FőképKék pörge kalap rózsaszín bokrétával

Lendületes mozdulatokkal meglekvároztam egy szelet pirítóst, és nem hiszem, hogy valaha is közelebb kerültem ahhoz, hogy nótára gyújtsak, miközben a kenést végeztem, mivel igazi idény közepi hangulatban voltam ezen a reggelen. Isten, ahogy egyszer Jeevest hallottam fogalmazni, a mennyben ült, s a világban túltengett a derű. (Emlékszem, még valami badarságot is hozzátett a pasi holmi pacsirtákról meg csigákról, no de ez melléktéma, amelynél szükségtelen elidőznünk.)
Azokban a körökben, amelyekben forgolódni szokott, nem titok, hogy Bertram Wooster – noha midőn leszáll az éj és beindulnak a tivornyák, a lehető legelbűvölőbb srác – a reggelizőasztalnál ritkán viselkedik tűzgolyóként. Szembekerülvén a szalonnás tojással hajlamos rá, hogy óvatosan piszkálgassa, mintha attól félne, hogy az ki talál ugrani a tányérjából és képen törli őt. Az ”egykedvű” szó nagyjából kifejezi a lényeget. Nem fűlik a foga a flamóhoz.
Ámde ma gyökeresen más volt a helyzet. Minden merő hév volt – már ha egyáltalán ez az a szó, amit keresek – és lelkesedés. Nos, ha csupán annyit mondok önöknek, hogy miután betermeltem egy pár virslit, ahogy a dzsungel tigrise a villásreggelijéül szolgáló kulit szokta belakmározni, most éppen, mint már utaltam rá, a lekváros pirítóst készültem pártfogásba venni, azt hiszem, nem szükséges többet hozzátennem.
Az ok, amiért ilyen derűsen szemléltem most a proteineket és a szénhidrátokat, nem túl messze keresendő. Újra itthon volt Jeeves, ismét a régi állomáshelyén szolgálva meg a heti pénzes borítékot. Az történt ugyanis, hogy Dahlia néni, jóságos és érdemes nagynénikém, akinek komornyikja valamilyen nyavalya folytán ágynak esett, kölcsönvette őt egy házibulira, amelyet Brinkley Courtban, worcestershirei otthonában rendezett, minélfogva legényem több mint egy hétig távol volt.
Jeeves természetesen egy úriember személye körül ténykedő úriember, nem pedig komornyik, de ha a szükség úgy hozza, a legjobbak körében komornyikoskodni is kész. A vérében van a dolog. Charlie nagybátyja komornyik, és kétségtelen, hogy Jeeves jó pár technikai finomságot lesett el tőle.
Kicsivel később bejött eltávolítani a romokat, s én megkérdeztem tőle, hogy jól érezte-e magát Binkleyben.
– Köszönöm, rendkívül kellemesen, uram.
– Tehát jobban, mint én a maga távollétében. Úgy éreztem magam, akár egy zsenge korú kölyök, akit megfosztottak a dadusától. Ha nem zavarja, hogy dadusnak nevezem.
– Egyáltalán nem, uram.
Ámbár ami azt illeti, némi maró éle is volt szavaimnak. Agatha nénikém, aki üvegcserepet eszik, és telihold idején farkasemberré változik, általában mint az ápolómat emlegeti Jeevest.
– Igen, cefetül hiányoltam magát, és nem volt szívem dajdajozni a srácokkal a Parazitában. Mókáról mókára… hogy is van tovább ez a nyöget?
– Uram?
– Egyszer Freddie Widgeonnal kapcsolatban hallottam magától elsütni, amikor a srácot kikosarazta egy lány. Valami szökkenés a lényege.
– Ah, igen uram. Mókáról mókára szökkennek vélem, hogy elfojtsák bánatom…
– És midőn ajkamon mosoly fakad, vélik, hogy feledve a fájdalom. Na, ez az. Nem a sajátja véletlenül?
– Nem, uram. Ez egy régi angol szalonballada.
– Igazán? Nos, velem is éppen így volt. De mondjon el mindent Brinkleyről. Hogy van Dahlia néni?
– Mrs. Travers a tőle megszokott viruló egészségnek örvendett, uram.
– És hogy zajlott le a muri?
– Mérsékelten kielégítően, uram.
– Csak mérsékelten?
– Mr. Travers viselkedése némiképp lehangolólag hatott a kedélyekre. Kedveszegett volt ugyanis.
– Mint mindig, amikor Dahlia néni vendégekkel tölti meg a házat. Tudok rá esetet, hogy még egyetlen, az ajtófélfában percegő idegen is módfelett lelombozólag hatott rá.
