Főkép1

New Yorkban nagyon hideg volt a World Series idején. A döntőbe az Oakland és a Dodgers jutott be, így az időjárás nem befolyásolta a végeredményt. A Dodgers meglepett mindenkit, különösen Kirk Gibson és Hershiser hősies teljesítményének köszönhetően. A Mets az idény első napján a divízió élére került, és a rájátszásban hét meccsen keresztül kitartott, de a Dodgersben több volt. Akármi is volt az, eljutatta őket a csúcsra.
Az egyik meccset egy barátom lakásában néztem végig, egy másikat meg egy Grogan’s Open House nevű kocsmában, a többit pedig a hotelomban. Az idő egész októberben hideg volt, mire a lapok arról kezdtek cikkezni, hogy hosszú és kemény tél vár ránk. A helyi híradókban a riporterek Ulster megyéből jelentkeztek, hogy élőben mutassák meg a birkák vastag gyapját. Aztán november első hetében beköszöntött az indián nyár, és mindenki rövid ujjúban járkált az utcán.
A fociszezon közepén voltunk, de a New York-i csapatok nem muzsikáltak valami fényesen. Az NFL-ben a Cincinnati, a Buffalo és a Bears kerültek előre, a Giants legjobb védőjét pedig meg nem engedett szer használata miatt harminc napra felfüggesztették, ami manapság a kokainhasználatra kitalált eufémizmus. Amikor először kapták rajta, a védő azt nyilatkozta a riportereknek, hogy csak kipróbálta a kokaint, de soha többé nem teszi, mert megtanulta a leckét. Most azonban nem volt hajlandó interjút adni.
Nekem sok dolgom volt, és élveztem a meleg időt. Napi bérben dolgoztam egy Megbízható Nyomozók elnevezésű detektívügynökségnek, amely a Vasaló-házban bérelt irodát a Huszonharmadik utca és a Broadway sarkán. Ügyfeleik főleg biztosítási ügyekre szakosodott ügyvédek és ügyvédi irodák voltak, így a munkám főleg abból állt, hogy tanúkat kutattam fel és hallgattam meg. Nem nagyon szerettem, de jól mutat papíron, ha egyszer úgy döntök, hogy kiváltom a magánnyomozói igazolványt. Nem voltam meggyőzve arról, hogy ezt akarom csinálni,  ahogy arról sem, hogy mást akarok, így aztán a döntésig volt mivel elfoglalnom magam, és száz dollárt kerestem naponta.
Két kapcsolat közt voltam éppen, azt hiszem, így hívják ezt manapság. Egy ideig egy Jan Keane nevű nővel osztottuk meg egymás életét, de annak már egy ideje vége. Nem biztos azonban, hogy örökre, mert a szakításunk óta ugyan találkoztam pár nővel, de egyikből sem lett semmi. Esténként AA gyűlésekre mentem, utána meg a barátaimmal beszélgettem, amíg haza nem mentünk. Néha perverz módon egyedül ültem be egy kocsmába, és kólát ittam, kávét vagy ásványvizet. Tudtam, hogy nem ajánlják, ennek ellenére csináltam.
Aztán egy keddi napon, amikor már lassan tíz napja tartott a meleg, az isten, aki a világommal flipperezik, hirtelen vállal nagyot taszított a gépen. Mire minden világítani kezdett.
A nap javarészét egy menyétarcú, Neudorf nevű emberke keresésével töltöttem, aki feltehetően szemtanúja volt egy Radio Shack kisteherautó és egy bicikli karamboljának. A detektívügynökséget a biciklis ügyvédje bízta meg, mert Neudorf elvileg látta, amint a kisteherautó sofőrje olyan gyorsan nyitotta ki a teherkocsi ajtaját, hogy a biciklis képtelen volt kikerülni.
Ügyfelünk egyike volt a tévében hirdető mentőautó-keselyűknek, akik bárkit és bármikor beperelnek, ha pénzt remélnek keresni vele. Az ügy elég jól állt Neudorf tanúvallomásával, de anélkül is jól állt, így arra tippeltem, hogy peren kívül fognak megegyezni, de addig is mindenkinek tennie kellett a dolgát. Én napi száz dollárt kaptam a szerepemért, Neudorf meg azt akarta megtudni, hogy mennyit kaphat az övéért.
– Nem is tudom – mondta. – Eltölt az ember pár napot a bíróságon, közben költségei vannak, tudja, mivel nem dolgozik, és én azt akarom tenni, ami a helyes, de hát nem nagyon engedhetem meg magamnak, érti, mire gondolok?
Tudtam, hogy mire gondol. Ahogy azt is, hogy a vallomása semmit sem ér, ha fizetünk érte, és ennél alig valamivel többet, ha motiváció nélkül ültetjük a tanúk padjára. Azt sugalltam neki, hogy kéz alatt meghálálja neki az ügyvéd, ha tanúskodik a bíróságon, aztán aláírattam vele egy előzetes vallomást, ami nagyban segíti majd ügyfelünket a peren kívüli megállapodásban.
Nem különösebben érdekelt, hogy mi lesz az ügy vége. Úgy láttam, hogy mindkét fél egyaránt hibás. Egyikük sem figyelt. A sofőr a figyelmetlenségéért egy letörött ajtóval fizetett, a lány a biciklin egy törött karral és két kitörött foggal. A lánynak járt valami, de nem az a hárommillió dollár, amit az ügyvédje követelt. És ami azt illeti, Neudorfnak is járt valami. Polgári és büntetőügyekben a szakértők jó pénzért bocsátják áruba szaktudásukat, és mondanak ellent a másik oldal hasonló szakértőinek. Akkor meg miért ne fizessünk a szemtanúknak is? Miért ne fizessünk mindenkinek?
Neudorffal három felé végeztem, aztán visszamentem az ügynökség irodájába, és legépeltem a jelentésemet. Mivel az AA-nek is a Vasaló-házban van az irodája, beugrottam, és vagy egy órán keresztül ültem a telefon mellett, amely szinte megállás nélkül csörgött: a városba látogatók akarták tudni, hogy hol van a legközelebbi gyűlés; részegek gyanakodtak arra, hogy valami nem stimmel; másnapos piások kértek segítséget ahhoz, hogy detoxba, vagy rehabba kerülhessenek. Aztán olyanok is telefonáltak, akik nem akartak mást, csak végigcsinálni egy újabb napot józanul, és beszélgetni valakivel. A telefont önkéntesek veszik fel. Nem olyan drámai, mint mondjuk a rendőrség segélyhívó központja a Police Plazában, vagy például az öngyilkosoknak fenntartott segélyvonal, de legalább az ember józan marad. Nem hiszem, hogy valaki is berúgott volna valaha, miközben telefonált.
Egy thai étteremben vacsoráztam a Broadwayn, aztán fél hétkor találkoztam egy Richie Gelman nevű figurával a Columbus Circle-nél egy kávézóban. Tíz perce ültünk már a kávénk mellett, amikor végre befutott egy Toni nevű alak, és elnézést kért, amiért késett. Lementünk a metróba, átszálltunk párszor, aztán a Jamaica sugárút és a Százhuszonegyedik utca sarkán bukkantunk fel. Ez eléggé kinn van Queensben, annak is Richmond Hill nevű negyedében. Megkérdeztünk egy újságost, hogy merre kell mennünk, aztán hat sarokkal odébb megtaláltuk a lutheránus templomot. A nagy pincébe beállítottak negyven vagy ötven széket, pár asztalt, meg egy pódiumot. Két méretes termosz állt az egyik asztalon. Az egyikben kávé, a másikban forró víz a teához vagy a koffeinmentes kávéhoz. Egy tálcán mazsolás sütemény, mellette meg könyvek, brosúrák, szórólapok.
New Yorkban és környékén kétféle gyűlés van. Az egyik a beszélgetős gyűlés, amelyen egy szpíker beszél nagyjából húsz percig, utána szabadon lehet beszélgetni. A másik a szpíker gyűlés, amikor két vagy három szpíker mondja el a történetét, és ez egy óráig is eltarthat. Ez a csoport Richmond Hillben szpíker gyűléseket szokott tartani keddenként, és azon a kedden mi hárman voltunk a szpíkerek. A New York-i csoportok rendszeresen küldik el a tagjaikat más csoportokhoz, különben újra és újra ugyanazokat a történeteket hallanánk, és az egész még annál is unalmasabb lenne, mint amilyen amúgy is.
Az az igazság, hogy ezek a gyűlések többnyire azért érdekesek, néha jobban szórakozunk, mint egy kabaréban. Amikor az ember egy AA-gyűlésen beszél, magáról kell mesélnie, hogy mi történt vele, és hogy most milyen az élete. Nem meglepő módon ezek a történetek rendszerint komorak: a legtöbben nem azért szoknak le a piáról, mert megszakadnak a röhögéstől. Ennek ellenére a legkomorabb történetek is tudnak alkalmanként nagyon viccesek lenni, ez történt például azon az éjjelen Richmond Hillben.
Toni kezdte. Egy szenvedélybeteg szerencsejátékos volt a férje, aki egyszer elvesztette őt egy pókerjátszmában, hogy aztán pár hónap múlva visszanyerje. A sztorit magát már hallottam, de most különösen szórakoztatóan adta elő. Beszéd közben többször is felnevetett, és a hangulat ragadós lehetett, mert amikor utána én következtem, nekiálltam sztorizni a pályám elejéről, egyenruhás rendőr koromból. Olyasmik is eszembe jutottak, amikre évek óta nem gondoltam már, és viccesek voltak.
Aztán Richie következett. Kemény piált még akkor is, amikor a PR-cégét vezette, és néhány története egyszerűen csodálatos volt. Éveken keresztül minden reggel az első italát egy kínai büfében döntötte le a Bayard utcában.
– Leszálltam a metróról, leraktam a pultra egy ötdollárost, megittam egy dupla whiskyt tisztán, felszálltam a metróra, és elmentem az irodámba. A büfében soha nem szóltam egy szót sem, és ők sem szóltak hozzám. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert hát mit tudtak? És ami még fontosabb: kinek beszéltek volna?
A gyűlés után kávét ittunk és süteményt ettünk, aztán visszametróztunk a Columbus Circle-re. Tizenegy is elmúlt, mire odaértünk, ám Toni közölte, hogy ő éhes, majd megkérdezte, hogy nem akarunk-e enni valamit.
Richie kimentette magát, mondván fáradt és korán le akar feküdni. Én a Flame-et javasoltam, egy kávézót, ahol a közeli gyűlés résztvevői gyakran megfordultak.
– Én egy kicsit puccosabb helyre gondoltam – felelte Toni. – És valami komolyabbra is. Nem vacsoráztam, csak azt a pár süteményt ettem. Ismered az Armstrongot?
Nevetnem kellett, mire megkérdezte, mi olyan vicces.
– Gyakorlatilag ott éltem – válaszoltam. – Mielőtt kijózanodtam volna. Akkoriban a Kilencedik sugárúton volt az Ötvenhetedik és az Ötvennyolcadik utca között, azaz majdnem szemben a hotellal, ahol lakom. Ott ettem, ott ittam, ott váltottam be a csekkjeimet, ott találkoztam az ügyfeleimmel. Jézusom. Az alváson kívül mindent ott csináltam. Sőt, ha jobban belegondolok, néha még ott is aludtam.
– Szóval akkor nem jársz már oda.
– Egy ideje igyekszem elkerülni.
– Mehetünk máshová is. Én nem laktam errefelé, amikor ittam, szóval nekem az Armstrong csak egy étterem.
– Mehetünk oda is.
– Biztos vagy benne?
– Miért ne?
Az új Armstrong most egy sarokkal nyugatra van, az Ötvenhetedik utca és a Tizedik sugárút sarkán. A fal mellett választottunk asztalt, én körbenéztem, Toni pedig kiment a mellékhelyiségbe. Jimmy nem volt ott, ismerős arcot egyet sem láttam, sem alkalmazottat, sem vendéget. Az étlap kifinomultabb volt, mint régen, de nagyjából ugyanazt lehetett rendelni, a falon pedig felismertem pár fotót és festményreprodukciót. Az berendezés egy kicsit elegánsabb lett, a hely többé nem kocsma volt már, hanem inkább bár, ám annyira mégsem különbözött a régitől.
– Szóval itt szoktál inni a Kis éji zenére?
– Amire éppen lehetett.
Toni kellemes nő volt, pár évvel lehetett csak fiatalabb nálam, és nagyjából azóta volt józan, mint én. Egy női ruhákat gyártó cég szalonját vezette a Hetedik sugárúton, és pár éve viszonya volt az egyik főnökével. A férfi nős volt, és Toni már hónapok óta arról beszélt a gyűléseken, hogy véget kell vetnie a kapcsolatnak, de hangjából hiányzott a meggyőződés, az affér pedig folytatódott tovább.
Magas, hosszú combú nő, ébenfekete hajjal, amit gyanítottam, hogy festet, álla markáns, válla széles. Toni tetszett nekem, csinosnak találtam, csak éppen nem vonzódtam hozzá. És ő sem hozzám: szeretői mind házasok voltak, kopaszok és zsidók, és mivel én egyik sem voltam, így szabadon lehettünk barátok.
Jóval éjfél utánig maradtunk. Toni egy kis salátát evett, majd chilit, én cheeseburgert, és mindketten sok kávét ittunk. Jimmy mindig is jó kávét főzött. Régebben mindig felöntöttem bourbonnel, de most anélkül is ízlett.
Toni a Negyvenkilencedik utca és a Nyolcadik sugárút sarkán lakott. Hazakísértem, elbúcsúztam tőle a bejáratnál, majd hazaindultam. A következő sarkon azonban megálltam. Még mindig fel voltam pörögve Richomd Hilltől, vagy talán az Armsrtongnál tett látogatás kavart fel bennem valamit. Talán a kávé volt, talán az idő, talán a hold állása. Akármi volt is, nyugtalan lettem. Nem akartam hazamenni a kis hotelszobámba, hogy a négy falat bámuljam.
Két sarkot nyugatra sétáltam, és bementem a Groganbe.
Semmi keresnivalóm nem volt ott. Az Armsrtonggal ellentétben a Grogan igazi kocsma, valódi becsületsüllyesztő. Nincs étel, nincs klasszikus zene, nincsenek festményreprodukciók a falon. Van viszont egy zenegép, amelyen a Clancy Brotherst, Bing Crosbyt és a Wolfe Tonest lehet hallgatni, de csak nagy néha dob be valaki egy huszonötcentest. Van tévé is, meg darts is, két kitömött hal, a falat sötét lambéria borítja, a padlót járólap. Neonreklámok hirdetik a Guiness barna-, és a Harp világos sörét.
A Grogan Mick Ballou-é, bár a bérleti szerződésen és az italmérési engedélyen nem az ő neve szerepel. Ballou nagydarab férfi, kemény piás és karrierbűnöző, fenyegető megjelenésű ember, akiben fojtott düh tombol, amely gyakran tör ki erőszak formájában. A véletlen és a körülmények hoztak össze minket nem is olyan régen, és valami oknál fogva nem tudtam szabadulni Mickey-től. Még nem tudtam rájönni az okára.
A kocsmában kevesen ültek, és Ballou nem volt köztük. Rendeltem egy ásványvizet, és leültem a bárpulthoz. Az egyik fizetős csatornán filmet adtak, egy régi Warner Bros.-féle gengszterfilm színes változatát. Edward G. Robinson szerepelt benne, meg még vagy egy fél tucat színész, de őket nem ismertem. Öt perce ment a fim, amikor a csapos odalépett a készülékhez, lecsavarta a színeket, mire mintegy varázsütésre a film eredeti fekete-fehérben folytatódott.
– Van, amit kurvára békén kéne hagyni – közölte.
A film felét megnéztem. Amikor elfogyott az ásványvizem, kólát rendeltem, aztán amikor az is elfogyott, letettem a pultra két dollárt, és hazamentem.

***

A pult mögött Jacob állt. Jacob mulatt volt, arca tele szeplővel, ahogy kézfeje is, bongyor vörös haja pedig ritkult a feje tetején. Mindig nehéz keresztrejtvényeket vett, azokat fejtette meg tollal, enyhén beállva a terpin-hidráttól és a kodeintől. A hotel vezetősége az évek során párszor kirúgta már meg nem nevezett okok miatt, de mindig visszavették.
– Az unokatestvére hívta.
– Az unokatestvérem?
– Egész éjjel. Legalább négyszer vagy ötször. – Elővett egy rakás cetlit a pultból, aztán leszámolta a legfelsőket. – Egy, kettő, három, négy, öt – mondta. – Kedves nő. Azt mondta, bármikor hívhatja, ha hazaér.
Valaki meghalt, és azon tűnődtem, vajon ki. Abban sem voltam biztos, hogy ki volt még életben. A családunk régen felbomlott már, és szétszóródtunk. Néha kaptam egy-két karácsonyi lapot, néha meg felhívott egy-két unokatestvér vagy nagybáty, aki éppen a városban járt. De miféle unokatestvérem lehet az, aki ennyire beszélni akar velem?
Jacob szerint kedves nő.
Fogtam a legfelső cetlit. Unokatestvére kereste, állt rajta. Semmi más, még az időpont sem szerepelt, hogy mikor keresett.
– Nincs telefonszám – jegyeztem meg.
– Azt mondta, maga tudja.
– Azt sem tudom, ki ez a nő. Miféle unokatestvér?
Jacob megrázta magát, aztán felült a székében.
– Bocs – mondta. – Egy kicsit ellazultam. Az egyik cetlire felírtam a nevét. De nem mindegyikre. Mivel mindig ugyanaz  személy kereste.
Megnéztem a cetliket. Jacob nem egyszer, hanem kétszer írta fel a nevét, méghozzá az első két cetlire. Hívja vissza unokatestvérét, Francest, állt az elsőn. Aztán a másikon: Hívja fel Francest.
– Frances – ismételtem.
– Az az.
Csak éppen nem emlékeztem semmiféle Frances nevű unokatestvérre. Valamelyik unokatestvérem elvett volna el egy Frances nevű nőt? Esetleg valamelyik unokatestvéremnek volt egy Frances nevű gyereke?
– Biztos benne, hogy nő volt?
– Hogyne lennék biztos benne.
– Csak mert a Francis férfinév, és…
– Kérem. Azt hiszi, én nem tudom? Nő kereste, és azt mondta, Francesnek hívják. Nem ismeri a saját unokatestvérét?
A jelek szerint nem.
– És konkrétan velem akart beszélni?
– Matthew Scuddert kereste.
– És fel kell hívnom, mihelyst hazaérek.
– Pontosan. Amikor utoljára hívta, már késő volt, éppen ezért mondta, hogy mindegy, milyen későn ér haza, azonnal hívja fel.
– De a számát nem hagyta meg.
– Azt mondta, maga tudja.
Ott álltam, csóváltam a fejem, próbáltam gondolkodni, aztán egy pillanat alatt eltűntek az évek, és megint a Hatodik körzet detektívje voltam.
– Telefonon keresnek, Scudder – mondta valaki. – Az unokatestvéred, Frances.
– Az isten szerelmére – sóhajtottam.
– Valami baj van? – kérdezte Jacob.
– Semmi – feleltem. – Gondolom, ő keresett. Más nem nagyon lehetett.
– Azt mondta…
– Tudom, hogy mit mondott. Semmi gond, most már tudom, ki ez a nő. Egy pillanatra összekavarodtam.
Jacob bólintott.
– Néha – felelte –, velem is előfordul.
A számra azonban nem emlékeztem. Régebben persze fejből tudtam. Éveken keresztül tárcsáztam, de egy ideje már nem, ezért nem tudtam felidézni. A címes füzetemben azonban benne volt. Valahányszor új címes füzetet vettem, mindig átmásoltam a számát a többivel együtt, ami azt jelenti, hogy valahol legbelül tudtam, hogy egyszer majd fel akarom hívni őt.
Eliane Mardell, állt a füzetben, és egy cím a keleti Ötvenegyedik utcában. A név mellett ott állt egy telefonszám is, azonnal felismertem, amint megpillantottam.
A szobámban is van telefon, de inkább az előtérben

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei
Az apák bűnei
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén
Hosszú út a sírkertbe

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett
A betörő, aki portyázni indult

Kapcsolódó írásunk:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak