Főkép

1
Nálunk Máléváron
az évek során oly sok felettébb furcsa dolog történt, hogy az már igazán kár lenne, ha mindez feledésbe merülne. Ezért én, Punktum Jeremiás, volt városi írnok úgy döntöttem, hogy a legfontosabb eseményeket az utókorra testálom. Valósághűen fogom papírra vetni, semmit hozzá nem teszek, vagy hagyok el belőle, és nem szépítek meg semmit. Ennyit elöljáróban.
Az írást azzal kezdem, hogy elmondok ezt-azt a helyszínnel kapcsolatban. Aki ismerős Málévárott, ugorja át isten nevében! Annak azonban, aki nem járt ott, hasznára válik, ha hagyja magát ehelyütt kiokosítani.
Málévár városka két patak, a Kis Málé és a Nagy Málé torkolatánál feküdt. Azért írom, hogy „feküdt”, mivel a városka már nem létezik. Nyolc évvel ezelőtt égett porig, és mi magunk, a lakók gyújtottuk fel.
Hogy mi végből, arról majd később.
A városka északi szélén húzódott a mindkét patak vizétől táplált, nádas keretezte Málétó, mely annak idején a városháza harangjának rejtekhelyéül szolgált. Szándékomban áll erről is részletesen beszámolni.
Málévár déli részén csúcsosodott igencsak meredeken a mi oldalunkon kopár Máléhegy. Csúcsáról szép kilátás nyílt az egész kisvárosra. Jaj, de sokszor álltam odafönt és néztem le a barátságos, zsindelyes tetejű házakra, a girbegurba utcácskákra, a fából épült kis Szent Dömjén templomra és a városházára. Arra a pompás városházára. Elfacsarodik a szívem, ha csak rágondolok.
Málévárat minden oldalról városfal vette körül, ahogy az egy igazi városnál illik is. Négy kapun lehetett bejutni: a Tavikapun, a Sókapun, a Délikapun és a Disznókapun. A Sókapu a sószállító után kapta a nevét, aki minden év kora őszén meghozta a városba az értékes sót; a Tavikapu és a Délikapu neve gondolom, nem szorul magyarázatra; a Disznókaput pedig azért hívták úgy, mert a város kondása azon át terelte ki minden reggel a disznókat, este pedig ugyanezen az úton tért velük haza.
Az egyes utcák és házak elnevezéséről is ehelyütt kellene beszélni.
Ott volt például a Tűfoka utca, a Lócitrom ösvény, a Kacsapecsenye köz, a Nudliház…
Ez azonban túl messzire vezetne.
Málévárnak háromszázhatvanhét lakosa volt, mielőtt beköszöntött volna a vég. Ennek úgy egy negyede volt férfi, a többi pedig megoszlott az asszonyok, gyermekek és az agglegények között.
Bár minden polgára önálló foglalkozást űzött – mint cipész, szabó, serfőző, mészáros, pék, gyertyaöntő, kovács és más hasonlók, – volt valami, amiben egyenlők voltak: a kézművesség mellett nagy szorgalommal szentelték magukat a földművelésnek és az állattenyésztésnek. Mindegyiküknek egyformán volt egy darab földje a városfalon túl, otthon pedig istállója és csűrje. Ráadásul mindenkinek volt a háza előtt egy tekintélyes szemétdombja, ami a málévári utcáknak meglehetős jólét látszatát kölcsönözte.
A városkában sétálgatók mindenfelől kotkodácsolást, kakaskukorékolást, hápogást, és gágogást, galambbúgást, röfögést és malacvisítást hallhattak. A tehenek bőgtek, a birkák bégettek, a lovak nyihogtak. Itt-ott egy szamár is fel-felordított, és vígan ugattak, csaholtak a nagy és kis kutyák.
Volt Málévárott mindenfajta háziállatból bőven. Csupán az csalatkozott volna, aki macskát keres a városban. A macskáknak ugyanis nem volt mifelénk lakhatási joga.
Lehet, hogy ezt valaki furcsállja, azonban mi, málévári polgárok tudtuk, miért nem tűrjük meg városunkban ezeket a szörnyetegeket.
Felmerülhet a kérdés: miféle okból is?
A válasz így hangzik: elővigyázatosságból.
Egyszer, réges-régen öreg cigány érkezett Málévárra, és a következőket jósolta a polgároknak:
– Szörnyű véget fog érni a ti városkátok. A tűz martaléka lesz, s nem marad utána más, csak egy kupac hamu. A szerencsétlenségért pedig nem más lesz felelős, mint egy macska.
– Micsoda? Egy macska? – kérdezték a polgárok hitetlenkedve.
– Igen, egy macska,– ismételte el a cigány. – Akár hiszitek, akár nem. De én figyelmeztettelek.
Elődeink komolyan vették a szavait.
– Sosem lehet az tudni – vélték. – Mindenesetre résen leszünk.
Még aznap elüldözték Málévárról az összes macskát: a feketéket, a fehéreket, a szürkéket, a barnákat, a foltosakat. Mindet.
Aztán egyszer, s mindenkorra szóló döntést hoztak:
Soha többé nem teheti be macskafajzat a mancsát a városba.
Szóval azóta macskamentes Málévár. De mi haszna volt? Ezzel az intézkedéssel sajna nem lehetett megelőzni városkánk pusztulását. Mint említettem, nyolc évvel ezelőtt mégiscsak bekövetkezett a szerencsétlenség. Igaz ugyan, hogy nem macska, hanem egy egerészkutya volt a ludas a dologban, de nem szeretnék ehelyütt előresietni ahhoz, ami a végére való.
Egy szó, mint száz, az elején kezdem. A legelején, vagyis nagyapáinknál.

2
Nagyapáink
olyan kivételesen bölcs emberek voltak, hogy hozzájuk képest még a legtanultabb professzorok is csupán hebehurgya kontároknak tűntek, hogy kelekótyáknak ne nevezzem őket.
Akkoriban mindenki nagy tisztelettel tekintett városkánkra. Császárok, királyok, és hercegek fordultak segítségért nagyapáinkhoz, ha nehéz kérdésekben tanácsra volt szükségük. A málévári polgárok mindig el is látták őket megfelelő tanáccsal. Ennek híre a távoli Oroszországba, Macedónia császárához, sőt, a török basához is eljutott.
A török basának azonban kényelmetlen volt, hogy ha tanácstalanságában követeket küldjön Málévárra, aztán kénytelen volt hetekig várni, mire megérkezett a válasz. Megkérdeztette hát a máléváriaktól, hogy nem menne-e ez egyszerűbben. Így hát a máléváriak hamarosan elküldtek maguk közül valakit törökhonba, aki azután felajánlotta, hogy ott marad tanácsadóként. A török basa tárt karokkal fogadta, és madarat lehetett volna fogatni vele.
Meghallották ezt a többi császárok, királyok, és hercegek is. Úgy döntöttek, követik a török basa példáját. Ezután már ők is mindannyian azt akarták, hogy saját máléváriuk legyen az udvarnál.
Úgy kapkodták el a városból a férfiakat, mint a frissen sült zsömlét. Mentek Bajorországba, Szászországba, Franciaországba, Olaszországba, Spanyolországba, Angliába, és sok más helyre. Nagyanyáink otthon maradtak a városban a gyermekekkel és a cselédséggel és ellátták a gazdaságot, hiszen valakinek el kellett végeznie otthon a munkát, vigyáznia kellet a földekre és a kertekre, és gondoskodnia kellett a szeretett állatokról.
Nagyapáink szóval és tettel szolgálták az idegen urakat. Elintézték államügyeiket, kifundáltak egy sor új és igencsak bölcs törvényt, kibogozták és elsimították a legbonyolultabb vitás kérdéseket. Így aztán idővel nagy tisztességre, magas posztokra jutottak, lett rangjuk, gazdagságuk.
Azokban az években sok pénz gyűlt össze Málévárott, mivel takarékos nagyapáink minden tallért és krajcárt hazaküldtek. Előbb-utóbb szép summa jött össze, és mindenki azt hinné, a málévári asszonyok örömüket lelték benne.

3
Nagyanyáink azonban
teljesen máshogy gondolták. Hogy miképpen, azt kiolvashatták a férfiak abból a levélből, amit néhány év elteltével a málévári asszonyok küldtek nekik. A levél vörös tintával íródott, s másolata mindenegyes málévári polgárnak elküldetett. Elolvasták a férfiak egyszer, elolvasták kétszer. Nagy fejcsóválások közepette újra és újra elolvasták. A levél így szólt:
„Kedves férjuraink! Ezen levelet a legnagyobb szükség és megszorultság közepette írjuk nektek. A vörös tinta azt jelenti, hogy szívünk vérével írtuk. Olvassátok, és szívleljétek meg!
Sok év eltelt, amióta elhagytatok bennünket. Akkoriban Málévár virágzó városka volt. Ez azonban időközben sajnálatosan megváltozott. Ezért azonban ne minket hibáztassatok, hanem saját magatokat! Hiszen mi, gyenge asszonyok vagyunk, nem pedig férfiak. Senki nem engedelmeskedik nekünk. A cselédlányok lusták, a szolgalegények engedetlenek. Nem akarnak dolgozni, csak enni és inni. A földeken tönkremegy a gabona, az állatok ápolatlanok, az istállókat megeszi a kosz, és elárasztják a férgek. Senki sem foltozza be a kátyúkat az utcákon; nincs senki, aki megjavítaná a kerítéseket, és bezsindelyezné a tetőket. Szó szerint a leveses fazekakba esik az eső. A kutak eldugultak, a hidak málló félben vannak, a zöldségeskertekben virít a bogáncs.
Elég ebből! Ha mindenről be akarnánk számolni, könnyen teleírhatnánk egy egész könyvet. Csupán egy valamit, az utolsó dolgot nem hallgathatjuk el előletek, semmi esetre sem: a gyerekek dolgát. Fejünkre nőnek. Falra hányt borsó minden szavunk. A lányok orcátlanok, a fiúk semmirekellők. Ha megszidjuk őket, pimaszul feleselnek. Ha büntetést kapnak, csak kinevetnek bennünket. Egy szó, mint száz, hiányzik nekik az erős kéz.
Többet nem is kell írnunk. Okos férfiakként magatok is tudni fogjátok, mi a teendő. Amennyiben azonban nem érkeznétek haza a Péter-Pált követő vasárnapig, akkor fel is út, le is út! Punktum, és spongyát rá!

4
A rosszhírt hozó levél
következménye az volt, hogy a nagyapák fejvesztve kértek szabadságot a császároktól, királyoktól és hercegektől, csomózták össze a batyujukat, és siettek haza lóhalálában. Amit otthon találtak, a legrosszabb rémálmaikon is túltett. Alig ismertek rá saját városkájukra. Minden rogyadozott.
– Rendbe kell szedni! – döntöttek.
De hogyan?
Ezt a nehéz kérdést részletesen meg kellett tárgyalniuk.
Péter-Pál utáni vasárnap Málévár minden férfiembere összegyűlt a piactéren, az akácfa alatt, ahol döntéseiket meg szokták hozni.
– Felettébb bölcs szomszédaim, barátaim! – üdvözölte a legidősebb málévári polgár a gyülekezetet. – Örülök, hogy épen és egészségesen hazatértetek. A viszontlátás örömét azonban nem csupán ez adja. Tudjátok, mire gondolok. Távollétünk ideje alatt Málévárban leírhatatlan bajok ütötték fel a fejüket.  Nincs az a pergamen, amire ráférne. Ne időzzünk hát sokáig az üdvözlő beszédeknél, hanem tanácskozzuk meg, miképpen is tudnánk a lehető leggyorsabban jó útra téríteni a várost! Akinek van ötlete, jelentkezzék!
Nagyapáink szép sorjában előadták elképzeléseiket.
Elsősorban a cselédséget kell nagyobb szorgalomra és rendre ösztökélni – mondták. – Ezen kívül móresre kell tanítani a gyermekeket. Azután már minden más magától rendbe jön.
– Ez mind szép és jó – mondta erre a férfi, aki törökhonban volt (megjegyzem, anyai nagybátyám) –, de ne feledkezzetek meg a legfőbb dologról! Arról, hogy miért is kerültünk bajba. Azt mondom én nektek, hogy minden baj forrása az eszünk.
– Miért? – kiáltottak fel mindannyian csodálkozva.
– Ez nagyon egyszerű – magyarázta nagybátyám. – Ha ugyanis nem lennénk okosabbak másoknál, sosem hivattak volna bennünket az idegen urak. Ha pedig nem hivattak volna bennünket, akkor Málévár városa sem jutott volna ebek harmincadjára. Na tessék! Itt van a kutya elásva!
– Hm. És ebből mi a tanulság? – kérdezték a többiek.
– Ebből az a tanulság – kiabált nagybátyám teli torokból a téren állóknak –, hogy örök időkre szögre kell akasztanunk az eszünket, ami ilyen bajba sodort bennünket. Igen, jól hallottátok: a szögre akasztani. Mától fogva tegyük a bolondot! Akkor ugyanis nyugtunk lesz a császároktól, királyoktól és hercegektől, és gondoskodhatunk a rendről idehaza. Ez lenne a javaslatom. Most pedig ítélkezzetek felette!

5
Nem fűlött hozzá a foguk
nagyapáinknak, hogy saját jószántukból ekkora áldozatot hozzanak. Ezért egy hét gondolkodási időt kértek a törökhonból érkezett embertől. Addigra meg akartak fontolni mindent, ami a dolog mellett és ellene szólt.
Nagybátyám egyetértett ezzel. Ahogy az várható volt, az elkövetkező napokban nem maradt tétlen. Szövetségeseit azonban nem a férfiak között kereste, hanem valami sokkal bölcsebbet cselekedett. Ez a lángelme, az asszonyok szoknyája mögé bújt!
Nagyanyáink nem hagyták cserben a törökhonból hazaérkezett embert. A maguk módján puhították meg a málévári polgárokat.
Egyesek, különösen a fiatalok, egész héten férjük kedvenc ételeit tették az asztalra, gyengédek voltak velük, kényeztették őket, miközben ezt mondogatták:
– Látod, kedvesem? Mindig így lenne, ha itthon maradnál. Fejedelmi életed volna mellettem. Hát nem jó vagyok hozzád? Főzzek neked holnap mézes almapürét? De libát is süthetek, ha inkább az lenne ínyedre. Kérj, amit csak akarsz, én mindent teljesítek. Csak maradj mellettem mostantól fogva, és ne hagyj el!
Így fondorlatoskodtak egyesek.
Mások pontosan az ellenkezőjét tették. Telesziszegték és óbégatták a férjük fülét, megtépték őket, csizmahúzóval és tűzifával dobigálództak, sőt, néha még a piszkafát vagy a serpenyőt is meglengették, miközben ezt kiabálták:
– Öreg! Lesz nemulass, ha jövő vasárnap nem mondasz áment a dologra. Ne merészelj ellene szavazni, mert olyat kapsz, hogy nyulat fogsz! Itt ez a söprű. Nézd csak meg jól! Ezt aprítom majd gyújtóssá a hátadon. Tudod, hogy velem nem lehet kukoricázni. Úgy elhegedülöm a nótádat, hogy olyat te még nem hallottál!
Málévár asszonyainak volt egy harmadik csoportja is. Tőlük kaptak a férjek hideget és meleget is felváltva. Délelőtt barátságosan viselkedtek velük, délután azonban szidták őket és fenyegetőztek (vagy fordítva). Ez a gyógymód is csodákra volt képes.
Mindenesetre, amikor nagyapáink a hét leteltével újra összegyűltek, egyhangúlag megszavazták a törökhonból hazaérkezett ember javaslatát. Ünnepélyesen megesküdtek:
– Mi, akik összegyűltünk Málévár piacterén, felismertük, hogy az ész nagy baj forrása. Ezért nem kérünk belőle többé. Minden málévári polgár, a gyermekei és a gyermekeinek gyermekei is legyenek bolondok az idők végezetéig, is viselkedjenek úgy, mint a bolondok. Ezt az áldozatot városkánk iránti szeretetből vállaljuk. Szándékunkat esküvel erősítjük meg, melyhez örökkön-örökké tartani fogjuk magunkat, Isten segedelmével!
Attól a perctől kezdve az egykor oly bölcs máléváriak elkezdtek szándékosan butaságot butaságra halmozni. Nagyapáink igyekeztek túltenni egymáson újabb és újabb bolondságok kitalálásában Egyik ötlet eszelősebb és bárgyúbb volt, mint a másik.
Hajmeresztő dolgokat műveltek. Eme tettek leírásától azonban eltekintek; most már inkább magunkról akarok mesélni.

A kiadó engedélyével.