Főkép1. FEJEZET
A San Francisco napfényes Mission kerületében található Cesar Chavez középiskola felsőéves hallgatója vagyok, és ebből kifolyólag a világ egyik legjobban megfigyelt embere. A nevem Marcus Yallow, de amikor ez a történet kezdődött, a w1n5t0n név alatt futottam. Úgy ejtik, Winston. Nem pedig „dupla V, egy, N, 5, T, nulla, N”, ahogy azt az információs szupersztrádának nevezett Internetet még hírből sem ismerő pedellusok gondolnák. Ismerek is egy ilyen embert, a neve Fred Benson, és egyike a Cesar Chavez igazgatóhelyetteseinek. Ő egy igazi istenverése. De ha már börtönőrt kap az ember, akkor inkább egy tudatlan kerüljön mellé, mint olyasvalaki, aki érti a dörgést.
– Marcus Yallow – hallottam a hangszórón keresztül egy péntek reggelen. Nem szerencsés a hangszóróval indítani a napot, ráadásul, ha ehhez még hozzájön Benson szokásos motyogása is, akkor a végeredmény általában úgy hangzik, mintha valaki éppen egy romlott burritót próbálna megemészteni, nem pedig iskolai közleményt beolvasni. De az emberek elég jól kihallják a saját nevüket egy ilyen hangkavalkádból – a túléléshez elengedhetetlen. – Azonnal jöjjön az igazgatói irodába!
A társadalomtudomány tanárom, Ms. Galvez rám nézett, én meg őrá. Benson csak azért utazott rám, mert néha áttörtem az iskolai tűzfalakon, kijátszottam a járásmód-felismerő programot, és összetörtem a jeladót, amivel nyomon követnek minket. De Galvez rendes, sosem rója fel ezeket nekem (főleg akkor nem, amikor segítek neki a webmail segítségével kapcsolatba lépni a bátyjával, aki Irakban állomásozik). Darryl cimborám rácsapott a fenekemre, ahogy elsétáltam mellette. Pelenkás korunk óta ismertük egymást, együtt próbáltunk egyszer meglógni a bölcsődéből, és azóta hol belerángatom valami galibába, hol meg kihúzom belőle. A kezeimet a fejem fölé emeltem, mint valami hivatásos bokszoló, és távoztam a társadalomtudomány óráról, hogy átballagjak az igazgatói irodába.
Már félúton jártam, amikor a megszólalt a telefonom. Ez is rajta volt a tiltólistán – a Chavez középiskolában nem használhatunk telefont –, de ez engem nem tartott vissza. Besurrantam a mosdóba, és bezárkóztam a középső fülkébe. Megnéztem a telefont – az otthoni számítógépem küldött egy e-mailt, amely szerint a valaha készített legjobb játékban, a Harajuku Fun Madnessben beütött valami új dolog. Elvigyorodtam. Iskolában tölteni a péntekeket elég szar dolog volt, és örültem, hogy sikerült ellógnom az órákról. Újra az iroda felé vettem az irányt, és amikor belépten odaintettem Bensonnak.
– Lám-lám, csak nem Mr. Duplavé-egy-enn-öt-té-nulla-enn - mondta.
Frederick Benson – társadalombiztosítási száma 545-03-2343, született 1962. augusztus 15-én, anyja leánykori neve Di Bona, születési helye Petaluma – sokkal magasabb volt, mint én. Amíg én nagyjából száznyolcvan centis vagyok, ő két méter is megvan, és a főiskolai kosárlabdás múltja igen megkopott már, hiszen az internetről rendelt olcsó reklámpólói tökéletesen kidomborították az alaposan meglöttyedt egykori mellizmait. Mindig olyan arcot vág, mintha éppen hatalmasat készülne zsákolni a seggedbe, és rendszeresen megemeli a hangját a drámai hatás elérése érdekében. Ám minél többször alkalmazza ezeket, a hatásuk annál kevésbé érvényesül.
– Bocs, de nem – feleltem. – Sose hallottam még ezt a jelzést.
– W1n5t0n – betűzte újra, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, hátha meghátrálok.
Persze az én álnevem volt, amit már évek óta használtam. Az a személyazonosságom volt, amit akkor használtam, ha beírtam valamit különböző fórumokra, hozzájárulva az alkalmazott biztonságtechnikai kutatásokhoz. Hogyan kell kisurranni az iskolából, hogyan lehet működésképtelenné tenni a telefonomban található lehallgató-nyomkövető berendezést, meg ehhez hasonlók. De ő nem tudta, hogy ez is én vagyok. Csak néhány ember ismerte ezt az énemet, és bennük teljes mértékben megbíztam.
– Nem rémlik – mondtam.
Elég sok baró dolgot csináltam az iskola körül e név alatt – némelyikre meglehetősen büszke is voltam –, de ha valahogy sikerülne neki összekapcsolni a két személyiségemet, akkor komoly bajba kerülhetnék. Az iskolában senki sem szólított w1n5t0n vagy Winston néven. Még a haverjaim se. Csak Marcus voltam, vagy még az se.
Benson leült az asztala mögé, és idegesen megérintette a kapcsot a mappáján. Mindig ezt tette, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzelte. Olyan volt ez, mintha lelepleznéd magad pókerezés közben, amikor elárulod, hogy éppen mi jár a fejedben. Én pedig pontosan tudtam, hogy Benson mire gondol.
– Marcus, remélem, megérted, hogy ez most komoly dolog.
– Meg fogom, uram, amint elmagyarázza nekem, hogy miről is van szó – feleltem. Mindig hozzáteszem, hogy „uram”, ha ilyen komoly emberekkel van dolgom. A magam érdekében.
Megrázta a fejét, aztán letekintett az asztalra; egy újabb árulkodó jel. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle az ordítozás.
– Ide figyelj, kölyök! Itt az ideje, hogy végre felfogd, pontosan tudjuk, hogy miket csinálsz, és elárulhatom, hogy nem fogjuk tovább tolerálni! Örülhetsz, ha nem rúgnak ki ebből az iskolából még azelőtt, hogy ez a beszélgetés befejeződne!
– Mr. Benson, még mindig nem árulta el, hogy mi is a problémája velem…
Rácsapott az asztalra, és rám szegezte a mutatóujját.
– Az a probléma, Mr. Yallow, hogy részt vettél az iskola biztonsági rendszerének kijátszásában, és biztonsági információkat osztottál meg az iskola többi tanulójával. Ugye tudod, hogy Graciella Uriarte múlt heti kicsapása is annak köszönhető, hogy a te egyik készülékedet használta.
Uriarte jól megszívta. Vett egy rádióhullám zavaró szerkezetet a 16. utca közelében levő boltban, és amikor beindította az iskola halljában, beindultak a biztonsági rendszerek. Nekem semmi közöm nem volt hozzá, de sajnáltam, hogy emiatt kicsapták.
– Azt gondolja, hogy volt valami közöm hozzá?
– Megbízható forrásból megtudtuk, hogy te vagy ez a bizonyos w1n5t0n – mondta lassan kibetűzve a szót, és kíváncsi lettem volna, hogy vajon arra is rájött-e, hogy az 1-es valójában I, az 5-ös pedig S. – Tudjuk, hogy ez a w1n5t0n karakter a felelős a tavalyi általános tesztfeladatok ellopásáért. – Valójában nem én követtem el a lopást, de az egy nagy húzás volt, és hízelgőnek gondoltam, hogy nekem tulajdonítják. – Ami többévi börtönt von maga után, hacsak nem működsz együtt velem.
– Megbízható forrás? Azt szeretném én látni.
– Ez a hozzáállás nem fog segíteni rajtad – nézett rám haragosan.
– Ha vannak bizonyítékai, uram, akkor hívja a rendőrséget, és adja át nekik az ügyet. Úgy tűnik, ez egy igen komoly eset, és én nem szeretnék a nyomozásra felhatalmazott hivatalos szervek útjában állni, amikor vizsgálódni kezdenek.
– Azt akarod, hogy hívjam a rendőrséget?
– És a szüleimet. Azt hiszem, az lenne a legjobb.
Farkasszemet néztünk az íróasztal felett. Bizonyára arra számított, hogy magamba roskadok, amikor a fejemhez vágja a tényeket, de nekem nem szokásom összeomlani. Van egy módszerem arra, ha olyanokkal kell farkasszemet néznem, mint Benson. Egy kicsit eltekintek a fejük mellett, és felidézem egy régi ír népdal szövegét, amely legalább háromszáz versszakból áll. Ilyenkor teljesen nyugodtnak és gondtalannak látszom.
A tojás ott volt a fészekben, a fészek ott volt a levélen, a levél ott volt a gallyon, a gally ott volt az ágon, az ott volt a fán, a fa ott volt a mocsárban, a mocsárban a völgyben, oh! Hej-haj a rezgő mocsárban, a mocsárban a völgyben, oh!
– Most visszamehetsz az osztályterembe – mondta. – Ha a rendőrség megérkezett, és beszélni kívánnak veled, újra hivatni foglak.
– Most hívja őket?
– A rendőrségi bejelentés hosszú és bonyolult eljárás. Reméltem, hogy gyorsan lerendezhetjük ezt az ügyet egymás között, de te ragaszkodtál a hatósághoz.
– Megvárhatom, amíg kihívja őket – feleltem. – Én ráérek.
Újból megérintette a mappán a kapcsot, és én felkészültem a kitörésére.
– Takarodj! – üvöltötte. – Takarodj a francba az irodámbból, te rohadt kis…
Kijöttem, mintha mi se történt volna. Tudtam, hogy nem fogja hívni a zsarukat. Ha elegendő bizonyítéka lett volna ahhoz, hogy az ügyet a rendőrségre bízza, akkor már korábban értesítette volna őket. Egyszerűen utálta a pofám. Úgy okoskodtam, nyilván hallott valami szóbeszédet – ami talán nem is volt igaz –, és megpróbálta elérni, hogy magamra vállaljam. Könnyed és vidám léptekkel haladtam lefelé a folyosón, de azért ügyeltem a mozgásomra a járásmód-ellenőrző kamerák miatt. Alig egy éve szerelték fel őket, és én baromira imádtam őket, mert annyira ostobán működtek. Korábban arcfelismerő kamerákkal volt tele az iskola szinte minden nyilvános területe, de egy bírósági határozat ezt alkotmányellenesnek nyilvánította. Ezért Benson, és még egy halom paranoiás alak az iskola vezetéséből, az intézmény majdnem teljes vagyonát ezekre a hülye kamerákra költötte, amelyek az egyik ember járását voltak hivatottak megkülönböztetni a másikétól. Hurrá.
Visszamentem az osztályterembe, és Ms. Galvez szívélyesen üdvözölt, amikor leültem. Elővettem az iskolai laptopot, és visszasüllyedtem tanóra üzemmódba. A Tankönyvek voltak az iskola legremekebb kütyüi, persze átvitt értelemben, hiszen rögzítettek minden billentyűleütést, ellenőrizték a hálózati adatforgalmat a gyanúsnak tetsző kulcsszavak után, számláltak minden kattintást, és nyomon követtek minden gondolatot, amely felkerült az internetre. Még alsóéves voltam, amikor megkaptuk ezeket a gépeket, és csupán néhány hónapba tellett, hogy a csillogásuk megfakuljon. Miután mindenki rájött, hogy ezek az „ingyenes” laptopok a fejeseknek dolgoznak – és otromba reklámok végeláthatatlan során játsszák le, míg feláll a rendszer –, hirtelen nagyon nehézzé és terhessé váltak.
Elég könnyű volt feltörni egy ilyen Tankönyvet. Egy hónap sem telt el a gépek megjelenését követően, és a crack máris fenn volt a neten, ráadásul rém egyszerű volt használni – csak le kellett tölteni egy DVD image filet, kiírni, aztán berakni a Tankönyvbe, és újraindítani, egy bizonyos billentyűkombináció nyomva tartása mellett. A többit megtette a DVD. Egy rakás rejtett programot telepített fel a gépre, amelyek még akkor is észrevétlenek maradtak, amikor a tantestület elvégezte a gépek napi ellenőrző rutinját. Persze folyamatosan frissíteni kellett, hogy mindig átmenjen a tantestületi teszteken, de ezt az árat hajlandó voltam megfizetni azért, hogy ura lehessek a gépemnek.
Elindítottam az IMParanoid nevű programot, amit akkor használtam, ha óra alatt akartam beszélgetni, lehetőleg úgy, hogy nem maradjon nyoma. Darryl már be volt jelentkezve.
> A JÁTÉK BEINDULT. VALAMI NAGY DOLOG TÖRTÉNIK A HARAJUKU FUN MADNESSBEN. BELÉPTÉL?
> EGY FRÁSZT. HA HARMADSZOR IS RAJTAKAPNAK, AKKOR KICSAPNAK. TE IS TUDOD, HAVER. MAJD ISKOLA UTÁN.
> EBÉDELSZ ÉS UTÁNA TANULÓSZOBA, IGAZ? AZ KÉT ÓRA. AZ BŐVEN ELÉG ARRA, HOGY EGY KICSIT BELENÉZZÜNK, ÉS MÉG AZELŐTT VISSZATÉRÜNK, HOGY BÁRKINEK FELTŰNNE. ÖSSZESZEDEM A TÖBBIEKET IS.
A Harajuku Fun Madness a világ legjobb játéka. Tudom, hogy ezt már említettem, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ez egy AVJ, vagyis Alternatív Valóság Játék, aminek a története nagyjából annyi, hogy egy csapat japán divat-tinédzser felfedezi a csodálatos gyógyító ékkövet Harajaku templomában, azon a helyen ahol a japán tinik az elmúlt év során kieszelték a legfontosabb szubkultúrákat. Gonosz szerzetesek, a Jakuza (vagyis a japán maffia), űrlények, adóellenőrök, szülők és egy ravasz mesterséges intelligencia üldözik őket lépten-nyomon. A játékosok kódolt üzeneteket kapnak, amelyeket megfejtve nyomokra bukkanhatnak, amelyek még több üzenethez, és azokon keresztül még több nyomhoz vezetnek.
Képzeld el a legjobb délutánt, amit a város utcáit járva különböző emberek és boltok bámulásával töltöttél. Tegyél még hozzá egy kis nyomozást, amely során régi, vicces filmeket és dalokat kell felidézned, és bele kell vetned magad a világ összes tinikultúrájába. Ráadásul az egész egy verseny, amelynek győztes csapata tíz napot tölthet Tokióban, a Harajuku hídon vagy Akihabarában ejtőzve, és mindemellett annyi Astro Boy terméket vihet haza magával, amennyit csak elbír; azzal a különbséggel, hogy Japánban Atom Boy a neve. Ha már megfejtetted a Harajuku Fun Madnes egy-két rejtvényét, többé nincs visszaút.
> NEM, HAVER, EGYSZERŰEN NEM. NEM. NE IS KÉRD!
> SZÜKSÉGEM VAN RÁD, D. TE VAGY A LEGJOBB, AKIT ISMEREK. ESKÜSZÖM, SENKI SE FOGJA MEGTUDNI, HOGY BELÉPTÜNK. TUDOD, HOGY MEG TUDOM CSINÁLNI, NEM?
> IGEN, TUDOM.
> AKKOR MEHET?
> BASZKI, NEM!
> UGYAN MÁR, DARRYL. A HALÁLOS ÁGYADON ÚGYSE AMIATT FOGSZ AGGÓDNI, HOGY BÁRCSAK TÖBB IDŐT TÖLTÖTTÉL VOLNA AZ ISKOLAPADBAN.
> DE NEM IS AMIATT, HOGY BÁRCSAK TÖBB AVJ-T JÁTSZOTTAM VOLNA.
> LEHET, ESETLEG AMIATT, HOGY TÖBB IDŐT TÖLTHETTÉL VOLNA VANESSA PAK TÁRSASÁGÁBAN…
Van is csapat tagja volt. Egy East Bay-i magán lányiskolába járt, de tudtam, hogy rá lehet számítani, és velem tart egy kis kalandra. Darryl teljesen bele volt zúgva, már akkor is, amikor Van még nem rendelkezett a nőiesség bőkezű adományaival. Darryl beleszeretett a lelkébe. Szomorú, tényleg.
> BASZD MEG.
> AKKOR JÖSSZ?
Rám nézett, és a fejét csóválta, aztán bólintott. Rákacsintottam, és nekiláttam, hogy felvegyem a kapcsolatot a csapat többi tagjával is.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.