akadályok miatt nem láttam olyan jól a nézőteret, de azért eléggé. És ott volt ő: Abe Mazur. Könnyen ki lehetett szúrni a fekete szakállával és bajszával, gombos inge felett a smaragdzöld sálával. Még az arany fülbevalója csillanását is ki tudtam venni. Valószínűleg olvadozott a hőségtől, de úgy véltem, egy kis verejték nem akadályozhatja meg abban, hogy kiélje a ruházkodás terén gyakorolt feltűnőségi viszketegségét.
Ha az anyámmal való viszonyom vázlatos, az apámmal való gyakorlatilag nem létezik. Májusban találkoztam vele először, azt pedig, hogy a lánya vagyok, csak azután tudtam meg, hogy hazaértem. Minden dampyrnak van egy mora szülője, és ő volt az enyém. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy érzek iránta. A háttere nagy része rejtély maradt, de rengeteg pletyka szólt arról, hogy illegális dolgokban utazik. És az emberek úgy viselkedtek a közelében, mintha az a térdtörős fajta lenne, és bár erre nem láttam sok bizonyítékot, nem találtam meglepőnek. Oroszországban Zmejnek nevezték: a kígyónak.
Amíg én döbbenten bámultam, anyám odavonult mellém. – Boldog lesz, hogy időben megjelentél – közölte velem. – Komoly fogadásokat kötött arra, hogy itt leszel-e. Ő rád tette fel a pénzét, ha ettől jobban érzed magad.
Felnyögtem. – Hát persze. Persze, hogy ő a bukméker az egész mögött. Tudhattam volna, amint… – Leesett az állam. – Adriannel beszélget?
Aha. Abe mellett Adrian Ivaskov üldögélt, aki többé-kevésbé a pasim. Adrian egy mora főnemes, továbbá szintén lélekhasználó, mint Lissa. Megőrül értem (továbbá néha egyszerűen csak egy őrült), mióta csak megismerkedtünk, de nekem csak Dmitrij kellett. Miután kudarcot vallottam Oroszországban, visszatértem, és megígértem, hogy adok neki egy esélyt. Nagy meglepetésemre, a dolgok… jól alakultak kettőnk között. Sőt, remekül. Adrian írt nekem egy listát arról, hogy miért éri meg vele járnom. Olyan dolgok voltak benne, mint például hogy „akkor nem gyújtok rá többet, kivéve, ha nagyon-nagyon szükségem van egy cigire”, és „romantikus meglepetésekben lesz részed minden héten, mint például: egy spontán piknik, rózsa, vagy egy párizsi út – de nem konkrétan ezek, mert ezek most már nem lennének meglepetések”.
Járni vele nem olyan volt, mint Dmitrijjel, de persze, gondolom, nincs két kapcsolat, ami pontosan ugyanolyan lenne. Végtére is ők ketten két különböző ember. Még mindig folyton felriadtam a fájdalomtól, hogy elveszítettem Dmitrijt és a szerelmünket. Kínzott, hogy nem sikerült megölnöm Szibériában, és felszabadítanom az élőhalott állapotból. Ugyanakkor ez az elkeseredettség nem jelentette azt, hogy a romantika kihunyt az életemben – bár beletelt egy időbe, amíg ezt képes voltam elfogadni. Nehéz volt továbblépnem, de Adrian tényleg boldoggá tett. És ez egyelőre elég volt nekem.
De ez nem jelentette azt, hogy örülnék annak, ha összehaverkodna a renegát maffiózó apámmal.
– De hát ő rossz hatással van az emberekre! – tiltakoztam.
Az anyám felhorkantott. – Nem hinném, hogy Adrian sok mindenben befolyásolni tudná Abe-et.
– Nem Adrian! Abe. Adrian próbál rendesen viselkedni. Abe mindent el fog rontani. – A dohányzás mellett Adrian az ivás és egyéb rossz szokások beszüntetését is megígérte a listájában. Hunyorogva figyeltem őt és Abe-et a zsúfolt lelátón, és megpróbáltam kitalálni, milyen téma lehet ennyire érdekes. – Miről beszélnek?
– Szerintem most ez a te legkisebb problémád. – Janie Hathaway legfőbb tulajdonsága a gyakorlatiasság. – Aggódj kevesebbet miattuk, és többet a vizsga miatt.
– Szerinted rólam beszélhetnek?
– Rose! – Az anyám finoman karon vágott, én pedig visszakényszerítettem rá a pillantásomat. – Ezt most komolyan kell venned. Őrizd meg a hidegvéred, és ne hagyd, hogy elterelődjön a figyelmed!
A szavai annyira hasonlítottak azokra, amiket Dmitrij szájába képzeltem, hogy egy kis mosoly kúszott az arcomra. Szóval végül is nem vagyok egyedül.
– Mi olyan vicces? – kérdezte az anyám csüggedten.
– Semmi – válaszoltam, miközben megöleltem. Anyám először megmerevedett, majd ellazult, és konkrétan egy pillanatra visszaölelt, mielőtt hátralépett. – Csak örülök, hogy itt vagy.
Az anyám nagyon nem érzelgős fajta, és sikerült kibillentenem a lelki egyensúlyából. – Nos – válaszolta látható zavarban –, mondtam neked, hogy ki nem hagytam volna.
Visszapillantottam a lelátóra. – Abe-ben viszont nem vagyok biztos.
Vagyis… várjunk csak. Egy különös gondolat ötlött fel bennem. Nem, igazából nem is annyira különös. Akármilyen sötét alak vagy sem, Abe-nek vannak kapcsolatai – elég kiterjedtek ahhoz, hogy sikerüljön bejuttatnia egy üzenetet Viktor Daskovnak a börtönbe. Abe volt az, aki információt kért nekem Robert Doruról, Viktor lélekhasználó bátyjáról, szívességből. Amikor visszaérkezett az üzenet, hogy Viktor nem lát okot arra, hogy megadja Abe-nek a kívánt információt, azonnal le is írtam az apám segítségét, és átváltottam a szöktetés megtervezésére. De most…
– Rosemarie Hathaway!
Alberta szólított, a hangja hangosan és tisztán csengett. Olyan volt, mint egy harsona, egy csatakürt. Minden Abe-bel és Adriannel kapcsolatos gondolat – és igen, a Dmitrijről szólóak is – azonnal elszállt a fejemből. Azt hiszem, anyám sok szerencsét kívánt, de a konkrét szavait meg sem hallottam, miközben Alberta és a pálya felé masíroztam. Adrenalin öntött el. Csak az járt a fejemben, ami előttem állt: a vizsga, ami végre testőrt csinál belőlem.

A Kiadó engedélyével.