Főkép1. fejezet

A hullámok hátán ringó francia hajó fedélzete sikamlós lett a sok vértől, ezért a csapások éppoly könnyen érhették a támadót, mint a támadás célpontját. A csata hevében Laurence-nek nem volt ideje meglepődni az ellenállás erején, de még a harci láz zsibbasztó ködén, a kardok szédítő vagdalkozásain és a lőporfüstön át is észlelte a francia kapitány arcát eluraló kétségbeesést, bár az ellenség parancsnoka igyekezett biztatni az embereit.
A rémült kifejezés akkor is ott honolt az ábrázatán, amikor végül vonakodva lerakta a kardját az angol kapitány előtt. Keze az utolsó pillanatban félig-meddig rákulcsolódott a kard markolatára, mintha újból magához akarná rántani. Laurence felnézett, és látta, hogy a megadás jeleként bevonták a francia zászlókat. Néma biccentéssel elfogadta a fegyvert. Nem beszélt franciául, ezért a hivatalos átadással meg kellett várniuk a harmadtisztjét, azt a fiatalembert, aki ebben a pillanatban a fedélzet alatt ellenőrizte a francia ágyúkat. Amint lecsillapodott a harci indulat, a francia katonák szinte egytől-egyig álltó helyükben estek össze. Laurence-ben csak ekkor tudatosult, hogy kevesebben vannak, mint ahány főre az ember egy harminchat ágyús fregatton számítana. Beesett arcuk ráadásul valamiféle betegségről árulkodott.
Nagy részük holtan hevert a fedélzeten, vagy éppen haldoklott. Az angol kapitány fejcsóválva gondolt bele, mekkora pazarlás ez, és rosszallóan nézett a francia kapitányra – nem lett volna szabad ütközetbe bocsátkoznia. Eltekintve a puszta ténytől, hogy a Kevély minden körülmény közepette is enyhén túlszárnyalta volna az Amitié-t, mind ágyúk, mind a legénység tekintetében, a franciákat a betegség és az éhezés is megtizedelte. Mindennek tetejébe a vitorlák is siralmasan összekuszálódtak a fejük fölött, nem a csata hevében, hanem a vihar miatt, amely reggelig háborgatta őket, és amely után arra sem maradt lélekjelenlétük, hogy egy sortüzet leadjanak a hajó oldalából. A Kevély ugyanis rájuk tapadt, és az angolok azonmód a fedélzeten termettek. A kapitányt szemlátomást elkeserítette a vereség, de már jócskán kinőtte a suhanckori érzelgősséget. Az angol kapitány viszont úgy vélte, épp tapasztalatai miatt lehetett volna annyi esze, hogy nem hozza az embereit ilyen kilátástalan helyzetbe.
– Mr. Riley! – szólította másodtisztjét Laurence. – Vitesse le az emberekkel a sebesülteket a hajótestbe! – Övére akasztotta az ellenség kapitányának kardját. Úgy gondolta, a francia nem érdemel elismerést azért, hogy átadta neki a fegyvert, habár más körülmények között megköszönte volna neki. – És értesítse Mr. Wellst!
– Igenis, uram – felelte Riley, és megfordult, hogy kiadja a parancsot.
Laurence odalépett a korláthoz, lenézett, és ellenőrizte, mekkora kár keletkezett a hajótestben. Elenyésző számú sérülést látott, és utólag örült, hogy megtiltotta katonáinak a vízfelszín alá irányuló lövéseket. Így elégedetten tervezgethette, hogyan fogják gond nélkül partra vinni az értékes hadizsákmányt.
Egy-két rövid hajtincse megmakacsolta magát, és nézelődés közben a szemébe hullott. Miközben visszafordult, türelmetlenül csapta félre haját az arcából, vércsíkokat rajzolva ezzel a homlokára, illetve napszítta-szőke fürtjeibe. Nem is volt tudatában, mennyire vérszomjassá válik így a külseje, tetézve széles válla és komor arckifejezése okozta vadságát. Ragadozóként nézett végig a prédáján, alig lehetett ráismerni arcára.
Wells a hívásnak eleget téve felmászott hozzá, és megállt mellette.
– Uram – nyögte ki, meg sem várva, hogy megszólítsák –, elnézését kérem, de Gibbs hadnagy azt mondja, valami különöset talált a hajótérben.
– Igen? Akkor lemegyek, és megnézem – felelte Laurence. – Kérem, mondja meg ennek az úrnak – mutatott a francia kapitányra –, hogy becsületszavát kell adnia, a legénysége nevében is, hogy nem próbál megszökni, máskülönben kénytelen leszek bebörtönözni őket.
A francia kapitány nem válaszolt azonnal. Szánakozó ábrázattal nézett végig az emberein. Természetesen jobb lenne nekik, ha szabadon kószálhatnának az alsófedélzeten, főleg mivel a kialakult helyzetben képtelenség lenne visszafoglalni a hajót, mégsem döntött azonnal. Egyre jobban megereszkedő vállal tépelődött magában, és végül a lehető leggyászosabb hangon kinyögte:
– Je me rends.
Laurence kurtán biccentett.
– Visszamehet a kabinjába – mondta Wellsnek, és megfordult, hogy lemenjen a hajótérbe. – Velem tart, Tom? Köszönöm.
Sarkában Riley-val lement a lépcsőn, elsőtisztje odalent várt rá. Gibbs kerek arca még mindig fénylett a verejtéktől és a harci gerjedelemtől. Sugárzó örömmel gondolt arra, hogy kikötőbe viheti a pompás hadizsákmányt, egy fregattot. Szinte biztos, hogy kinevezés követi majd a jeles eseményt, és ő maga is kapitányi rangra emelkedik. Laurence már nem vidult annyira: noha Gibbs, akit Haditengerészet jelölt ki mellé, valóban kitett magáért, nem sikerült igazán közel kerülniük egymáshoz. Jobban szerette volna, ha Riley tölti be az elsőtiszti posztot, és ha rajta múlik, most Riley lépne a nyomába. Ám a tengerészeti szolgálat már csak így működik, és Laurence nem neheztelt Gibbsre a jó szerencséjéért. Igaz, nem is ünnepelt vele olyan felszabadultan, mintha Tom kapta volna meg a lehetőséget, illetve a saját hajót.
– Nos, itt vagyok. Mi történt? – kérdezte a kapitány.
A matrózok egy váratlanul felfedezett falfelület előtt csoportosultak a hajótér hátsó részében. Átmenetileg félbehagyták az elfogott hajó kincseinek számbavételét.
– Jöjjön utánam, uram – kérte Gibbs. – Csináljatok utat! – kiáltott a tat irányába, mire a matrózok félrehúzódtak, és feltűnt egy ajtó.
A bejáratot abba a falba mélyesztették, amely a hajótér hátsó részét választotta le. Nemrég kerülhetett oda, mivel kerete észrevehetően világosabb volt a környező hajódeszkáknál.
Miután lehajtott fejjel belépett az ajtón, egy felettébb különös helyiségben találta magát. A falakat fémmel erősítették meg, ami jócskán és feleslegesen megnövelte a hajó súlyát. A padlót régi vitorlavászon borította. Az egyik sarokban egy kisebb szénkályhát lehetett látni, amit már egy ideje nem használtak. A furcsa kabinban mindössze egy jókora ládát tároltak, amely derékmagasságig ért, és hozzávetőleg olyan széles is volt. Néhány hajókötél és fémkarika segítségével szorosan hozzáerősítették a padlóhoz és a falhoz.
Laurence érezte, hogy ellenállhatatlan kíváncsiság lesz úrrá rajta, amely néhány pillanatnyi küzdelem után maga alá is gyűrte.
– Mr. Gibbs, azt hiszem, meg kéne néznünk, mi van benne – közölte, és beljebb lépett.
Bár a láda tetejét gondosan leszögezték, a temérdek kutakodó kéz rohamának nem sokáig tudott ellenállni. Felfeszítették, és kiemelték a csomagolás legfelső burkát. Abban a pillanatban fejek garmadája nyújtózott a láda bendője felé, hogy megnézze, mit rejt.
Képtelenek voltak megszólalni, és a néma csendben Laurence is megrökönyödve figyelte a felpúpozott szalmán pihenő fényes tojást. Alig hitt a szemének.
– Hívassa Mr. Polittot – nyögte ki végül, bár alig jött ki hang a torkán. – Mr. Riley, kérem, bizonyosodjon meg róla, hogy a kötelek erősen tartják a ládát!
Riley nem felelt azonnal, hiszen minden érzékszervét rabul ejtette a látvány. Kicsivel később aztán megrándult, és sietve kihúzta magát.
– Igen, uram! – mondta, majd a kötelekhez ment.
Laurence közelebb lépett, és lenézett a tojásra. Nem kételkedett a tojás eredetét illetően, ámbár személyesen még nem találkozott ilyesfajta tüneménnyel. Miután az első döbbenet alábbhagyott, a csábításnak engedve kinyújtotta a kezét, és kínzó óvatossággal megérintette a tojás felszínét: simának és keménynek érezte. Szinte rögtön visszahúzta az ujjait, nehogy valami kárt tegyen a szerzeményben.
A bizonytalanul kacsázó Mr. Pollitt is lejött a hajótérbe. Mindkét kezével erősen markolta a létra szélét, és vérnyomokat hagyott maga után. Nem szokta meg a tengert, mivel csak az igen későinek számító harmincadik életévében lett hajóorvos, miután bizonyos tisztázatlan csalódások érték a szárazföldön. Mindamellett igazi géniusznak tartották, és szerette is a legénység, jóllehet, nem épp rezzenéstelen kézzel műtötte meg őket.
– Igen, uram? – kérdezte, de közben meglátta a tojást. – Szentséges atyaúristen!
– Ezek szerint ön is valódi sárkánytojásnak látja – vonta fel a szemöldökét Laurence, és alig bírt visszanyelni egy győzedelmes kurjantást.
– Ó minden kétséget kizáróan, kapitány, már a méretéből is látszik. – Mr. Pollitt a kötényébe törölte a kezét, és rögvest hozzálátott, hogy lesöpörje a maradék szalmaszálakat a tojásról. Fel akarta mérni a kincs teljes terjedelmét. – Egek, már alaposan megkeményedett! Vajon mit képzeltek ezek, ilyen messzire a szárazföldtől?
Ez nem hangzott túl biztatóan.
– Megkeményedett? – faggatózott Laurence éles hangon. – Mit jelentsen ez?
– Hát azt, hogy a fióka nemsokára kikel. A biztonság kedvéért még utánanézek a könyveimben, de úgy emlékszem, hogy Badke Bestiáriumában az áll: midőn a tojáshéj teljesen megkeményik, a kikelés egy héten belül megtörténik. Micsoda bámulatos példány! Tüstént hozom a mérőzsinegeket.

Miután kisurrant a szobából, Laurence aggodalmas pillantásokat váltott Gibbs-zel és Rileyval. Aztán közelebb lépett hozzájuk, hogy a bámészkodók ne hallhassák, amit mond.
– A legerősebb szél mellett is legalább három hétre vagyunk Madeirától, nem igaz? – kérdezte a kapitány halkan.
– Legalább, uram – bólintott Gibbs.
– El sem tudom képzelni, hogy került ez ide – jegyezte meg Riley. – Mit szándékozik tenni, uram?
Laurence kezdeti lelkesedése rohamosan hagyott alább, amint ráébredt, mennyire kényes helyzetbe kerültek. Kifejezéstelen arccal meredt a tojásra. A rejtélyes alakzat még a lámpások halvány fényében is úgy csillogott, mint a legdrágább, meleg fényű márvány.
– Átkozott legyek, ha tudom, Tom. Azt hiszem, felmegyek a francia kapitányhoz, és visszaadom neki a kardját. Már értem, miért harcolt olyan megveszekedetten.

Természetesen mindvégig tisztában volt vele, hogy csak egyetlen járható út maradt, bár maga a gondolat is elborzasztotta. Komoran figyelte, ahogy a tojást a ládával együtt átvitték a Kevélyre. A francia tiszteket leszámítva közel s távol ő volt az egyetlen morcos ember. A legyőzöttek szabadon mozoghattak a fedélzet hátsó részében, a korlát mellől figyelték a lassú műveletet. Bennfentes, kárörvendő mosoly koszorúzta a matrózok arcát. Tétlen kezüket lökdösődésre használták, miközben buzgón óvatosságra intették a láda átcsúsztatásán fáradozó, izzadt csapatot, és kéretlen tanácsokkal látták el őket.
Amikor a tojás biztonságban megérkezett a Kevély fedélzetére, Laurence elbúcsúzott Gibbstől.
– Önre bízom a foglyokat. Nem szabad a tojás közelébe engednünk őket, de azért mindvégig maradjon mellettünk a hajójával. Ha mégis eltávolodnánk, Madeirán találkozunk. Fogadja szívből jövő gratulációmat, kapitány! – mondta, és kezet rázott Gibbs-zel.
– Köszönöm uram, és hadd tegyem hozzá, hogy őszintén meghatódtam… és roppant hálás vagyok önnek azért, hogy…
Gibbset a mondat felénél cserbenhagyta ékesszólása, amiben soha nem volt kimagaslóan tehetséges. Fel is adta, és csak állt, szélesen mosolyogva Laurence-re és az egész világra, amely olyan jóindulatúan keblére ölelte.
Miközben a ládát átvitték az Amitié-ről a Kevélyre, a két hajó egymás mellett ringott a vízen. Laurence sem bíbelődött holmi csónakokkal; egyszerűen csak átszökkent, amikor a hullám éppen közelebb lökte egymáshoz a hajókat. Riley és a tisztek már odaát várták. A kapitány kiadta a parancsot a vitorla felvonására, majd lement a hajótestbe, hogy egyedül rágódjon tovább a problémán.
Sajnos egyetlen kivitelezhető és kézenfekvő megoldást sem talált az éjszaka folyamán. Másnap reggel fejet hajtott a kényszer előtt, és kiadta az utasításokat, melynek eredményeképpen hamarosan az összes kadét és hadnagy körülötte téblábolt a kabinjában. Legjobb öltözéküket vették magukra, és idegesen álltak egyik lábukról a másikra: nem akadt még példa ilyen tömeges összejövetelre, és a kabin nem volt elég nagy ahhoz, hogy mindnyájan kényelmesen elférjenek benne. Néhányuk arca zaklatottságról árulkodott – valamely személyes vétkük miatt pucérnak érezték magukat Laurence előtt, és tartottak a büntetéstől. Mások kíváncsian méregették a ládát. Csak Riley vonásain tükröződött aggodalom; ő talán megsejtette Laurence szándékát.
A kapitány megköszörülte a torkát. Állva fogadta az embereit, sőt asztalát és székét is kivitette a kabinból, hogy hely szabaduljon fel. Mindössze a tintatartóját hagyták bent egy halom papírral együtt. Ezek most a háta mögött nyíló kajütablakok párkányán hevertek.
– Uraim! – szólalt meg. – Immár mindnyájan hallhatták, hogy az elfogott hajó fedélzetén egy sárkánytojást találtunk. Mr. Pollitt minden kétséget kizáróan azonosította nekünk.
Erre megint felvillantak a mosolyok, és a tengerészek lopva egymás oldalát bökdösték. Az alacsony kadét, Battersea szoprán hangon kurjantott fel:
– Gratulálok, uram!
Szavaira elégedett morajlás hullámzott körbe a kabinban.
Laurence összevonta a szemöldökét. Értette, miért ilyen derűs a társaság, és ha a körülmények nem szorongatják annyira, ő is osztozott volna örömükben. A tojást, amely ezerszer annyi aranyat ért, mint amennyit nyomott, biztonságban partra szállíthatnák, és a hajón lévő összes ember megkapná belőle a jussát. Persze az ő markát ütné a legtekintélyesebb összeg, hiszen ő a kapitány…
Noha az Amitié hajónaplóját a tengerbe dobták, a francia matrózok közlékenyebbek voltak a tiszteknél, így Wells a panaszaikból és beszámolóikból hamar megtudta, miért voltak ilyen kétségbeejtő késésben. Láz döntötte le lábáról a legénységet, a hónap java részét szélcsendben töltötték, kilyukadt a víztartályuk, így ivóvíz-hiányban is szenvedtek, végül lecsapott rájuk az a szélvihar, ami nemrég az angol hajót is meggyötörte. Laurence tudta, ha az emberei tudomást szereznének erről a felfoghatatlan balszerencse-sorozatról, megijednének, és mivel meglehetősen babonásak, cseppet sem örülnének annak, hogy mostantól a Kevély szállítja a tojást. Úgy vélnék, hogy a tojás okozta a francia hajó minden viszontagságát.
Ezért nem is árult el túl sokat az elátkozottnak tűnő francia hajó sorsáról, inkább minden szavát kétszer meggondolta. Miután újból beállt a csend, pusztán ennyit mondott:
– Sajnos a zsákmányhajó eltért az eredeti tervtől, amely szerint hozzávetőleg egy hónapja partot kellett volna érnie, vagy talán annál is korábban. Mondanom sem kell, a késés tetézi a tojás körüli bonyodalmakat. – Szavaival zavarodottságot és értetlenséget keltett, és mivel egyik-másik arcon már az aggály is megjelent, inkább röviden és velősen befejezte mondandóját. – Egy szó mint száz, uraim, a sárkány hamarosan ki fog kelni.
Újabb halk morajlás futott végig a csapaton, most már inkább csalódott, mint izgatott, sőt néhányan fojtott nyögést is hallattak. Rendes körülmények között később enyhe dorgálásban részesítette volna a vétkeseket, ám ezúttal inkább elengedte a füle mellett az őszinte hangokat. Nemsokára még több okuk lesz nyögni. Mindeddig nem foghatták fel teljesen a történtek súlyát. Fejükben a hadizsákmány egy kiköltetlen, roppant értékes tojás volt, ami sokkal kevesebbet fog érni, ha a vad sárkányfióka előbújik.
– Talán kevesen tudják maguk közül – folytatta, pillantásával elnémítva a suttogásokat –, hogy Anglia meglehetősen sanyarú helyzetben van, már ami a Repülő Hadtestet illeti. Természetesen a sárkánygondozás sokkal fejlettebb szinten áll a mi hazánkban, mint bárhol másutt, és Repülő Hadtestünk minden szempontból túlszárnyalja ellenfeleit, ám a franciák tenyésztés terén kétszeresen is fölénk kerekednek. Mi tagadás, ők változatosabb vérvonalakkal büszkélkedhetnek. Egy megfelelően befogott sárkány száz elsőrangú ágyúval ér fel számunkra, legyen szó akár egy közönséges Sárga Kaszásról, akár egy háromtonnás Winchesterről. Mr. Pollitt úgy véli, hogy a mérete és a színe alapján ebből a tojásból kiváló példány kelhet ki, feltehetően az egyik ritka nagytestű fajtából.
– Ó! – sóhajtott fel Carver hajósinas rémült hangon. Végre megértette, miről beszél Laurence. Amikor az összes szempár rászegeződött, karmazsinvörös lett az arca, és inkább becsukta a száját.
A kapitány rá sem hederített. Riley már ismerte annyira Carvert, hogy kapitányi parancs nélkül is meg fogja vonni tőle a kedvenc grogját egy hétre. A riadt hang legalább felkészítette a többieket.
– Nincs mese, meg kell kísérelnünk befogni az állatot – folytatta Laurence. – Bízom benne, uraim, hogy mindnyájan készen állunk teljesíteni a kötelességünket Angliáért. Lehet, hogy kiképzésünk során nem szereztünk beható ismereteket a Repülő Hadtestről, de a tengerészet sem kényelmi állás, és önök közül már mindenki kivehette a részét a kemény munkából.
– Uram! – vágott közbe Fanshawe hadnagy idegesen. Nemesi család sarja volt, egy gróf fia. – Úgy érti, hogy… mi mindnyájan…
Az utolsó szót úgy hangsúlyozta, hogy mindenki értse, mire céloz: túl előkelőnek tartja magát ilyen feladathoz. Laurence érezte, hogy elönti a pulykaméreg.
– Igen, mindnyájan, Mr. Fanshawe, hacsak nincs közöttünk olyan, akinek inába száll a bátorsága a megmérettetéstől! – csattant fel. – Ha akad ilyen ember a fedélzeten, majd kimagyarázhatja magát a hadbíróság előtt, miután kikötöttünk Madeirán.
Dühödt pillantást lövellt keresztbe-kasul a helyiségen, és ezek után senki sem mert a szemébe nézni, vagy tiltakozásnak hangot adni.
Azért is lett olyan mérges, mert maga is átérezte a szorongást, sőt egyet is értett az aggályoskodókkal. Kétségtelen, hogy aki nem szokott a levegőhöz, annak nem volt könnyű megbarátkozni a gondolattal, hogy hamarosan talán reptető lesz, és Laurence sem örült, hogy ilyen feladatra kell felkészítenie a tisztjeit. Hiszen ez az új megbízatás gyökeresen megváltoztathatja valamelyikük életét. A reptetés még nyomokban sem hasonlít a hajózásra, hiszen a hajót bármikor vissza lehet adni a Tengerészetnek, ha az ember szárazföldi szolgálattal akarja folytatni, vagy erre kényszerül.
A sárkányokat azonban nem lehet csak úgy bedokkolni. Még békeidőben sem lehet őket szabadon engedni, ráadásul ahhoz, hogy egy tökéletesen kifejlett, húsztonnás sárkányt visszatartsanak az önfejű tombolástól, nemcsak a reptető szüntelen odafigyelése kellett, hanem segédek egész hada is. Erővel nem igazán lehetett megzabolázni ezeket a szárnyas fenevadakat, akik mérhetetlenül kényesek voltak arra, hogy ki repteti őket. Egyik-másik egyáltalán nem fogadta el az irányítást, függetlenül attól, hogy a tojáshéj ott volt-e még a fenekén, az első etetést követően pedig végképp öntörvényű lett. Állandó táplálással, a fajtársak közelségével és egy kényelmes fészekkel a tenyésztelepen lehetett tartani eme vérszomjas jószágokat, a telepen kívül azonban kezelhetetlenek voltak, és szóba sem álltak az emberekkel.
Ezért ha a fióka egyszer megengedte valakinek, hogy hámba fogja, gondozóját és reptetőjét végleg összeláncolta vele a kötelesség. Egy reptető nem engedhette meg magának, hogy birtokot tartson fenn, családot alapítson, vagy számottevő mértékben belevesse magát a társasági életbe. Ezek a sajátságos emberek kívülállóként éltek, és szinte törvényen kívülinek számítottak, elvégre, ha egy sárkány megszelídítőjét megbüntették, a fenevad jelentette haderőről is le kellett mondani. Így a reptetők békeidőben felháborító szabadossággal éltek elszigetelt kis enklávéikban, általában Nagy-Britannia legfélreesőbb és legbarátságtalanabb vidékein, ahol a sárkányaik is viszonylagos szabadsággal mozoghattak. Noha a Repülő Hadtest tisztjeit kétségtelenül országszerte becsülték bátorságuk és kötelességtudatuk okán, egyetlen tekintélyes családból származó úriember sem tartotta vonzó kilátásnak a hozzájuk való csatlakozást.
Laurence hajóján szinte kivétel nélkül jó családból való tisztek szolgáltak, úriemberek fiai, akiket hétévesen adtak be a hadseregbe, hogy mihamarabb hozzászokjanak a katonaélethez. A kapitány durván a Repülő Hadtest becsületébe gázolt volna, ha nem saját tisztjei egyikével fogatja be a sárkányt. Ha pedig valamelyiküknek vállalnia kell ezt a kockázatot, hát vállalják mindnyájan. Ámbár, ha Fanshawe nem szól olyan tisztességtelenül a kockázatban való osztozásról, Laurence Carvert szívesen kihagyta volna a számításból. Tudta, hogy a fiatal fiú könnyen megszédül a magasságtól, és eme fogyatékossága miatt alkalmatlan lehet a reptető szerepre. Ugyanakkor Fanshawe szánalmas megjegyzésének fényében döntése kivételezésnek tűnhetne, ami sehogy sem helyénvaló.
Laurence nagy levegőt vett, és fel-felbuzgó indulatát visszanyelve folytatta a beszédet.
– Senkit sem képeztek ki közülünk erre a feladatra, ezért az egyetlen igazságos megoldás a sorshúzás. A családosokat természetesen kizárjuk. Mr. Pollitt – fordult a hajóorvos felé, akinek Derbyshire-ben felesége és négy gyermeke volt –, remélem, vállalja, hogy kihúzza valamelyikünk nevét. Uraim, kérem, írják fel a nevüket egy-egy papírdarabra, és dobják ebbe a zsákba.
Ő maga járt elől a követendő példával: letépett egy darabot egy nagy papírlapból, összehajtotta, és egy kisebb zsák mélyére dugta.
Riley rögtön előrelépett, és a többiek is engedelmesen követték. Fanshawe elvörösödött Laurence jéghideg tekintetétől, és remegő kézzel körmölte le a nevét. Carver viszont vakmerően, igaz, krétafehér arccal rótta a betűket. Battersea ellenben óvatlanul nagy darabot tépett le a papírból, amely feltűnően eltért a többiekétől. Azt is jól lehetett hallani, amikor a mellette álló Carver fülébe suttogott:
–Sárkányreptetőként híressé lehet válni, ugye?
Laurence fejcsóválva gondolt arra, milyen szeleburdi az ifjúság, de meggyőződéssel vallotta, hogy egy fiatalember a legalkalmasabb a feladatra, hiszen könnyebben tud alkalmazkodni a követelményekhez. Mindamellett nehezen emésztené meg, hogy egy ifjoncot áldozzon fel, és aztán még szembe is nézzen a szülei haragjával. Persze bármelyikük hozzátartozói feldühödtek volna egy ilyen hajmeresztő vállalkozástól, beleértve a sajátjait is.
Bár eddig sikerült elkerülnie, hogy önző szemszögből nézze a következményeket, most, hogy elérkezett a végső pillanat, nem tudta elfojtani őszinte riadalmát. Egyetlen aprócska papírdarab a pályája zátonyra futását jelentheti, felforgathatja az egész életét, és szégyent hozhat az apjára. Emellett Edith Galmanra is gondolnia kellett… Ha viszont azokat is kizárta volna a sorshúzásból, akiknek valamiféle alakulóban lévő, de kötelezettséget még nem jelentő románca van, egyetlen jelölt sem maradt volna. Nem tudott elképzelni olyan nyomós okot, ami miatt kivonhatta volna magát az esetlegesen reá háruló feladat alól. Semmi szín alatt nem kérhette az embereitől, hogy álljanak elébe a veszedelmes megbízatásnak, miközben ő maga hátat fordít neki.
Átadta a zsákocskát Mr. Pollittnak. Próbált fesztelenül állni, gondtalannak látszani, kezét lazán összekulcsolta a háta mögött. Az orvos kétszer megrázta a zsákot, majd oda sem nézve beledugta a kezét, és kihúzott egy kisebb, összehajtogatott papírdarabot. Laurence maga előtt is szégyellte, de már a név felolvasása előtt hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajta, midőn meglátta a fecnit: eggyel többször volt összehajtva, mint az övé.
Az érzés csak egy pillanatig tartott.
– Jonathan Carver – jelentette be Pollitt.
Jól hallották, amikor Fanshawe-ból kirobbant a visszafojtott, feszült sóhaj, és Battersea is fújtatott egyet. A kapitány csak lehajtotta a fejét, és magában ismét elátkozta Fanshawe-t. Carver, ez a roppantul ígéretes fiatal tiszt most haszontalanul tengődik majd a Repülő Hadtestben…
– Nos, akkor ezzel megvolnánk – közölte, mivel a helyzeten tényleg nem lehetett változtatni. – Mr. Carver, ön a kiköltésig mentesül a szokványos teendők alól, és Mr. Pollitt-tól megtanulja a befogás pontos menetét.
– Igen, uram – felelte az ifjú halkan.
– Távozhatnak, uraim! Mr. Fanshawe, önnel váltanék néhány szót. Mr. Riley, tartsa szemmel a fedélzetet!
Riley megérintette a kalapját, a többiek pedig a háta mögött kivonultak a helyiségből. Fanshawe hátrakulcsolt kézzel, dermedten és sápadtan nyeldekelt. Kiugró ádámcsutkája jól láthatóan mozgott föl-alá. Laurence hagyta, hogy a tisztje izzadva várja végig, amíg a szolgája visszahordja a bútort a kabinba. Aztán leült, és előkelő trónjáról, a kajütablakok alatt felállított kapitányi székből pillantott le Fanshawe-ra.
– Szeretném, ha megmagyarázná a korábbi megjegyzését, Mr. Fanshawe.
– Ó, én igazán nem céloztam vele semmire, uram. Csak tudja, olyasmit lehet hallani a reptetőkről, hogy…
Elhallgatott, mert már nem tudta állni Laurence egyre harciasabban villogó pillantását.
– Nem érdekel, mit lehet hallani, Mr. Fanshawe – szólalt meg a kapitány jeges hangon. – Anglia reptetői pajzsként szolgálnak a királyság fölött, miképpen a tengerészek is teszik a víz felől, és önnek csak akkor lesz joga bírálni a sárkányok gazdáit, ha már legalább fele annyit letett az asztalra, mint ők. Ön mostantól a saját kötelességei teljesítése mellett elfoglalja Mr. Carver őrhelyét is, és addig nem kapja meg a grogját, amíg nem engedélyezem. Értesítse a fedélzetmestert! Elmehet.
Fanshawe távozása után a kapitányon is úrrá lett a bizonytalanság, és fel-alá járkált a kabinjában. Szigorú büntetést szabott ki, helyénvaló módon, elvégre senki sem engedhet meg magának ilyen beszédet az ő hajóján, és még kevésbé célozhat – ha mégoly burkoltan is – a saját születési kiváltságaira. Kétségtelen, hogy nagy áldozatot kellett hozniuk, és bele is nyilallt a bűntudat, valahányszor Carver arckifejezésére gondolt a bejelentés pillanatában. Ostorozta magát a lelkében motoszkáló megkönnyebbülés miatt: olyan sorsra kárhoztatta az ifjút, amilyet önmagának soha nem kívánt volna.
Némi vigaszt nyújtott neki a gondolat, hogy a sárkány jó eséllyel ellenkezik majd, és nem engedi meg a zöldfülű Carvernek, hogy felszerszámozza. Akkor aztán senki sem kárhoztathatja őt semmiért. Tiszta lelkiismerettel csaphatja hozzá a fenevadat a hadizsákmányhoz. A sárkány akkor is tetemes hasznot hoz Angliának, ha csak tenyésztésre lesz jó, és már az is fényes dicsőséget jelentett az országnak, hogy egyáltalán sikerült megszerezniük a franciáktól. Ő személy szerint ezzel a végkifejlettel lenne a leginkább elégedett, noha kötelességtudatból mindent el kellett követnie, hogy a másik eshetőség következzen be.

Kínlódva telt el a következő hét. Carver körül szinte tapintani lehetett az idegességet, főként ahogy a napok múltával szinte már semmi egyéb nem járt a legénység fejében, csak az, hogy hámba kell fogniuk a sárkányt. Carver barátai és a tüzérség tagjai is jócskán elszontyolodtak, mivel igencsak kedvelték az ifjút, és tudták, mennyire iszonyodik a magasságtól.
Csak Mr. Pollittnak volt jó kedve, részben azért, mert nem érzékelte a hajón uralkodó általános hangulatot, részben, mert szerfölött érdekelte a befogás folyamata. Sok időt töltött a tojás vizsgálatával, mi több, jószerivel már a lőportárban aludt és evett, a láda mellett. Az ott alvó tisztek persze nem örültek neki, mivel elviselhetetlenül horkolt, és a fekhelyek már tűrhetetlenül összezsúfolódtak. Pollitt nem észlelte néma méltatlankodásukat. Az utolsó időszakban már folyton virrasztott, egészen addig a reggelig, amikor – az együttérzés legkisebb jele nélkül – boldogan bejelentette, hogy feltűntek az első repedések.
Laurence azonnal megparancsolta, hogy szedjék ki a tojást a ládából, és vigyék fel a fedélzetre. Párnát is varrtak a jövevénynek: régi vitorlavásznat töltöttek meg szalmával. A párnát egy zárható ládákból álló, összeszíjazott halomra rakták, majd nagy elővigyázatossággal erre helyezték a tojást. Mr. Rabson, a fegyvermester előhozta a bőrszíjakból készült, szedett-vedett hámot, amit több tucat fémcsat tartott össze. Nem ismerte annyira a sárkányok arányait, hogy tökéletes munkát végezhessen. A hámmal a kezében félrehúzódott, és várt, amíg Carver megvetette lábát a tojás előtt. Laurence meghagyta a matrózoknak, hogy a hely felszabadítása céljából húzódjanak távolabb a tojástól. A legtöbb matróz a kötélzetre vagy a kormányosi híd tetejére mászott, hogy jobban lássa az eseményeket.
Ragyogó nap volt, és a melengető fény hívogatóan hathatott a régóta bujkáló sárkányfiókára, mert alighogy a tojást felszállították, felgyorsult a repedezés. A magasból fészkelődés neszeit és izgatott suttogást lehetett hallani. Laurence ezt inkább figyelmen kívül hagyta, akárcsak a döbbent nyögéseket, amelyek a repedéseken át láthatóvá váló belső mozgást kísérték. Először egy tüskés szárnyvég fúrta ki magát a héj alól, majd karmok nyúltak ki egy másik repedésből.
Hirtelen ért véget az egész: a tojás szinte hajszálpontosan kettétört, és a két fél messzire repült a fedélzeten, mintha a tojáslakó már megvadult volna a türelmetlenségtől. A sárkányfióka ott csücsült a párnán, és kissé rángatózva próbálta megszabadítani magát a törmelékektől. Bár a bőrén még a tojás nyúlós belső váladéka csillogott, teste egyébiránt tetőtől-talpig makulátlan feketén fénylett. A hajó legénysége álmélkodva sóhajtott fel, amikor az állat kibontotta hatalmas, hatrét hajtható szárnyát, mint valami óriás legyezőt. A szárnyak lebernyegének alját ovális szürke és kékes-fekete foltok tarkították.
Laurence is lenyűgözve bámulta a fenevadat. Soha nem látott sárkányfiókát ezelőtt, bár számtalan légi bevetésnek volt szemtanúja, és nem egyszer nézte végig, ahogy az erősítésként érkező Repülő Hadtest lecsap az ellenfélre. Nem ismerte annyira a sárkányokat, hogy meghatározza a fióka fajtáját, de biztos volt benne, hogy ritka és értékes. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna koromfekete sárkányt bármelyik oldalon is, ráadásul ez a példány újszülött létére feltűnően nagy volt. Ez még inkább súlyosbította a helyzetet.
– Szóljon, ha felkészült, Mr. Carver – mondta.
A holtsápadt Carver közelebb lépett a szárnyas teremtményhez, és előrenyújtotta feltűnően remegő kezét.
– Jó sárkány – bökte ki, bár úgy hangzott, mintha kérdezte volna. – Szép sárkány.
A sárkányfióka rá sem hederített. Lefoglalta saját maga felfedezése, és a bőrére ragadt tojáshéj-darabok leszedegetése. Szemlátomást kényes volt a tisztaságra. Habár egyelőre alig volt nagyobb egy termetes kutyánál, egyhüvelykes karmai, amelyekből minden végtagja végén öt darab ágaskodott, így is elrémítették a közelben állókat. Carver idegesen leste a karmokat, és inkább karnyújtásnyira maradt. Ott állt bambán és mozdulatlanul, miközben a fiatal sárkány még mindig nem vett róla tudomást. Végül az ifjú tiszt aggodalmasan és tanácstalanul hátranézett a kapitányra és a hajóorvosra.
– Talán ismét meg kéne szólítania – morfondírozott Mr. Pollitt.
– Kérem, tegye meg, Mr. Carver – hagyta jóvá Laurence.
Az ifjú bólintott, de alighogy visszafordult, a sárkányfióka leszökkent a párnájáról, és leugrott a fedélzetre. Carver előrenyújtott karral ismét megfordult, és arcán szinte komikus döbbenet tükröződött. A többi tiszt, akiket a kikelés izgalma vonzott közelebb, most riadtan hátrált.
– Mindenki maradjon a helyén! – fortyant fel Laurence. – Mr. Riley, ügyeljen a hajótérre!
Riley bólintott, és elállta a lejáratot, nehogy a sárkányfióka lekóvályogjon.
Az állat inkább a fedélzetet vette szemügyre. Villás nyelvét kiöltve sétára indult, futólag mindent megérintett, ami az útjába került, és nyílt kíváncsisággal, egyszersmind szembeötlő intelligenciával nézett széjjel. Carver hiába próbálta magára vonni a figyelmét, továbbra sem vett róla tudomást, és a többi tiszt is nyilvánvalóan érdektelen volt számára. Olykor azért felágaskodott a hátsó lábára, hogy közelebbről is megszemlélje valamelyikük arcát, de ugyanolyan lelkesen vizslatta az emelőcsigákat vagy a felakasztott homokórát – az utóbbit kíváncsian meg is ütögette.
Laurence-nek összefacsarodott a szíve. Őt senki sem hibáztathatja azért, hogy a sárkányfióka nem érdeklődött a felkészületlen tengerésztiszt iránt, de az hatalmas csapás lenne, ha a tojásban megszerzett ritka sárkány féktelenné válna az ő hajója fedélzetén. Minden elérhető ismeretet összegyűjtöttek a keltetésről és a befogásról, leginkább Pollitt könyveiből, illetve az ő csekély tapasztalatából, amit egy korábbi kikelés során szerzett. Laurence egyre inkább tartott attól, hogy kihagytak valami létfontosságú lépést. Korábban kétkedve fogadta a hajóorvos kijelentését, mely szerint a fióka a tojásból való kibújást követően azonnal képes lesz beszélni. Jóllehet, egyetlen könyv sem árulta el, hogyan kell beszédre bírni a fiókát, minden bizonnyal a kapitányt fogják hibáztatni, ha valamit elmulasztottak, és ő annak rendje és módja szerint bűnösnek is fogja érezni magát.
A tisztek és matrózok lassan úgy érezték, hogy talán már el is múlt a döntő pillanat, és egyre többet sutyorogtak egymás között. Ha így megy tovább, nemsokára fel adni a reményt, hogy a fenevad megszólal, és erőszakkal kell befogni a jószágot, nehogy az etetést követően tüstént elrepüljön. A sárkány közben zavartalanul folytatta felfedezőútját, és mellette is elhaladt. Ránehezedett a hátsó felére, és érdeklődve fürkészte a kapitányt, aki leplezetlen szomorúsággal és némi félelemmel tekintett le rá.
Az állat pislogott egyet. Laurence észrevette, hogy egészen mély sötétkék a szeme, közepén kettős pupillával. A sárkány végül megszólította:
– Miért vagy dühös?
Elképedt csend lett, és a kapitánynak is nehezére esett csukva tartani a száját. Carver kissé megkönnyebbülve állt a sárkány mögé, és szólni készült. Kétségbeesett tekintete összetalálkozott Laurence pillantásával, aztán összeszedte a bátorságát, és előrébb lépett, hogy még egyszer megszólítsa a sárkányt.
A kapitány ránézett az állatra, majd a sápadt, rémült fiúra, és egy nagy levegővétel után választ adott az állatnak.
– Ne haragudj, nem akartam dühösnek tűnni. Az én nevem Will Laurence. Hát a tied?
Akármilyen fegyelem uralkodott a hajón, a legénység most magáról megfeledkezve, hangosan ámuldozott. Ezt a sárkány a jelek szerint nem vette észre, mert percekig tűnődött a kérdésen, és végül kissé nyűgösen így szólt:
– Nekem nincs nevem.
Laurence épp elégszer olvasta át Pollitt könyveit ahhoz, hogy tudja, mi a teendő ilyenkor.
– Megengeded, hogy nevet adjak neked?
A sárkány, aki a hangjából ítélve hímnemű lehetett, megint ránézett a kapitányra, komótosan megvakart egy nyilvánvalóan tiszta foltot a hátán, majd meggyőző közömbösséggel felelt.
– Ha gondolod.
Laurence ettől teljesen tanácstalanná vált. Nem készült fel eléggé a befogás lépéseiből, hiszen csak az volt a feladata, hogy levezényelje az egészet, így fogalma sem volt, milyen nevet lehet adni egy sárkányfiókának. Pár pillanatnyi riadalom után valahogy összekapcsolódott az elméjében a sárkány és a hajó, és kibökte:
– Temeraire.
Egy nagybecsű, elegáns csatahajót hívtak így, amelynek vízre bocsátását évekkel korábban a saját szemével látta. A sárkány szárnyai éppoly kecsesen siklanak a levegőben, ahogy az a hajó siklott a vízen.
Némán korholta magát, amiért korábban nem gondolt erre, de most már kimondta, és örült, hogy legalább sikerült előkelő nevet adnia a sárkányfiókának. Végtére is tengerészként szolgál, és úgy illő, hogy… Ezen a ponton meg is állította a gondolatait, és növekvő félelemmel nézett a fenevadra. Ez alighanem azt jelenti, hogy innentől fogva nem nevezheti magát tengerészkapitánynak. Ha egyszer nevet adott egy sárkánynak, és a sárkány elfogadta a hámot a kezéből, végleg odaveszett.
A sárkány látszólag semmit sem fogott fel a gyötrelmeiből, mert így válaszolt:
– Temeraire? Igen. A nevem Temeraire. – Bólintása roppant furcsának tetszett az emberek szemében, hiszen hosszú nyaka végén szinte imbolygott a feje. Aztán sürgetőbben folytatta: - Éhes vagyok.
Egy újonnan kikelt sárkány azonnal elrepül, mihelyt megetetik, kivéve, ha sikerül befogni. Csak akkor lesz kezelhető és hasznavehető a csatában, ha önként elfogadja a hámot. Rabson szájtátva, rémülten ácsorgott, és egy lépést sem mert közeledni a hámmal. Laurence kénytelen volt inteni neki. Rabson keze izzadt és csúszkált a fémen és a bőrön, miközben a kapitány a kezébe helyezte a hámot. Laurence szorosan megmarkolta, és hirtelen eszébe jutott, hogy mielőtt bármi mást szól, használnia kell a sárkány új nevét.
– Temeraire, megengednéd nekem, hogy ezt rád tegyem? Ezzel iderögzítünk téged a fedélzethez, és utána hozunk neked ennivalót.
Temeraire szemügyre vette a Laurence kezében tartott hámot, majd kidugta lapos nyelvét, hogy megízlelje.
– Jól van – felelte, és várakozva megdermedt.
A kapitány eltökélten fogta vissza gondolatait, nehogy túl messzire szárnyaljanak a végzetszerű jövőbe. Letérdelt, és bíbelődni kezdett a szíjakkal és a csatokkal. Óvatosan erősítette rá őket a sima, meleg testre, és ügyelt rá, hogy kikerülje a szárnyakat.
A legszélesebb szíj a sárkány testének középső részét fogta át, közvetlenül a mellső lábai alatt, a hasán haladt. Ebbe kapaszkodott merőlegesen a másik két vastag szíj, amelyek végigfutottak a sárkány két oldalán, mellkasának széles hordóján, valamint a hátsó lábai tövében, egészen a farok alsó részéig. Számtalan kisebb hurkot fűztek át a szíjakon, amelyeket a lábak körül, illetve a nyak és a farok tövében csatoltak össze, hogy egy helyben tartsák a hámot, amit még kiegészített egy halom keskenyebb, vékonyabb szíj az állat hátán.
Az összeszerelés roppant bonyolult feladat volt, ám Laurence hálásan fogadta a minden figyelmét lekötő munkát. A lázas ténykedés közepette észrevette, hogy a pikkelyek egészen puhák, és a fémdarabok széle talán felsértheti őket.
– Mr. Rabson, kérem hozzon nekem még egy kis vitorlavásznat. Beburkoljuk ezeket a csatokat – szólt hátra a válla fölött.
Nemsokára teljesen elkészült, habár el kellett ismernie, hogy a hám meg a fehér rongyokba bugyolált csatrengeteg meglehetősen csúful festett a karcsú fekete testen, ráadásul mérete sem volt igazán megfelelő. Ám Temeraire nem panaszkodott, még akkor sem, amikor a hámját egy rövid lánccal az egyik fedélzettartó támoszlophoz erősítették. Lelkesen nyújtogatta a nyakát, amikor meglátta a gőzölgő, vörös nyers húst a számára előkészített dézsában. Laurence parancsára frissen öltek le egy kecskét, és annak húsát hozták most fel a szárnyas fenevadnak.
Temeraire nem evett túl szépen: jókora húscafatokat tépett le, és szinte egészben préselte le őket a torkán, vért és húsfoszlányokat szórva szanaszét maga körül a fedélzeten. Főképp a belsőségekben lelte élvezetét. Laurence biztonságos távolban a vérontástól egy darabig émelygős ámulattal figyelte a falatozó jószágot. Riley bizonytalan kérdése hirtelen magához térítette.
– Elbocsáthatom a tiszteket, uram?
Megfordult, és a hadnagyára nézett, majd a kedveszegetten bámészkodó hajósinasokra. A kikelés óta egyikük sem szólalt meg, és nem is moccantak. Még fél óra sem telt el a sorsdöntő pillanat óta – a homokóra épp ezekben a pillanatokban ürült ki. Laurence sokkal hosszabbnak érezte az eltelt időt, de még ennél is nehezebben azonosult a gondolattal, hogy ő fogta hámba a sárkányfiókát. Bármennyire nehezére esett, el kellett fogadnia a tényt. Feltételezte, hogy a kikötésig megtarthatja a rangját; ilyen rendhagyó helyzetekre nem alkottak szabályt. Amint partra teszi a lábát Madeirán, új kapitányt neveznek ki a helyére, és ez egyszersmind azt is jelenti, hogy Riley soha nem léphet előre a ranglétrán. Laurence többé nem lesz abban a pozícióban, hogy segítsen neki.
– Kétségtelen, hogy minden a feje tetejére állt, Mr. Riley – mondta erőt véve magán. Eltökélte, hogy nem hagyja, hogy füstbe menjen Riley felemelkedése az ő gyávasága miatt, amit ez az ijesztő változás hozott ki belőle. – Ugyanakkor a hajó érdekében úgy vélem, legjobb lesz, ha önre bízom az irányítást. Nekem Temeraire-re kell fordítanom teljes, osztatlan figyelmemet.
– Ó uram! – jajdult fel Riley, de nem tiltakozott, mivel ez a lehetőség már neki is eszébe jutott.
Riley a látszat ellenére őszintén sajnálta a történteket: évek óta rótta a tengereket Laurence-szel, az ő szolgálatában vált egyszerű hajósinasból hadnaggyá, és ők ketten nemcsak bajtársak voltak, hanem egy ideje barátok is.

A Kiadó engedélyével.