Főkép1. fejezet

Amy Redwing úgy vezette a Ford Expeditiont, mintha halhatatlan lenne. Úgy gondolta, bármilyen sebességet megengedhet magának.
A szeszélyes szellő aranyló platánleveleket forgatott a levegőben az éjfél utáni utcán. Áthajtott köztük, szélvédőjén végigsöpört az ősz.
Egyesek számára a múlt egy lánc, melynek minden szeme egy-egy nap, mely sötét helyekhez van kikötve, mint egy-egy gyűrűhöz; a holnap pedig a tegnap rabszolgája.
Amy Redwing nem tudta, honnan származik. Kétévesen hagyták magára, így nem ismerte se anyját, se apját. Egy templomban hagyták, ruhájára egy cédulát tűztek a nevével. Egy apáca talált rá a padon szundikálva.
A családneve valószínűleg hamis volt. A rendőrség sosem tudta lenyomozni.
A Redwing indián származást sejtetett. Hollófekete haja és sötét szeme cseroki eredetre utalt, de ezzel az erővel lehettek örmény, szicíliai vagy épp spanyol ősei is.
Amy története tehát ismeretlen maradt, de az, hogy nem voltak gyökerei, nem szabadította fel. Le volt láncolva egy rég elmúlt évhez. Habár vidám, szárnyaló léleknek mutatta magát, valójában sokkal inkább a földhöz volt kötve, mint bárki más.
Az anyósülésbe szíjazott, lábát egy képzeletbeli fékpedálra szorító Brian McCarthy szeretett volna szólni neki, hogy lassítson, de nem mert mondani semmit, mert félt, hogy Amy akkor leveszi a szemét az útról, és felé fordul, hogy válaszoljon. Különben is, amikor így száguldott, minden intelem csak perverz késztetést ébresztett benne, hogy még jobban a gázra taposson.
– Szeretem az októbert – vette le a szemét az útról Amy. – Te nem?
– Szeptember van.
– Attól, hogy szeptember van, még szerethetem az októbert. A szeptember nem érdekel.
– Az utat nézd.
– San Franciscót is imádom, pedig több száz mérföldre van.
– Ahogy te vezetsz, az olyan tíz perc.
– Most mi van, tök jól vezetek! Se balesetem, se bírságom nem volt soha!
– Most pereg le a szemem előtt az életem.
– Nézesd meg magad egy szemorvossal.
– Amy, légy szíves, ne nézz rám.
– Miért, édes, jól nézel ki! Jól áll neked ez az elaludt haj.
– Úgy értem, az utat nézd!
– Marcónak hívják a pasit. Képzeld, vak, és mégis vezet.
– Milyen Marco?
– Mit tudom én, Marco. Fülöp-szigeteki. Egy magazinban olvastam.
– Vakon nem lehet vezetni.
– Gondolom, a holdra szállást sem hiszed el.
– Azt semmiképpen, hogy odáig vezettek.
– Marco mellett ott ül a kutyája. Ő jelez neki, mikor merre forduljon, és mikor fékezzen.
Egyesek elbűvölő, de üresfejű teremtésnek tartották Amyt. Kezdetben Brian is. De aztán rájött, hogy tévedett. Üresfejű nőbe sosem szeretett volna bele.
– Most komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy egy vakvezető kutya autót is tud vezetni?
– Jaj, de buta vagy, hát nem a kutya vezet! Ő csak irányítja Marcót!
– Ezt melyik szennylapban olvastad?
– A National Geographicban. Nagyon felemelő történet volt az ember és a kutya kapcsolatáról meg az elesettek felemeléséről.
– A bal lábamat rá, hogy nem a National Geographic volt az.
– Ellenzem a hazárdjátékot.
– De azt nem, hogy egy vak vezessen.
– Egy felelősségteljes vak. Csak akkor.
– A vakok sehol a világon nem vezethetnek – makacskodott Brian. – Legfeljebb világtalant.