– Nagyon igaz, uram, ámde úgy vélem, ez alkalommal a búskomorsága főként Sir Watkyn Bassett jelenlétének volt tulajdonítható.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy az a vén krampusz is ott volt? – mondtam egy ”Szent Isten!”-nel megtoldva, mivel tudtam, hogy ha van valaki, aki iránt Tom bácsi a legmélységesebb ellenszenvvel viseltetik, hát az ez a Bassett. – Elképeszt, amit mond, Jeeves.
– Jómagam is, be kell ismernem, bizonyos meglepetéssel láttam, hogy az úr Brinkley Courtban van, ám bizonyára Mrs. Travers kötelezőnek érezte, hogy viszonozza az úr vendégszeretetét. Ön bizonyára emlékszik még rá, hogy Sir Watkyn nemrég Totleigh Towersben szórakoztatta Mrs. Traverst és önt.
Összerezzentem. Miközben a pasi, föltételezem, pusztán felfrissíteni szándékozott a memóriámat, akaratlanul is érzékeny idegszálat érintett. A kannában volt még egy kis hideg kávé, s kortyoltam egyet belőle, hogy helyreállítsam a lelki egyensúlyomat.
– A ”szórakoztatta” szó nem éppen helyénvaló, Jeeves. Ha az, amikor egy fickót bezárnak a hálószobájába, csupán egy paraszthajszál híján bilinccsel a csuklóin, és a helyi rendőrőrszemet az alant lévő pázsiton állomásoztatják, meggátlandó, hogy a fickó egy összecsomózott lepedő segítségével meglépjen az ablakon keresztül, nos, ha ez magának szórakoztatás, hát nekem istenuccse nem az!
Nem tudom, önök mennyire tájékozottak a Wooster-archívumot illetően, de ha valamennyire is járatosak benne, valószínűleg visszaemlékeznek arra a sötét ügyre, amelynek során látogatást tettem Sir Watkyn Bassettnél, annak gloucestershire-i otthonában. Ő és Tom bácsikám rivális gyűjtői a ”műtárgyak”-ként ismert holmiknak, és egy alkalommal az előbbi elcsórt az utóbbitól egy ezüst marha-fölözőt, ahogy az efféle randaságokat nevezik, és Dahlia néni meg jómagam Totleighbe mentünk, hogy visszacsórjuk, ami olyan vállalkozásnak bizonyult, amely – bár, mint mondani szokás, siker koronázta – olyannyira hajszálon múlt, hogy dutyiba nem juttatott, hogy még ma is, amidőn eszembe jut ama borzalmak háza, úgy reszketek, mint a nyárfalevél, már ha nyárfalevél egyáltalán az, amire gondolok.
– Szoktak magának lidérces álmai lenni, Jeeves? – kérdeztem, miután kivacogtam magam.
– Nem gyakran, uram.
– Nekem sem. De amikor meglepnek, mindig ugyanaz a szitu. Olyankor ismét Totleigh Towersben vagyok Sir W. Bassett-tel, a lányával, Madeline-nel, Roderick Spode-dal, Stiffy Bynggel, Gussie Fink-Nottle-lal és Bertalan kutyával, s mindegyikük teszi a dolgát, és mikor fölébredek – ha megbocsátja nekem, hogy ezt a kifejezést használom oly kevéssel reggeli után –, minden pórusomból verejtékezem. Olyan idők voltak azok, amelyek ugyancsak… mit is csináltak, Jeeves?
– Próbára tették a férfilelkeket, uram.
– De próbára ám, méghozzá piszokul! Szóval Sir Watkyn Bessett? – mondtam elmerengve. – Nem csoda, ha Tom bácsi búsongott és vigasztalhatatlan volt. Az ő helyében én is búvalbélelt lettem volna. Kik voltak még jelen a partin?
– Miss Bassett, uram, Miss Byng, Miss Byng kutyája és Mr. Fink-Nottle.
– Az áldóját! Gyakorlatilag az egész Totleigh Towers-i brancs. Na és Spode nem volt ott?
– Nem, uram. A jelek szerint őlordságának nem küldtek meghívót.
– Őmicsodájának?
– Mr. Spode, ha még emlékszik rá, uram, nemrég a Lord Sidcup címet örökölte.
– Ja úgy. El is felejtettem. Hanem Sidcup ide, Sidcup oda, nekem ő már mindig csak Spode marad. Annyi szent, átkozottul nehéz egy pasas, Jeeves.
– Csakugyan meglehetősen heves természetű egyéniség, uram.
– Nem szeretném, ha még egyszer az utamba kerülne.
– Nagyon meg tudom érteni, uram.
– Amiként önszántamból nem jönnék össze Sir Watkyn Bassett-tel, Madeline Bassett-tel, Stiffy Bynggel és Bertalan kutyával sem. Gussie ellen nincs kifogásom. Olyan a fizimiskája, mint egy halé, és gőtéket tart egy üvegtartályban a hálószobájában, de az ember elnézi az ilyesmit egy régi iskolatársának, éppúgy, ahogy egy régi oxfordi barátnak is, mint amilyen H. P. Pinker tiszteletes, megbocsátja azt a szokását, hogy fölbukik a saját lábában és minduntalan felborít dolgokat. Gussie hogy van? Csupa vidámság, mi?
– Nem, uram. Mr. Fink-Nottle úgyszintén lehangoltnak látszott.
– Talán mandulagyulladást kapott valamelyik gőtéje, vagy valami efféle.
– Elképzelhető, uram.
– Maga sohasem tartott gőtéket?
– Nem, uram.
– Én sem. Amiként, legjobb tudomásom szerint, Einstein, Jack Dempsey és a canterburyi érsek sem, csak hogy három másvalakit nevezzek meg. Viszont Gussie-t elbűvöli a társaságuk, és akkor a legboldogabb, ha lekucorodhat közéjük. Sokféle emberből tevődik össze a világ, Jeeves.
– Valóban így van, uram. Itthon ebédel ma?
– Nem, randevúm van a Ritzben – mondtam, és el is távoztam, hogy magamra húzzam az angol úriember külső kérgét.
Miközben átöltözködtem, gondolataim visszatértek a Bassettekhez, és még mindig azon tűnődtem, vajon mi a csudáért engedte Dahlia néni, hogy Sir Watkyn és társai beszennyezzék Brinley Court tiszta levegőjét, amikor megcsendült a telefon, és a hallba mentem, hogy fölvegyem.
– Bertie?
– Ó, helló, Dahlia néni.
Lehetetlen volt nem fölismerni azt a szeretetre méltó hangot. Mint mindig, amikor telefonon társalgunk, ezúttal is csaknem megrepesztette a dobhártyámat. Ez a nagynéni egykor kiemelkedő alakja volt a vadászköröknek, és amikor a nyeregben ült, azt mondják, kitűnően lehetett őt hallani nem csupán azon a mezőn vagy réten, ahol éppen kurjongatott, hanem számos szomszédos grófságban is. Immár visszavonulván az aktív rókászattól, még mindig hajlamos rá, hogy olyan tónusban társalogjon egy unokaöccsel, amelyet annak idején vadászkopók számára tartott fenn, amelyek ellazsálták a nyúlhajszolást.
– Ezek szerint már fent vagy? – mennydörögte. – Azt hittem, még ágyban vagy és javában horkolsz, mint egy víziló.
– Mi tagadás, kissé szokatlan számomra, hogy ebben az órában forgalomban legyek – értettem egyet –, de ma a pacsirtával keltem, és gondolom, a csigával. Jeeves!
– Uram?
– Nem azt mondta nekem egyszer, hogy a csigák korán kelők?
– De igen, uram. Browning, a költő az Amerre Pippa jár című művében, előbb megállapítván, hogy reggel hét óra van, így folytatja: ”A pacsirta már szárnyal, s a csiga a tövist mássza.”
– Köszönöm, Jeeves. Tehát jól mondtam az imént, Dahlia néni. Amikor kisiklottam a paplan alól, a pacsirta már szárnyalt, s a csiga a tövist mászta.
– Mi a kórságtól locsogsz?
– Ne tőlem kérdezd, hanem Browningtól, a költőtől. Én csupán azt tudattam veled, hogy korán fölkeltem. Úgy gondoltam, ez a legkevesebb, amit megtehetek azért, hogy megünnepeljem Jeeves visszatérését.
– Tehát rendben hazaérkezett?
– Napbarnítottan és fitten.
– Ritka remek formában volt nálam. Basett valósággal el volt ájulva tőle.
Örültem, hogy megragadhatom az alkalmat a rejtély kibogozására, amely nyugtalanított.
– Ne tovább – szóltam –, olyasvalamit érintettél, amire nézve nagyon szeretnék információt nyerni. Mi az ördög vitt rá, hogy meghívd Bassett papát Binkleybe?
– A nej meg a klapecok kedvéért tettem.
Értetlenkedve hápogtam. – Kifejtenéd ezt kicsit bővebben? – mondtam. – Nem egészen világos a kép.
– Úgy értem, Tom érdekében – felelte a néni szívből jövő hahota kíséretében, amely a fundamentumomig megrázott. – Tom az utóbbi időben meglehetősen el volt keskenyedve az úgymond ”méltánytalan adórendszer” miatt. Tudod, mennyire utálja, ha pénzt kell kiadnia.
Ezt csakugyan jól tudtam. Ha Tom bácsin múlna, az adóhatóságok egy lyukas fityinget se látnának a pénzéből.
– Nos, arra gondoltam, ha Bassett-tel kell neki bratyiznia, legalább eltérülnek a gondolatai az adózásról – rájön, hogy komiszabb dolgok is vannak a világon, mint a jövedelmi adó... Az itteni orvosunk adta nekem az ötletet. A Hodgkinkór nevű nyavalyáról értekezett, amelyet azzal lehet kikúrálni, ha arzént adagolnak a páciensnek. Az elv ugyanaz. Az a Bassett csakugyan a végső határ. Ha majd találkozunk, elmesélem neked annak a fekete borostyánkő szobrocskának a történetét. Bassett mostanában vette a gyűjteményébe. Amikor itt volt, megmutatta Tomnak, kárörvendőn kérkedve vele előtte. Tom a pokol kínjait szenvedte el, szegény vén bőregér.
– Jeeves mesélte, hogy kedveszegett volt a bácsi.
– Te is az lennél, ha műgyűjtő volnál, és egy másik műgyűjtő, akit különösen utálsz, egy olyan darabra tenne szert, amelyért a szemfogaidat is odaadnád, hogy a saját gyűjteményedben tudhasd.
– Értem, mire gondolsz – mondtam, elbámulva, mint már oly gyakran a múltban azon, hogy micsoda nagy becsben képes tartani Tom bácsi olyan tárgyakat, amilyenekkel én személy szerint még árok mélyén heverő hullaként se mutatkoznék együtt. A marha-fölöző, amelyet korábban említettem, szintén ezek egyike volt; valójában egy tehenet formázó tejesköcsög – észveszejtő egy ötlet. Mindig is rendületlenül kitartottam a mellett a meggyőződésem mellett, hogy minden efféle gyűjtő fickó számára a legmegfelelőbb otthon egy kipárnázott cella a diliházban.
– Az eset miatt Tomon a legkomiszabb emésztési zavar tört ki, amely csak elővette azóta, hogy utoljára rákevésre csábult. És apropó: emésztési zavar. Holnapután egész napra felutazom Londonba, és szeretném, ha ebédre vendégül látnál.
Biztosítottam róla, hogy rendben lesz a dolog, és néhány további udvariassági formula után letettem a kagylót.
– Dahlia néni volt az, Jeeves – mondtam, elsétálva a masinától.
– Igen, uram, magam is felismerni véltem Mrs. Travers hangját.
– Szeretné, ha holnapután nálam ebédelhetne. Azt hiszem, jobb lesz, ha itthon eszünk. A néni nem rajong a vendéglői kosztért.
– Igenis, uram.
– Mi ez a fekete borostyánkő szobrocskával kapcsolatos ügy, amiről a néni beszélt?
– Meglehetősen hosszú történet, uram.
– Akkor most ne mesélje el. Ha nem indulok el azonnal rohanvást, elkésem a randimról.
Esernyőért és kalapért nyúltam, és éppen irányt vettem a nyílt térségek felé, amikor meghallottam, hogy Jeeves ama lágy köhintései egyikét bocsátja ki, s megfordulván láttam, hogy árnyék készül vetülni az eleddig az örömteli újraegyesülés jegyében telő napra. A szemben, amely rám szegeződött, azt a nagynénis csillogást értem tetten, amely mindig azt jelenti, hogy a pasi helytelenít valamit, és midőn komor hanghordozással azt mondta: ”Bocsásson meg, uram, de ebben    a kalapban szándékozik belépni a Ritz Hotelba?”, tudtam, hogy elérkezett az idő, amikor Bertramnak ki kell mutatnia ama sziklaszilárd eltökéltségét, amely oly széles körű népszerűségnek örvend.
Fejrevalók dolgában Jeeves véleménye nincs összhangban a modern, haladó gondolkodásmóddal, s álláspontját a legjobban talán a ”szűk látókörű” jelzővel lehet jellemezni, és már kezdettől fogva azt kérdeztem magamtól, vajon miként fog majd reagálni arra a kék alpesi kalapra, oldalán a rózsaszín tollbokrétával, amelyet a távollétében vásároltam. Most hát megtudtam. Első pillantásra láttam, hogy ránézni se bír a pali.
Nekem viszont nagyon tetszett ez az alpesi tökfödő. Kész voltam ugyan beismerni, hogy alkalmasabb lett volna vidéki viseletnek, hanem ez ellen meg az a tény szólt, hogy a sityak kétségkívül bizonyos diablerie-t kölcsönzött megjelenésemnek, és hát az enyém egy olyan megjelenés, amelyre minden diablerie ráfér, amennyire csak szert tud tenni. Ilyenformán hangomban, miközben válaszoltam, némi acélosság csengett.
– Igen, Jeeves, dióhéjba foglalva éppen ez az, amit tenni szándékozom. Nem tetszik magának ez a kalap?
– Nem, uram.
– Nos, nekem igen – válaszoltam meglehetősen szellemesen, s azzal a szóban forgó fejfedőt mindössze ama leheletnyit a bal szem felé biccentve, ami oly igen fontos sajátsága a viseletnek, távoztam.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza