FőképVérkönyv

A holtaknak is vannak főútvonalaik. 
Szellemvonatok, álomkocsik sínjei szelik át az életen túli pusztaságot, szállítva az eltávozott lelkek végtelen sorát. Monoton dobolásukat és zakatolásukat hallani lehet a világ omladozó részein, a kegyetlenség, az erőszak és az istentelen cselekedetek által ütött repedéseken át. Szállítmányuk, az utazó holtak láthatóvá válnak néha, amikor a szív már a szétrobbanás határán dübörög; pedig e látványoknak rejtve kellene maradniuk.
Jelzőtáblák szegélyezik ezeket az utakat, meg felüljárók és mellékvágányok. Sorompók, elágazások és kereszteződések.
E csomópontoknál, ahol a holt tömegek elvegyülnek és keresztezik egymás útját, a legnagyobb a valószínűsége, hogy e tiltott főútvonalak áttörjenek és beszivárogjanak a mi világunkba. Nagy a forgalom e kereszteződésekben, és akár a türelmetlen tülkölések a dugókban, itt a leghangosabb a holtak sivítása. Itt, megszámlálhatatlan mennyiségű lábtól koptatva, elvékonyodnak azok a válaszfalak, melyek elszigetelik az egyik valóságot a másiktól.
A holtak főútvonalának egyik ilyen kereszteződése a Tollington Place 65-ben található. Téglahomlokzatú, György korabeli stílust utánzó, különálló ház, minden egyéb szempontból meglehetősen jellegtelen: csak egy öreg, könnyen felejthető épület, rég megfosztva már attól az olcsó pompától, amivel egykor felruházták. Legalább egy évtizede vagy még régebb óta üresen áll.
Nem az emelkedő talajvíz volt az, ami elüldözte a 65. számú ház lakóit. Nem a dohos pince, vagy az alapzat megsüllyedése, amitől repedés futott végig az előrészén, a küszöbtől fel egészen az ereszig – hanem az átjáró lármája. A felső emeleten szüntelenül hallatszott e túlvilági forgalom zaja: megrepesztette a vakolatot, meggörbítette a tartógerendákat. Zörgette az ablakokat. Borzolta az idegeket. A Tollington Place 65. egy kísértetjárta ház, és senki nem lakhatta túl sokáig, különben ép elméjét kockáztatta volna.
Egykor, réges-régen valamiféle szörnyűséget követhettek el abban a házban. Senki nem tudja, mikor, sem azt, hogy mit. Ám még a laikus megfigyelő is minden kétséget kizáróan érzékelheti e ház, főképpen pedig a második emelet nyomasztó légkörét. A vér emléke és ígérete lengi be a 65. számú házat; olyan illat, amely hosszan megragad az ember orrában, és amitől még a legerősebb gyomor is felkavarodik. Az épületet és környékét elkerülik a férgek, a madarak, de még a legyek is. Nem perceg szú a konyhában, nem költ seregély a padláson. Akármily erőszak történt is ott, oly biztos és végzetes vágást ejtett a házon, mint ahogy a belezőkés hasítja fel a hal hasát; és e vágáson, a világon ejtett seben keresztül bekémlelnek a holtak, és előadják mondandójukat.
Legalábbis ezt rebesgetik…

***

Immár harmadik hete tartott a vizsgálat a Tollington Place 65. alatt. Három hétnyi példátlan sikersorozat a paranormális kutatások világában. Egy Simon McNeal nevű, húszéves újoncot használva médiumként az Essexi Egyetem parapszichológiai kutatócsoportjának sikerült végre dokumentálnia a halál utáni élet csaknem cáfolhatatlan bizonyítékait.
A ház legfelső helyiségében, egy klausztrofóbiásan szűk szobácskában a McNeal fiú újra meg újra megidézte a holtakat, akik kérésére látogatásuk bőséges bizonyítékait hagyták maguk után, százféle különböző kézírás formájában a sápadt, okkersárga falakon. Úgy tűnt, vaktában lejegyeztek mindent, ami csak az eszükbe jutott. Természetesen a nevüket, a születésük és a haláluk időpontját is. Emlékfoszlányokat, jókívánságaikat a még élő rokonaiknak, furcsa, töredékes szólamokat, amelyek burkoltan jelen szenvedéseikre utaltak, és amikben elveszett örömeiket siratták. A kézírások némelyike szögletes volt és rút, mások finomak, kecsesek, nőiesek. Obszcén rajzok és befejezetlen viccek váltogatták egymást romantikus költemények soraival. Ügyetlenül megrajzolt rózsa. Négyzetrácsos amőba-játék. Bevásárlólista.
A hírességek sorra járultak ehhez a siralomfalhoz – járt ott Mussolini, John Lennon és Janis Joplin is –, és a névtelen senkik, elfelejtett kisemberek szintén otthagyták kézjegyüket a nagy nevek mellett. A holtak valóságos katalógusa volt ez, és napról napra egyre nőtt, mintha csak szájról szájra terjedt volna a hír az elhunyt lelkek között, arra csábítva őket, hogy megtörjék csendjüket, és szent jelenlétükkel nyomot hagyjanak e sivár, lepusztult helyiségben.

***

Dr. Florescu egy egész életnyi parapszichológiai kutatással a háta mögött már nagyon is hozzászokott a kudarcok rideg valóságához. Már-már kényelmes, megnyugtató érzés volt beletörődni a bizonyosságba, hogy sosem lesznek kézzelfogható, cáfolhatatlan bizonyítékai. Most pedig, ezzel a hirtelen és látványos sikerrel szembesülve, a doktornő egyszerre érezte magát lelkesen izgatottnak és zavarodottnak.
Mint három hihetetlen héten át mindig, ott ült most is az első emelet nappalijában, az írásokkal díszített fal alatti szobában, és egyfajta félelemmel vegyes áhítattal hallgatta a fenti hangoskodást. Még most is alig merte elhinni, hogy megengedték neki, hogy jelen lehessen ennél a csodánál. Korábban is hallott már néha óvatos, kóstolgató neszezéseket, olykor tényleg érzékelt szívfájdító hangfoszlányokat egy másik világból – ám ez volt az első alkalom, hogy a túlvilág tartósan hallatta a hangját, hogy meghallják.
Odafent abbamaradtak a zajok.
Mary az órájára pillantott: tizennyolc óra tizenhét perc.
Valamilyen okból, amit csak a látogatók ismernek, a kapcsolat sosem tartott sokkal tovább este hatnál. Megvárta a fél hetet, aztán felment. Milyen lehetett a mai nap? Vajon most kik jöttek el abba a mocskos kis szobába, hogy otthagyják kézjegyüket?
– Állítsam fel a kamerákat? – kérdezte Reg Fuller, az asszisztense.
– Igen, kérem – mormolta a nő a várakozás izgalmától szórakozottan.
– Azon tűnődik, ma mit kaptunk?
– Hagyjunk még neki tíz percet!
– Rendben.
Odafenn McNeal leroskadt a szoba sarkában, és az apró ablakon át az októberi napot nézte. Kissé bezártnak érezte magát, magányosnak ezen az elátkozott helyen, ám még így is mosolygott magában, azzal a halovány, üdvözült mosollyal, ami bármelyik tudós szívét meglágyította volna. Főképpen dr. Florescuét: ó, igen, ezt a nőt teljesen megbolondította a mosolyával, a szemével és a reménytelen tekintetével, amit külön az ő kedvéért talált ki.
Jó kis játék volt.
Valójában eleinte tényleg ennyi volt csupán, nem több: játék. Mostanra viszont Simon tudta, hogy immár sokkal nagyobb a tét; az, ami egyfajta hazugságvizsgálati tesztnek indult, nagyon is komoly viadallá változott: McNeal kontra Igazság. Az igazság pedig egyszerű: a fiú csalt. Ő firkálta az összes „szellemírást” a falra a nyelve alá rejtett apró óndarabkákkal: ő dübögött, csapkodott és kiáltozott minden külön indok nélkül, a puszta csínytevés kedvéért. És az ismeretlen neveket, amiket leírt – ha csak eszébe jutott, nevetnie kellett –, nos, azokat a telefonkönyvekből vette.
Igen, valóban remek kis játék volt.
A doktornő olyan sok mindent ígért neki, hírnévvel kecsegtette, és ezzel akaratlanul is bátorított minden csalást és hazugságot, amit csak kieszelt. Vagyont és fényűzést ígért, az ünnepelt tévésztárok életét. Oly sikert és tömjénezést, amit azelőtt nem ismert. Mindaddig persze, amíg tovább produkálja a szellemeket.
Újra felöltötte azt a mosolyát. A nő a Közvetítőjének nevezte őt: az üzenetek ártatlan kézbesítőjének. Hamarosan feljön a lépcsőn – tekintetét az ő testén legelteti majd, hangja pedig fátyolos lesz, és elcsuklik az újabb adag felfirkantott név és zagyvaság feletti szánalmas izgatottságában.
Szerette, amikor a nő az ő meztelenségét, vagyis a csaknem teljes meztelenségét mustrálja. Az összes szeánszot úgy kell végigcsinálnia, hogy csupán egy rövid sortot viselhet, kizárandó bármilyen esetleges rejtett segédeszköz jelenlétét. Nevetséges óvintézkedés… Mindössze a nyelve alá rejtett óndarabkákra van szüksége, no és persze elég energiára ahhoz, hogy fél órán át dobálni tudja magát, és szétüvöltözze a fejét.
Izzadt. Mellcsontjának barázdája csúszott a verítékétől, haja lucskosan tapadt sápadt homlokához. Ma kemény munkát végzett: már alig várta, hogy kijusson végre a szobából, alaposan lemosakodjon, és egy kicsit sütkérezzen a nő csodálatában. A Közvetítő a rövidnadrágjához nyúlt, és szórakozottan játszani kezdett magával. Valahol a szobában bent rekedt egy vagy több légy. Késő volt már a legyeknek ebben a hónapban, mégis valahonnan egészen közelről hallotta őket. Zümmögve nekiverődtek az ablaküvegnek vagy talán a villanykörtének. Hallotta vékonyka döngicsélésüket, és nem kérdőjelezte meg jelenlétüket. Túlságosan lekötötték a játszmával kapcsolatos gondolatai és az önkielégítés szimpla öröme.
Hogy zúgnak ezek az ártalmatlan rovarok! Hogy döngicsélnek, énekelnek és panaszkodnak! Hogy panaszkodnak…

***

Mary Florescu az asztalon dobolt az ujjaival. A jegygyűrűje aznap kissé meglazult – érezte, ahogy csúszkál az ujján a kopogtatás ütemére. Olykor szorosnak tűnt, máskor meg lazának: azon apró rejtélyek egyike volt ez, amit soha nem elemzett ki kellően, egyszerűen csak elfogadta mint tényt. Valójában ma nagyon lazának érezte: mintha le akart volna esni az ujjáról. Alan arcára gondolt. Alan kedves arcára. Úgy látta őt lelki szemei előtt, mintha a jegygyűrűje közepén át nézné, ami közben lassan alagúttá változik. Vajon ilyen lehetett a halála: elragadták, és egyre beljebb és beljebb vonszolták egy alagútba, a teljes sötétségbe? Erősebben feltolta a gyűrűt az ujjára. Mutató- és hüvelykujja hegyén át szinte érezni vélte a fém kesernyés ízét, ahogy hozzáért. Igen különös érzet volt ez; valamiféle szinesztéziaszerű illúzió.
Hogy elmossa keserűségét, a fiúra gondolt. A srác arca könnyen megjelent, olyan nagyon könnyen: szinte belecsobbant a nő tudatába a mosolyával és a még mindig kisfiús, jelentéktelen fizikumával. Valójában inkább olyan volt, mint valami lány – felidéződött benne éretlen formáinak puha kereksége, bőre édes tisztasága, az ártatlansága.
Ujjai még mindig érintkeztek a gyűrűvel, és a fanyar íz, amit érzett, egyre erősödött. Felnézett. Fuller a felszereléssel ügyködött. Kopaszodó feje körül halvány, zöldes nimbusz reszketett és kígyózott…
A nő hirtelen szédülni kezdett.
Fuller nem látott semmit, és nem hallott semmit. A feje előrebillent, ahogy teljes figyelmével a munkájára összpontosított. Mary mozdulatlanul bámulta őt. Látta a feje körüli glóriát; érezte, amint új érzetek ébrednek benne, és átfolynak rajta. A levegő hirtelen mintha megelevenedett volna: oxigén-, hidrogén-, nitrogénmolekulák ütköztek testének intim ölelésben. Fuller feje körül eközben egyre növekedett a dicsfény, és fokozatosan a szoba minden tárgyát ugyanilyen sugárzás kezdte körülölelni. Az ujjbegyeiben lüktető természetellenes érzés is szétterjedt. Látta lélegzete színét, ahogy kifújta: rózsaszínes narancs ragyogást a pezsegve áradó levegőben. Tisztán hallotta az íróasztal hangját, amelynél ült: az élettelen bútordarab halk nyüszítését.
A világ megnyílt és kitárult: eksztázisba vetette érzékeit, a funkciók vad zűrzavarába olvasztva őket. Hirtelen képessé vált arra, hogy egyetlen rendszerként fogja fel a világot: nem a vallások vagy a politika, hanem az érzékek egységes rendszereként. Olyan rendszerként, mely túllépett az eleven húson, át az asztal élettelen faanyagába, jegygyűrűje kopott aranyába. És még azokon is túl. Túl a fán, túl az aranyon.
Megnyílt a rés, ami a főútvonalhoz vezetett. A fejében olyan hangokat hallott, amelyeket nem élő száj ejtett ki.
Felnézett, vagy inkább valamilyen erő vadul hátrakényszerítette a fejét, és azon kapta magát, hogy a plafonra mered. Férgek borították. Nem, ez így abszurd! Csupán úgy tűnt, mintha élne, mintha férgektől hemzsegne – lüktetve, táncolva.
A mennyezeten át látta a fiút. A földön ülve, ágaskodó hímtagjával a markában. A feje éppúgy hátravetve, akárcsak az övé. Ugyanúgy elmerült saját eksztázisában, akárcsak ő. Új érzékelő képességével látta a lüktető fényt a fiú testében és körötte – követte a szenvedélyt, mely szétáradt a zsigereiben és gyönyörtől szédelgő fejében.
És még valamit meglátott: a hazugságot a fiúban, az erő hiányát ott, ahol azt hitte, valami csodálatos lakozik. A srác nem birtokolt semmilyen médiumi képességet, hogy szellemekkel kommunikáljon, sem most, sem bármikor azelőtt – ezt világosan látta. Csak egy szánalmas kis hazudozó, egy hazug kölyök: egy édes, fiatal füllentő, híján a kellő részvétnek vagy bölcsességnek, hogy felfogja, mit követ el.
De most vége. A hazugságok kiderültek, a trükkök lelepleződtek, és a lelkek a sztrádán, akiknek már halálosan elegük volt abból, hogy kigúnyolják és hamis színben tüntessék fel őket, ott zúgtak a világok közötti fal repedésénél, és elégtételt követeltek.
Ezt a rést ő nyitotta meg: ő maga volt az, aki tudtán kívül kitapogatta a zárat, és babrált vele; lassan, apránként, fokról fokra kitárva azt. A fiú iránti vágya tette: a körülötte forgó vég nélküli gondolatai, a frusztrációja, tüzes szenvedélye és az ettől való undora; mindez egyre szélesítette a repedést. Az összes erő közül, melynek révén a rendszer manifesztálódhatott, a szeretet és annak társa, a szenvedély, valamint gyilkosaik, közös társuk, a veszteség: e három volt a leghathatósabb. És itt volt ő, eleven megtestesülése mindháromnak. Szeretve és vágyakozva, és fájdalmasan érezve a két előbbi lehetetlenségét. Beburkolva egy olyan érzés agóniájába, amit ő maga tagadott meg, miközben végig azt hitte, hogy csupán úgy szereti a fiút, mint a Közvetítőjét.
De ez nem igaz! Nem igaz! Igenis akarja őt, mélyen önmagában akarja érezni. Csak épp most már túl késő. A túlvilági lelkeknek immár nem lehet többé nemet mondani: követelik, igen, követelik, hogy hozzáférhessenek a kis szélhámoshoz.
Mary pedig nem tudta megakadályozni ezt. Mindössze annyit tehetett, hogy apró, rémült nyögést hallatott, miközben látta, ahogy a sztráda megnyílik előtte, és felfogta, hogy most nem közönséges útkereszteződésben állnak.
Fuller meghallotta a hangot.
– Doktornő? – pillantott fel bütyköléséből érdeklődő kifejezéssel. Arca most kék fényben fürdött, a nő észlelte a szeme sarkából. – Mondott valamit?
Elszoruló torokkal gondolt arra, miként kell ennek az egésznek végződnie.
Éteri, holt arcokat látott, egészen tisztán, kivehetően. Látta szenvedésük mélységét, és átérezte gyötrelmes sóvárgásukat, hogy végre meghallják és meghallgassák őket.
Azt is világosan látta, hogy a Tollington Place alatt kereszteződő főútvonalak nem közönséges átjárók. Nem átlagos holtak boldog, önfeledt és lusta közlekedését szemlélte. Nem. Ez a ház olyan útra nyílik, amelyen kizárólag erőszaktevők és azok áldozatai járnak. Olyan férfiak, nők és gyerekek, akik úgy haltak meg, hogy elszenvedték mindazt a fájdalmat, amit az idegek közvetíteni képesek, és elméjükbe beleégtek haláluk körülményei. Szemük minden kimondott szónál ékesebben árulkodott agóniájukról, miközben szellemtestük még mindig magán viselte halálos sérüléseiket. Látta azt is, hogy az ártatlanok között ott kóborolnak kínzóik és gyilkosaik is. Ezek az őrjöngő szörnyetegek, ezek a moslékagyú, vérszomjas dögök is átkandikáltak az élők világába: semmihez sem fogható teremtmények, fajunk leírhatatlan, tiltott csodái, akik értelmetlenségeket karattyoltak és süvöltöttek.
A fiú odafönt egyszeriben szintén megérezte őket. A doktornő látta, amint picit oldalt fordul a csendes szobában, tudva már, hogy a hangok, amiket hall, nem holmi légyzümmögések, a panaszok pedig nem rovarok sirámai. Hirtelen tudatára ébredt, hogy a világ egy apró szögletében élt eddig, és hogy a többi, a harmadik, a negyedik és az ötödik világ most éhesen és megmásíthatatlanul nekinyomódik csupasz hátának. Pánikszerű ijedtségének látványa is ízként és szagként hatott a doktornőre. Igen, most megízlelte őt, ahogy mindig is vágyott rá; ám nem egy csók volt az, ami összeboronálta az érzékeiket, hanem a fiú egyre növekvő rettegése. Az érzés teljesen betöltötte a nőt: empátiája totálissá vált. A borzadállyal teli pillantás éppúgy volt az övé, mint a fiúé – száraz torkuk ugyanazt a rövidke szót csikorogta:
– Kérlek…
A gyermek tanul.
– Kérlek…
Aztán elnyeri büntetését.
– Kérlek…
Ezt még a holtaknak is tudniuk kell, minden bizonnyal, és engedelmeskedniük.
– Kérlek…
Ma viszont nem lesz efféle könyörületesség, ezt biztosan tudta. A szellemek gyötrelmes, kétségbeesett időszakot töltöttek ezen az úton, végig magukon hordozva a sebeket, amikbe belehaltak, és a tébolyt, amivel lemészárolták őket. Tűrték a fiú komolytalan léhaságát, az arcátlanságát, az ostobaságait – a koholmányokat, amik könnyed, nyegle játékkal kifigurázták a megpróbáltatásaikat. El akarták végre mondani az igazat.
Fuller közelebb hajolt. Arca most pulzáló, narancsszínű fénytengerben úszott. Mary érezte a bőrét érintő kezet. Ecetes íze volt.
– Minden rendben? – kérdezte. A lehelete olyan volt, mint a vas.
A doktornő megrázta a fejét.
Nem, egyáltalán nincs rendben. Semmi sincs rendben.
A rés minden pillanattal egyre szélesedett: azon keresztül egy másik mennybolt látszott, a sztráda felett tornyosuló komor, palaszürke ég. Ami elárasztotta és megsemmisítette a ház kézzelfogható valóságát.
– Kérem! – nyögte a nő, szemét az elmosódó mennyezet felé forgatva.
Egyre szélesebb. Szélesebb…
A törékeny világ, amiben eddig élt, pattanásig feszült.

A kiadó engedélyével.