– Most már tényleg nem.
Brian nem akarta megkérdezni, de nem bírta ki.
– Marco nem vezethet többet?
– Folyton nekiment mindennek.
– Nahát.
– De nem Antoine hibája.
– Milyen Antoine-é?
– A kutyáé. Biztos nagyon igyekezett. A kutyák mindig nagyon igyekeznek. Csak Marco félreértette.
– Nézzél már előre, bal kanyar!
– Te vagy az én Antoine-om. Nem hagyod, hogy nekimenjek a dolgoknak.
A sápadt holdfényben szinte ragyogtak a régi, földszintes házak. Utcai lámpák sehol sem világítottak, de a holdfény beezüstözte az eukaliptuszok leveleit és törzsét. A fehérre vakolt falak kísértetiesen ragyogtak, mintha szellemvárosban járnának.
Két sarok után az egyik házban lámpafény látszódott.
Amy lassított, majd megállt. A reflektorok fénye visszaverődött a járdaszegélyen álló postaláda tükröződő számairól. Hátramenetbe váltott, majd a feljárón tolatva megjegyezte:
– Kétes helyzetben a legközelebbi kijáratot kell célba venni.
Lekapcsolta a fényszórókat.
– Kétes? Hogyhogy kétes? – kérdezte Brian. Amy kiszállt a terepjáróból.
– Hát egy őrült, részeg pasival sose lehet tudni.
Brian csatlakozott hozzá a kocsi hátuljánál.
– Most akkor van bent egy őrült, aki ráadásul részeg?
– Hát ez a Janet Brockman azt mondta a telefonba, hogy a férje, Carl, egy részeg vadállat. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy azért vadállat, mert részeg.
Amy a ház felé indult, de Brian megragadta a vállát.
– Na és ha józanul is őrült, és ha iszik, csak még rosszabb lesz?
– Drágám, nem vagyok pszichiáter.
– Lehet, hogy ez a rendőrségre tartozik.
– A rendőrségnek nincs ideje az ilyen részeg őrültekre.
– Szerintem meg az ilyesmi pont nekik való.
Amy lerázta magáról a férfi kezét, és megint elindult a ház felé.
– Erre nincs időnk. Erőszakoskodik.
Brian utána loholt.
– Részeg, őrült és erőszakos?
– Velem csak nem lesz az.
– Na és velem? – kérdezte Brian a tornácra fellépve.
– Szerintem csak a kutyával az. De ha mégis meg akar ütni, hát itt vagy nekem te.
– De hát én építész vagyok.
– Most nem, édes. Most te vagy az erő.
Brian máskor is elkísérte már bevetésre Amyt, de éjfél után, egy erőszakos, részeg vadállat lakására még nem kellett kimenniük.
– És ha tesztoszteronhiányom van?
– Van?
– A múltkor is sírtam azon a könyvön.
– Azon a könyvön mindenki sír. Ez csak annyit jelent, hogy ember vagy.
Amy a csengőgomb felé nyúlt, de ekkor kinyílt az ajtó. Fiatal nő állt a küszöbön, összezúzott szájából folyt a vér.
– Ms. Redwing?
– Ön biztosan Janet.
– Bár ne volnék az. Bár maga lennék, vagy bárki, csak ne magam! – Hátrébb lépett, hogy beengedje őket. – Ne hagyják Carlt, hogy megnyomorítsa a kutyát!
– Nem fogja – biztosította Amy az asszonyt.
Janet megtörölte a száját egy véres ronggyal.
– Mazie-vel is megtette.
Janet blúzába sápadt, négyévesforma kislány markolt az ujját szopva, és olyan erősen kapaszkodott, mintha attól félne, hogy jön egy szélvihar, és elszakítja az anyjától.
A nappali szürke volt. Az aranyszínű szőnyegen kék kanapé és fotelek álltak, de a két lámpa fénye olyan tompa volt, mint a hamu, elhalványította a színeket, mint egy réges-rég kioltott tűz korma.
Ha a purgatóriumban van váróterem a tömegesen odaérkezőknek, az ugyanolyan rendezett és örömtelen lehet, mint ez a szoba.
– Mazie-t megnyomorította – ismételte Janet. – És négy hónap múlva… – lenézett a lányára – el is pusztult.
Brian habozva az ajtó felé indult. Még mindig nem csukta be egészen.
– Hol a kutyája? – kérdezte Amy.
– A konyhában – Janet feldagadt ajkára tette a kezét, és úgy tette hozzá: – Vele.
A kislány már nagyobb volt annál, hogy ilyen odaadással szopja az ujját, de Briant nem ez zavarta igazán, hanem a tekintete. Liláskék szeme tágra nyílt a reménykedéstől, ugyanakkor mintha összetörték volna a tapasztalatok.
Súlyos lett a levegő, mint vihar előtt szokott.
– Merre van a konyha? – kérdezte Amy.
Janet egy boltíven át a folyosóra vezette őket, amit sötét szobák vettek körül mint elárasztott barlangok. A kislánya piócaként rátapadva kísérte. A folyosó homályos volt, kivéve a túlsó végét, ahol keskeny ékben szűrődött be a fény a szomszédos helyiségből. Az árnyak mintha felduzzadtak és újra elapadtak volna, de ezt csak Brian érzékelte így, akinek a látása együtt ugrált dörömbölő szívével.
A folyosó közepén egy kisfiú állt, homlokát a falnak döntve, öklét a halántékára szorítva. Hatéves lehetett. Alig hallhatóan nyöszörgött, mintha a levegő távozna molekulánként egy összeszorított nyakú léggömbből.
– Nem lesz semmi baj, Jimmy – mondta Janet, de amikor a kisfiú vállára tette a kezét, az összerándulva húzódott odébb.
Nyomában a lányával továbbhaladt a folyosó vége felé, majd kitárta az ajtót, és a fény keskeny tőre széles pallossá változott.
A két nő és a kislány mögött belépve a konyhába, Brian egy pillanatra azt hitte, hogy a fény a tűzhely és a hűtőszekrény között ülő golden retrieverből árad. A kutya mintha ragyogott volna. A szőre sem tisztán világos, sem teljesen rézszínű nem volt, hanem az arany millió, sugárzó árnyalata. Bundája dús, melle és feje tökéletes formájú.
A kutya külsejénél még lenyűgözőbb volt testtartása és viselkedése. Egyenesen ült, fejét felszegve, füle libbenése és orrlyukának szakadatlan tágulása-szűkülése jelezte, milyen izgatott. A fejét nem, de a szemét egy pillanatra odafordította Amy és Brian felé, aztán újra Carlra koncentrált.
A ház ura most a legkevésbé sem tűnt úrnak, még embernek sem nagyon. Vagy talán épp az volt, amivé minden ember válik, ha nem vezeti senki az életben.
Józan állapotban talán barátságos volt az arca, vagy legalább olyan, mint az utca emberéé, ártatlanul közönyös, összeszorított ajkakkal a távolba révedő. Most viszont egyedi jelleget mutatott, igaz, a rosszabbik fajtából. Szeme vérben és alkoholban forgott, leszegett fejével olyan volt, mint egy bika, ami csupa vörös posztót lát mindenfelé. Alsó állkapcsa elernyedt. Ajka kicserepesedett, talán az alkohol okozta kiszáradástól.
Carl Brockman Brian felé fordította a fejét. Szemében nem az olyan ember eszetlen agressziója fénylett, akit elbutított az ital, hanem a leláncolt állat gonoszsága, amit felszabadított belőle.
– Hát te mit műveltél? – kérdezte metszőn a feleségét.
– Semmit, Carl. Csak kihívtam őket a kutya miatt.
A férfi arca egyetlen csomóba gyűrődött.
– Szóval akarsz párat.
Janet megrázta a fejét.
– De bizony akarsz, Jan. Tudod, mit kapsz, ha ilyet csinálsz.
Mintha szégyellné kiszolgáltatottsága bizonyítékát, Janet egyik kezével eltakarta vérző száját.
Amy lehajolt, és a kutyát hívta.
– Gyere, kutyus! Gyere ide, kislány!
Az asztalon egy üveg tequila állt, mellette pohár, kutya alakú sószóró és egy tányéron felszeletelt citrom.
Carl a feje fölé emelte jobb kezét, megmutatva az abban tartott abroncsvasat. A keskeny végénél fogta. Az asztalra vágott vele, mire citromszeletek repültek a levegőbe, az üveg megbillent, és a jég csörömpölt a pohárban. Janet összegörnyedt, a kislány hüvelykujját szájára tapasztva fojtott el egy kiáltást, Brian pedig összerezzent, és egész testében megfeszült, de Amy rendületlenül próbálta odacsábítani magához a retrievert. A kutyát nem ijesztette meg, de még csak meg sem lepte a fára csapódó vas zaja.
Carl egy visszakezes lendítéssel mindent lesöpört az asztalról. A konyha túlsó végében tequila- és üvegcserepek záporoztak, a kerámiakutyából pedig dőlt a só.
– Kifelé! – ordította Carl. – Kifelé a házamból!
– Problémás kutya ez – mondta Amy. – Nem kell magának ilyen. El is visszük innen.
– Mégis ki az ördög maga? Ez az én kutyám, nem a magáé! Tudom én, hogy kell egy ilyen döggel bánni!
Az asztal nem volt közöttük. Ha Carl előrelép, és meglendíti az abroncsvasat, csak akkor tudják elkerülni a csapást, ha eléggé lelassította a tequila. De nem úgy tűnt, mintha lelassította volna. Olyan volt, mint a golyó a csőben, egyetlen rossz mozdulat vagy szó rácsaphatta az ütőszeget, és kilő feléjük. Gonosz pillantását most a feleségére vetette, és megismételte:
– Tudom én, hogy kell egy ilyen döggel bánni.
– De hát én csak megfürdettem… – motyogta félénken Janet.
– De nem kellett neki fürdés!
Janet próbálta védeni az igazát, de csak óvatosan, nehogy feldühítse.
– De Carl, drágám, piszkos volt a szőre, meg tiszta csimbók…
– Ez egy kutya, te hülye kurva, a kertben van a helye!
– Tudom. Igazad van. Nem szereted, ha bejön. Csak… csak féltem, hogy megint olyan csúnya sebeket szerez, mint a múltkor.
Megnyugtató hangon próbált beszélni, de csak jobban felszította a férfi dühét.
– Nicky az én kutyám! Én vettem, tehát az enyém! – A feleségére mutatott az abroncsvassal. – Tudom, hogy mi az enyém, és az az enyém is marad! Nekem ne mondja meg senki, mit csináljak azzal, ami az enyém!
Mikor Carl belekezdett ebbe a szónoklatba, Amy fölegyenesedett, és egyre csak nézte, mereven, hidegen, akár a hold. Brian valami furcsát látott az arcán, amit nem tudott megmagyarázni. Amy megdermedt, de nem a félelemtől.
Carl most rá szegezte az abroncsvasat.
– Most mit bámul? Egyáltalán, mit keres maga itt? Hülye picsa, mondtam már, hogy húzzanak el innen!
Brian egy konyhaszékre tette a kezét. Nem a legjobb fegyver, de talán fel tudja fogni vele az abroncsvas csapását.
– Fizetek a kutyáért, uram – mondta Amy.
– Süket maga?
– Megveszem.
– Nem eladó.
– Ezer dollár.
– Enyém.
– Ezerötszáz.
– Amy! – Brian ismerte Amy anyagi helyzetét.
A férfi áttette az abroncsvasat a bal kezébe, a jobbat pedig nyújtogatni kezdte, mintha begörcsölt volna a vasrúd markolásától.
– Maga ki a tököm? – fordult Brianhez.
– Az építésze.
– Ezerötszáz – ismételte Amy.
Bár a konyhában nem volt túl meleg, Carl arcán vékony, zsíros bevonatot képezett az izzadság. Az atlétatrikója is átnedvesedett. Ez egy részeg verítéke volt, ahogy a teste kétségbeesetten tisztította ki magából a mérget.
– Nem kell a pénze.
– Tudom, uram. De a kutya sem kell magának. Annyi kutya van még a világon. Ezerhétszáz.
– Meg van maga… buggyanva?
– Ja. Meg. De jó értelemben. Például nem leszek öngyilkos merénylő vagy ilyesmi.
– Milyen öngyilkos merénylő?
– Nincsenek hullák elásva a kertemben. Jó, egy van, de az kanári.
– Maga tényleg kattant – hörögte Carl.
– Leroynak hívták. Sose akartam kanárit, főleg olyat nem, amit Leroynak hívnak. De hát egy barátom meghalt, és Leroynak nem volt hova mennie. Nem maradt semmije, csak egy rozzant kalitkája. Így aztán magamhoz vettem, velem lakott, utána meg eltemettem, de csak amikor már elpusztult, mert ahogy már mondtam, én nem olyanfajta buggyant vagyok.
Carl szeme mély kút volt, amelynek a fenekén poshadt víz csillogott sötéten.
– Maga ne gúnyolódjon velem.
– Sosem tenném, uram. Apácák neveltek. Nem gúnyolódom, Isten nevét hiába a számra nem veszem, a lábamra viszont lakkbőr csizmát nem veszek, és a bűntudatmirigyem akkora, mint az egész agyam. Ezernyolcszáz.
Carl visszavette az abroncsvasat a jobbjába, most már a fogantyújánál markolva. A lapos, éles véget Amyre szegezte, de nem szólt egy szót sem. Brian nem tudta, hogy a hallgatás jó vagy rossz jel. Többször látta már, ahogy Amy acsargó kutyákat nyugtatott meg, arra viszont az utolsó dollárját is rátette volna, hogy Carl nem fog hanyatt feküdni, hogy a hasát vakargassák.
– Kétezer – mondta Amy. – Ennyim van. Többet nem ajánlhatok.
Carl tett felé egy lépést.
– Vissza! – kiáltott rá Brian, és fölemelte a széket, mint egy oroszlánszelídítő, habár azoknak ostoruk is van.
– Nyugi, te kis Frank Lloyd Wright – szólt hátra neki Amy. – Éppen próbálunk megegyezni az úrral.
Carl kinyújtotta a karját, Amy két kulcscsontja közé helyezve az abroncsvas hegyét. Amy, mintha nem is lenne tisztában vele, hogy halálos fegyver szegeződik a torkának, folytatta:
– Szóval… kétezer. Keményen alkuszik, uram. Legfeljebb egy ideig nem eszem bélszínt. Úgyis jobban szeretem a hamburgert.
Carl kimérává vált: félig dühöngő bika, félig összetekeredett kígyó. Tekintete kiélesedett számolgatás közben, és a nyelve, bár nem volt villás, ajka közt kivillanva kóstolgatta a levegőt.
– Egyébként – folytatta Amy – ismertem egy srácot, aki majdnem megfulladt egy falat bélszíntől. A Heimlich-fogással sem sikerült kiszedni, ott az étteremben fel kellett vágni a torkát az orvosnak, hogy kivehesse.
A kutya még mindig kőmereven ült és figyelt. Briannek eszébe jutott, nem kéne-e valahogy elvinni onnan. Ha a pasasból kitör az erőszak, nem kérdéses, hogy annak elsősorban Nickie látja kárát.
– A szomszéd asztalnál ülő nő meg – mondta tovább Amy – úgy megijedt, hogy arccal beleájult a rákszószába. Ne hinném, hogy belefulladt volna, meg szebb színt is kapott az arca tőle, de azért kivettem belőle a fejét.
Carl megnyalta cserepes ajkát.
– Maga hülyének néz engem.
– Tudatlannak esetleg – mondta Amy. – Azt sem mondanám biztosra, nem ismerem olyan jól. De hogy nem hülye, abban biztos vagyok.
Brian most ébredt tudatára, hogy a fogát csikorgatja.
– Ad egy csekket kétezerről – mondta Carl –, aztán letiltja, amint elvitték a kutyát.
– Nem csekket adok – Amy a belső zsebéből egy köteg összehajtott, kék-sárga lepkés csattal összefogott százdollárost vett elő. – Készpénzzel fizetek.
Brian már nem csikorgatta a fogát, ugyanis tátva maradt a szája.
Carl leeresztette az abroncsvasat.
– Magával tényleg nem stimmel valami.
Amy eltette a csatot, meglobogtatta a százasokat, és megkérdezte:
– Áll az alku?
A férfi az asztalra helyezte a fegyverét, elvette a pénzt, és átszámolta, az olyan ember megfontoltságával, akinek emlékeit a számtanról már kifakította a tequila. Brian föllélegezve tette le a széket.
Amy a kutyához lépett, és egy másik zsebből előszedett egy vörös nyakörvet meg egy összetekert pórázt. Összekapcsolta őket, majd a nyakörvet a kutyára csatolta.
– Öröm önnel üzletet kötni, uram.
Amíg Carl újra megpróbált elszámolni kétezerig, Amy gyengéden megrángatta a pórázt. A kutya azonnal felkelt, és kiporoszkált vele a konyhából. Janet a kislányával követte őket a folyosóra, majd utánuk következett Brian, aki még visszapillantott, hátha Carl mégiscsak felveszi azt az abroncsvasat.
Jimmy, a rettegő kisfiú most hallgatott. A folyosóról bement a nappaliba, ahol úgy állt az ablak mellett, mint egy fegyenc a rácsoknál. A kutyát vezető Amy odament hozzá. Megállt mellette, és mondott neki valamit, de Brian nem hallotta.
A bejárati ajtó nyitva volt, ahogy hagyta. Amy a kutyával a tornácon csatlakozott hozzá.
– Maga… csodálatos volt – mondta Janet a küszöbről. – Köszönöm szépen. Nem akartam, hogy a gyerekek… megint lássák.
Arcát és szeme fehérjét sárgára festette a tornácon égő lámpa fénye. Öregebbnek látszott a koránál, és nagyon fáradtnak.
– Ugye tudja, hogy újabb kutyát fog szerezni – mondta Amy.
– Talán meg tudom akadályozni.
– Talán?
– Megpróbálom.
– Komolyan gondolta, amit akkor mondott, amikor beengedett minket?
Janet lesütötte a szemét. A küszöböt bámulta a lába mellett, majd vállat vont.
– Azt mondta, szeretné, ha maga az én helyemben lenne – emlékeztette Amy. – Vagy bárki más.
Janet megrázta a fejét. A hangja szinte suttogássá halkult.
– A pénz volt a legkevesebb. De ahogy maga bánt vele… hát én erre sose lennék képes.
– Akkor tegye meg azt, amire képes. – Majd Amy odahajolt Janethez, és neki is súgott valamit, amit Brian szintén nem értett. Aztán hátralépett, megint Janet szemébe nézett, és bár az asszony nem mondott semmit, még csak nem is bólintott, Amy így szólt: – Rendben van.
Janet és a kislány visszamentek a házba.
Nickie szemmel láthatóan tudta, hova tart, ő vezette le őket a tornácról az Expeditionhöz.
– Te mindig hordasz magadnál két rugót? – kérdezte Brian.
– Három éve mindig. Akkor is csak úgy tudtam megmenteni egy kutyát, hogy megvettem. Bár az csak háromszázhuszonkét dollárba került.
– Szóval előfordul, hogy csak úgy tudod megmenteni őket, ha megveszed.
– Hála istennek, nem túl gyakran.
Nickie minden felszólítás nélkül beugrott a terepjáró csomagterébe.
– Jó kislány – mondta Amy, mire a kutya megcsóválta bozontos farkát.
– Ez akkor is őrültség volt.
– Ez csak pénz.
– Nem az, hanem hagyni, hogy a torkodra tegye azt a vasat.
– Úgysem használta volna.
– Mitől vagy ilyen biztos benne?
– Ismerem a fajtáját. Beszari alak.
– Szerintem nem.
– Csak nőkkel és kutyákkal mer kezdeni.
– De te nő vagy.
– De nem az esete. Higgy nekem, édes, ha balhé lett volna, egy perc alatt behúzol neki.
– Elég nehéz behúzni olyasvalakinek, aki előtte beleállított egy abroncsvasat a fejembe.
Amy becsapta a csomagtér ajtaját.
– Nem lett volna a fejednek semmi baja. A vas elgörbült volna.
– Na húzzunk innen, mielőtt rájön, hogy kérhetett volna háromezret is.
– Nem megyünk sehova – nyitotta ki Amy a mobilját.
– Mi? Hogyhogy?
Amy beütötte a három számot.
– Most kezdődik a móka.
– Nem szeretem, ha így nézel.
– Hogy nézek?
– Olyan végtelenül vakmerően.
– Szerintem az aranyos. Akkor én is aranyosan nézek? – Ekkor jelentkezett a 911. – Van itt egy férfi, aki veri a feleségét és a kisfiát. Részeg – bemondta a címet is.
Az orrát az üveghez nyomó retriever ugyanolyan pislogás nélküli kíváncsisággal bámult ki a terepjáró sötét csomagteréből, mint egy akvárium lakója, amely folyton világa falainak ütközik.
Amy megadta a nevét is.
– Már korábban is verte őket. De most félek, hogy megnyomorít vagy megöl valakit.
Felerősödött a szél, az eukaliptuszok lombjai madárrajként csapkodtak. Brian a házat nézte, és megérezte a káosz közeledtét. Megtapasztalta már a káoszt. Egy tornádó közepén született.
– A család egyik barátja vagyok – hazudta Amy a telefonba. – Siessenek!
Kinyomta a telefont.
– Azt hittem, lenyugtattad – jegyezte meg Brian.
– Dehogy. Mostanra arra jutott, hogy a kutyával eladta a becsületét is. És Janetet fogja okolni érte. – Visszaindult a ház felé.
– Nem kellene most már tényleg a rendőrségre hagynunk?
– Nem biztos, hogy időben ideérnek.
A hold ezüstözte járdán levelek halvány árnyai remegtek, mintha bogarak ezrei igyekeznének a biztonságos repedések felé.
– De egy ilyen helyzetben… azt sem tudjuk, mit teszünk!
– Azt, ami helyes. Te nem láttad a fiú arcát. A bal szeme be van dagadva. Az orra is vérzik az apja miatt.
Brianben feltámadt a düh.
– Na és mit akarsz csinálni a rohadékkal?
– Az rajta múlik – szólt vissza Amy, már a lépcsőről.
Janet résnyire nyitva hagyta az ajtót. A házból Carl dühös hangja hallatszott, csörömpölés és egy gyerek szívhez szóló, kétségbeesett kántálása.
Legyen az egy család vagy akár egy gyár, minden rendszer magjában ott honol a káosz. De a káosz forgatagában is ott rejtőzik valami furcsa rend, várva arra, hogy megtalálják.
Amy kinyitotta az ajtót, és beléptek.

A kiadó engedélyével.