FőképCuthbert visszavág

A fiatalember belépett a klubház dohányzójába, és nagy csörömpöléssel a földre dobta golftáskáját. Rosszkedvűen süppedt a fotelba, és megnyomta a csengőt.
– Pincér!
– Uram?
A fiatalember leplezetlen viszolygással mutatott a táskára.
– Megkaphatja az ütőimet – mondta. – Vigye őket innen. Ha magának nem kell, adja oda valamelyik labdaszedőnek. A Korelnök mélységes szomorúsággal nézte őt pipája füstjén keresztül a helyiség másik végéből. Merengő, álmodozó szeme volt – az olyan ember szeme, aki, mint a költő mondja, rájött, hogy golfpálya a világ és golfozó benne minden férfi és nő.
– Felhagy a golffal? – kérdezte a Korelnök.
Nem érte váratlanul a fiatalember hozzáállása. A kilencedik green fölé magasló teraszon kialakított sasfészkéből ugyanis jól látta, amikor a fiatalember hozzáfogott a délutáni golfozáshoz, és bár az első lyukat hét ütéssel sikerült letudnia, a másodikon már jó néhány labdát a tóba ütött
– Igen! – kiáltott a fiatalember indulatosan. – Méghozzá örökre! Ostoba egy játék! Értelmetlen, mihaszna, ördögi, agyatlan játék! Merő időpocsékolás!
Az Öreg összerezzent.
– Ne mondjon ilyet, fiam!
– De még mennyire, hogy mondok! Mi értelme a golfnak? Az élet nehéz és komoly. Gyakorlatias korban élünk. Mást sem látunk, mint hogy a nemzetközi gazdasági verseny szorongat minket. Mi pedig golfozásra pazaroljuk az időnket! Mi hasznunk belőle? Van a golfnak bármi haszna? Ezt kérdem én! Tud mondani akár egyetlen esetet, amikor ennek a káros időtöltésnek a szeretete gyakorlati hasznot hozott valakinek?
Az Öreg gyöngéden elmosolyodott.
– Akár ezret is.
– Eggyel is beérem.
– Azt hiszem – mondta az Öreg –, a számtalan emlék közül, ami eszembe jutott, Cuthbert Banks esetét választom.
– Soha nem hallottam a pasasról.
– Akkor van egy jó hírem – közölte a Korelnök. – Most hallani fog.

Az események, amelyekről beszélni kívánok (kezdte a Korelnök), Wood Hills festői településén történtek. Még ha nem is járt soha Wood Hillsben, alighanem ismerősen cseng ennek a földi paradicsomnak a neve. Mivel kényelmes távolságban fekszik a várostól, kellemesen ötvözi a városi élet előnyeit a vidék kellemes környezetével és egészséges levegőjével. Lakosai tágas házakban élnek a saját portájukon, és annyi luxust élveznek – murva, csatornázás, villany, telefon, saját fürdőszoba (hideg és meleg vízzel), saját kútból nyert víz –, hogy az ember azt hihetné, ezt már képtelenség fokozni. Ám Mrs. Willoughby Smethurst másképp gondolta. Ő felismerte, mi hiányzik Wood Hillsből a tökélyhez: a Kultúra. Nagyon szép és jó a testi kényelem, de ha a summum bonum a cél, a lélek is igényli a törődést. Mrs. Smethurst pedig fejébe vette, hogy amíg csak erejéből telik, a lélek se juthat ebek harmincadjára. Eltökélte, hogy Wood Hills lesz a középpontja mindennek, ami művelt és kifinomult. Te jó ég! Nem végzett félmunkát! Áldásos ténykedése alatt a Wood Hills Irodalmi és Vitakör megháromszorozta tagságát.
Csakhogy mindig kerül légy a levesbe, egy kis üröm az örömbe. A helyi golfklub – melynek létezését Mrs. Smethurst fölöttébb sérelmezte – ugyancsak megháromszorozta a létszámát. Még soha nem vált ennyire nyilvánvalóvá, hogy a közösség két rivális csoportra szakadt: Golfozókra és Művelődőkre. Bár ez a kettősség mindig is jellemezte a lakosságot, ám történetünk idejére valóságos egyházszakadáshoz vezetett. A rivális szekták rideg ellenségességgel tekintettek egymásra.
Bizonyos szerencsétlen esetek csak tovább mélyítették a viszályt. Mrs. Smethurst háza ugyanis a golfpálya szomszédságában állt, jobbra a negyedik szakasz elütő-helyétől. Mivelhogy az irodalmi kör gyakran fogadott vendég előadókat, sok játékos rontotta el az ütését, mert a lendítés közepén hirtelen feltörő, hangos tapsvihar zavarta meg a szomszédból. Történetünk kezdete előtt nem sokkal pedig egy ablakon berepülő, nyesett labda kis híján mindörökre kiütötte Raymond Parsloe Devine, a feltörekvő ifjú regényíró (aki majd fél métert ugrott ijedtében) kezéből a tollat. Valóban, csupán öt centi jobbra, és Raymond egész biztosan leadja a szerelést.
S ha mindez nem lenne elég, csaknem azonnal megszólalt a csengő, és a szobalány egy feltűnően megnyerő külsejű fiatalembert vezetett be. Pulóvert, valamint buggyos golfnadrágot viselt – nem a szobalány, hanem a fiatalember –, és udvariasan, de határozottan ragaszkodott hozzá, hogy onnan üsse tovább a labdáját, ahol megállt. A sokk, hogy a vendég előadó kis híján meghalt, és a hívatlan vendég látványa, ahogy az asztal tetején állva lóbálja niblickjét, túl sok volt ahhoz, semhogy folytatni lehessen a délutáni összejövetelt. Mr. Devine-t ugyanis a világ minden kincsével se lehetett eltántorítani abbéli szándékától, hogy előadása hátralévő részét a szenespincében tartsa meg, és ez jóvátehetetlen törést okozott az egybegyűltek hangulatában.
Azért időztem el hosszabban ennél az incidensnél, mert ekkor ismerkedett meg Cuthbert Banks Mrs. Smethurst unokahúgával, Adeline-nel. Ami Cuthbertet illeti – merthogy ő volt az, aki kis híján eggyel csökkentette a feltörő regényírók névsorát –, miután elvégezte ütését és leugrott az asztalról, hirtelen rájött, hogy egy gyönyörű lány bámulja őt. Az igazat megvallva, mindenki őt bámulta, Raymond Parsloe Devine-nal az élen, de a többiek közül senki nem volt gyönyörű lány. A Wood Hills Irodalmi Kört ugyanis inkább tagjai eszéért szerették, semmint szépségéért. Cuthbert gyakorlott szeme pedig azonnal kiszúrta Adeline Smethurstöt, mint egy gyémántot a szénkupacban.
Cuthbert még soha nem találkozott vele, mivel a lány csak előző nap érkezett a nagynénje házába. De abban biztos volt, hogy élete a murva, a csatornarendszer és a saját kút ellenére is kilátástalanná válik, ha nem láthatja viszont. Igen, Cuthbert szerelmes lett, és hogy milyen hatással lehetnek a gyengéd érzelmek egy ember golfjátékára, fontos megjegyeznem, hogy húsz perccel az Adeline-nel való találkozás után egy ütéssel megcsinálta a rövid tizenegyedik szakaszt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy háromból meglegyen a négyszáz méter hosszú tizenkettes.
Egy könnyed szökkenéssel átugrom Cuthbert udvarlásának közbeeső fázisait, és egyenesen rátérek arra a pillanatra, amikor is a községi kórház megsegítésére minden évben megrendezett bálon – az egyetlen esemény, amikor, hogy úgy mondjam, a párduc a gödölyével hever, vagyis a Golfozók és a Művelődők nézeteltéréseiket félretéve barátilag összejönnek – feleségül kérte Adeline-t, de csúnyán csalatkoznia kellett.
Ez a páratlan, érző szívű teremtés látni sem bírta.
– Mr. Banks – mondta –, őszinte leszek.
– Ne kíméljen! – helyeselt Cuthbert.
– Bármennyire is…
– Tudom. Megtisztelőnek és hízelgőnek tartja, meg minden. De ugorjuk át a körítést. Mi a baj? Bolondulásig szeretem…!
– A szerelem még nem minden.
– Téved! – ellenkezett Cuthbert. – Rosszul látja. A szerelem… – és épp kiselőadásba kezdett volna a témáról, amikor a lány félbeszakította.
– Én ambiciózus lány vagyok.
– Ráadásul nagyon szép is – tette hozzá Cuthbert.
– Ambiciózus lány vagyok – ismételte Adeline –, és felismertem, hogy az ambícióimat a férjemnek kell kielégítenie. Én magam átlagos vagyok…
– Hogyan! – kiáltott Cuthbert. – Ön átlagos? De hisz ön a női nem dísze! Neme királynője! Nyilván nem nézett mostanában a tükörbe. Ön páratlan! Egyszerűen páratlan! Ön mellett a többiek csak gyenge másolatok.
– Igen – szólt erre Adeline némileg megenyhülve –, azt hiszem, egész csinos vagyok…
 – Aki szerint ön csupán egész csinos, annak a Tádzs Mahal csak egy szépen rendben tartott sírkő.
– De nem ez a lényeg. Azt akarom mondani, hogy ha egy senkihez megyek feleségül, én is senki leszek. Én pedig inkább meghalnék, mint hogy senki legyek.
– Ha jól követtem az érvelését, ez kizárja a személyemet?
– Őszintén, Mr. Banks, tett ön valaha bármi említésre méltót, vagy van rá esély, hogy valaha tenni fog?
Cuthbert elgondolkozott.
– Igaz, ami igaz – felelte –, nem végeztem az első tízben az Openen, az amatőr bajnokságban pedig kiestem az elődöntőben, de tavaly megnyertem a Francia Opent.
– A… micsodát?
– A Francia Opent. Tudja, golfban.
– Golf! Minden idejét a golfra vesztegeti! Én a spirituális, intellektuális férfiakat becsülöm.
Féltékenység gyúlt Cuthbert kebelében.
– Mint az a hogyishívják Devine? – kérdezte mogorván.
– Mr. Devine – vágott vissza Adeline kissé elpirulva – egy nap még sokra viszi. Máris annyi mindent elért!     A kritikusok szerint ő oroszabb, mint bármely ifjú angol író!
– És az jó?
– Persze hogy jó.
– Én azt hittem, az a cél, hogy angolabb legyen, mint bármely ifjú angol író.
– Butaság! Ki akarja, hogy egy angol író angol legyen? Orosznak, spanyolnak vagy ilyesminek kell lennie, ha igazi sikert akar. Mr. Devine a nagy oroszok köpenyéből bújt elő.
– Az oroszokat ismerve én örülök, hogy velem nem történt ilyesmi.
– Az nem fenyegeti – vetette oda Adeline gúnyosan.
– Ó! Vegye tudomásul, hogy sokkal több van bennem, mint gondolja!
– Az meglehet.
– Úgy véli, nem vagyok spirituális és intellektuális? – kérdezte Cuthbert megindultan. – Így is jó. Holnap belépek az Irodalmi Körbe.


Még ki sem mondta, legszívesebben máris fenékbe rúgta volna magát, amiért ekkora tökfej. De az Adeline arcát váratlanul elöntő öröm megvigasztalta, és azzal a jóleső érzéssel tért haza aznap este, hogy valami jó vár rá. Csak a szürke, hűvös reggel ébresztette rá, mire vállalkozott.

Nem tudom, járt-e valaha kisvárosi irodalmi körökben, de az, amely Mrs. Willoughby Smethurst vigyázó szemei előtt szökkent szárba Wodd Hillsben, minden volt, csak nem átlagos. Gyarló történetmesélő képességemmel meg sem próbálom lefesteni ön előtt mindazt, amin Cuthbert Banks esett át a következő hetekben. De még ha tudnám, sem hiszem, hogy megtenném. Derék dolog részvétet és félelmet kelteni, amint azt Arisztotelész javasolja, de mindennek van határa. Az ókori görög tragédiákban szigorú szabály volt, hogy az igazán rázós dolgoknak színpadon kívül kell történniük, és én tartom magam ehhez az elvhez. Elég, ha annyit mondok, nehéz idők jártak Cuthbert Banksre. Miután tizennégy vitán és tizenegy előadáson vett részt a vers libre költészetről, a tizenhetedik századi esszéírókról, a portugál irodalom neoskandináv irányzatáról és egyéb, hasonló természetű témákról, annyira legyengült, hogy ha nagy néha ki is jutott a pályára, a közepes ütésekhez is erőteljes lendületre volt szüksége.
Ám nem pusztán a megterhelő viták és előadások szívták el az életerejét. Ami igazán betett neki, az a kín, hogy végig kellett néznie, ahogy Adeline rajong Raymond Parsloe Devine-ért. Úgy tűnt, az ipse akkora benyomást tett a lány képlékeny érzéseire, amekkorát csak lehet. Ha Devine beszélt, Adeline enyhén széttárt ajkakkal előrehajolt, és bámulta. Ha nem beszélt – ami ritkán fordult elő –, Adeline hátradőlt és bámulta. Ha pedig az ifjú író történetesen éppen mellé ült, a leányzó oldalt fordult és bámulta. Cuthbertnek egyetlen pillantás is bőven elég volt Mr. Devine-ból, de Adeline, úgy tűnt, nem tud betelni vele. Akkor sem bámulhatta volna mohóbban, ha ő egy kislány, az író pedig egy tál jégkrém. Ráadásul miközben Cuthbert mindezt végignézte, meg kellett őriznie a lélekjelenlétét annyira, hogy időben fedezékbe vonulhasson, ha valaki hirtelen, orvul megkérdezi tőle, mit gondol Vlagyimir Bruszilov komor realizmusáról. Nem csoda, ha éjszakákon át álmatlanul hánykolódott ágyában a takarót tépkedve, és minden mellényét be kellett vetetnie tíz centivel, hogy ne lógjon rajta.
Ez a Vlagyimir Bruszilov, akiről beszéltem, azonos  a híres orosz regényíróval, és mivel akkoriban előadókörúton járt, megugrott a kereslet a munkái iránt. A Wood Hills-i Irodalmi Kör hetek óta falta a könyveit, és Cuthbert Banks még sosem állt ennyire közel hozzá, hogy bedobja a törölközőt, amióta csatlakozott az entellektüelek táborához. Vlagyimir a reménytelen nyomorról írt komor beszámolókat, melyekben a világon semmi nem történt a háromszáznyolcvanadik oldalig, ahol is a muzsik úgy döntött, hogy öngyilkos lesz. Lelket próbáló volt ez egy olyan ember számára, akinek eleddig a legmélyebb olvasmánya Vardon műve volt a „push-shot”-ról. Kell-e ékesebb bizonyíték a szerelmére, mint hogy Cuthbert zokszó nélkül kitartott? De pokoli teher volt, és hajlok rá, hogy azt higgyem, megtört volna, ha nem érkeznek naponta a hírek az Oroszországban dúló véres harcokról. Cuthbert optimista természetű volt. Úgy számolt, hogy ha ilyen tempóban gyilkolásszák egymást ennek a furcsa országnak a lakói, akkor szép lassan majd csak elfogy az orosz íróutánpótlás.
Egy reggel, amikor Cuthbert az utcán téblábolt – addigra lényegében ezek a séták jelentették számára az egyetlen testmozgást –, találkozott Adeline-nel. Összes idegközpontja görcsbe rándult, mikor észrevette, hogy Raymond Parsole Devine társaságában találja.
– Jó reggelt, Mr. Banks – köszöntötte Adeline.
– Jó reggelt – felelte Cuthbert erőtlenül.
– Jó híreim vannak Vlagyimir Bruszilovról.
– Meghalt? – kérdezte Cuthbert reménykedve.
– Meghalt? Dehogy! Miért halt volna meg? Nem. Emily néni tegnap megismerkedett a menedzserével a Queen’s Hallban tartott előadása után, és a menedzser megígérte, hogy Bruszilov részt vesz a néni jövő heti fogadásán.
– Vagy úgy! – mondta Cuthbert közönyösen.
– Fogalmam sincs, hogy beszélte rá. Biztos megmondta neki, hogy ott alkalma lesz találkozni Mr. Devine-nal.
– Nem azt mondta, hogy elfogadta a meghívást? – értetlenkedett Cuthbert.
– Nagy öröm számomra – mondta Raymond Devine –, hogy alkalmam nyílik találkozni Mr. Bruszilovval.
– Biztos vagyok benne – tette hozzá Adeline –, hogy ő is örül, amiért találkozhat önnel.
– Meglehet – hagyta rá Mr. Devine. – Meglehet. A mérvadó kritikusok szerint a műveim sokban emlékeztetnek a nagy orosz mesterek munkáira.
– Olyan mély a pszichológiája.
– Igen, igen.
– Az atmoszférája.
– Pontosan.
Cuthbert a kínok kínjai közepette csendben ott akarta hagyni ezt a szerelmi légyottot. Bár a nap tisztán ragyogott, a világ mégis elsötétült előtte. Hiába daloltak a madarak a fákon, ő meg se hallotta. Annyi öröme sem maradt az életből, mint egy muzsiknak.
– Ugye eljön, Mr. Banks? – szólt utána Adeline, amikor elfordult.
– Ja? Jó! – felelte Cuthbert.
Amikor a következő szerdán Cuthbert belépett a nappaliba és elfoglalta megszokott helyét egy távoli sarokban – ahonnan nyugodtan Adeline-en nyugtathatta a tekintetét, és minden esélye megvolt rá, hogy nem veszik észre vagy valamilyen bútordarabnak nézik –, látta, hogy a nagy író egy hölgykoszorú közepén ül. Raymond Parsole Devine még nem érkezett meg.
Cuthbert meglepődött, amikor először meglátta az oroszt. Vlagyimir Bruszilov, nyilván a legjobb szándéktól vezérelve, sűrű haj- és szőrlepel mögé rejtette arcát, de a szemét látni lehetett a bozót mélyén, és olyan kifejezés ült benne, mint a macskáéban, akit a hátsó udvaron egy csapat kisfiú vesz körbe. A nagy író kétségbeesettnek, elveszettnek tűnt. Biztos rossz híreket kapott otthonról, gondolta Cuthbert.
De nem erről volt szó. A legfrissebb hírek, amelyeket Vlagyimir Bruszilov Oroszországból kapott, kimondottan szívderítők voltak. Három komoly hitelezője veszett oda a burzsoázia legutóbbi lemészárlásakor, egy férfi pedig, akinek öt éve tartozott egy szamovár meg egy pár sárcipő árával, elmenekült Oroszországból, és senki sem hallott róla azóta. Nem rossz hírek nyomasztották a jó Vlagyimirt. Csupán az bántotta, hogy ez volt a nyolcvankettedik vidéki irodalmi fogadás, amelyen részt kellett vennie azóta, hogy az országba érkezett előadókörútra, és már torkig volt velük. Amikor a menedzsere felajánlotta neki ezt az utat, gondolkodás nélkül odaírta a nevét a pontozott vonalra. Rubelre átszámolva a tiszteletdíj nagyon is csinos összegnek tűnt. De most, ahogy a szőrbozót mögül kibámult a körülötte összegyűlt arcokra, és tudatosodott benne, hogy tíz rajongóból nyolc valamiféle kéziratot szorongat és csak a lehetőségre vár, hogy felolvashassa, arra vágyott, bárcsak csendes otthonában maradt volna, Nyizsnij-Novgorodban. Ott a legrosszabb, ami történhetett vele, hogy néhány bomba repül be az ablakon keresztül a reggeli rántottájába.
Eddig jutott merengésében, amikor ráébredt, hogy háziasszonya egy szarukeretes szemüveget viselő fiatalemberrel álldogál előtte. Mrs. Smethurst modora kicsit egy nagy bokszgála ceremóniamesterére emlékeztetett, aki épp bemutatja a bajnokot kihívó elszánt ifjút.
– Ó, Mr. Bruszilov – szólt Mrs. Smethurst –, annyira szeretném, ha összeismerkedne Mr. Raymond Parsloe Devine-nal. Bizonyára ismeri az írásait. Ő az egyik ifjú írónk.
A díszvendég riadtan, védekezőn pislogott ki a szakállerdőből, de nem szólt semmit. Magában arra gondolt, hogy Mr. Devine mennyire hasonlít arra a nyolcvanegy másik ifjú íróra, akit országszerte a különböző falucskákban bemutattak neki. Raymond Parsloe Devine udvariasan meghajolt, miközben Cuthbert a sarokban meghúzódva szinte felnyársalta a tekintetével.
– A kritikusok – szólt Mr. Devine – kegyeskedtek megállapítani, hogy szerény erőfeszítéseimet áthatja az orosz szellem. Nagy hatással volt rám Szovjetszki.
Odabent, a bozót mélyén megrezzent valami. Vlagyimir Bruszilov szája volt, amint szólásra nyílt. Nem volt a szavak embere, főleg nem egy idegen nyelven. Olyan volt, mintha minden egyes szót valamiféle hipermodern bányászati eljárás segítségével nyernének ki belőle. Üres szemmel nézett Mr. Devine-ra, és három szót bökött ki:
– Szovjetszki van rossz.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza