FőképA  keresztelő

Egy férfi és két nő toppant be váratlanul a templomba; az egyik nő Pepponénak, a vörösök vezérének a felesége volt.
Don Camillo, aki egy létra tetején állva Szent József dicsfényét szidolozta, hátrafordult és megkérdezte, mit akarnak.
– Kereszteltetni jöttünk – mondta a férfi. Az egyik asszony pedig fölmutatott egy bepólyált csecsemőt.
– Kié? – kérdezte don Camillo lefelé jövet.
– Az enyém – felelte Peppone felesége.
– Meg az uradé? – tudakolta don Camillo.
– Az övé hát! Kié volna, talán a magáé? – méltatlankodott Peppone felesége.
– Nem kell mindjárt megharagudni – jegyezte meg don Camillo a sekrestye felé indulva. – Tudom, amit tudok: a maguk pártjában, úgy hallottam, a szabad szerelem a divat.
Az oltár előtt elhaladva don Camillo térdet hajtott, és odakacsintott a megfeszített Krisztusnak.
– Hallottad, Uram? – pukkadozott. – Megkapták tőlem a magukét ezek az istentelenek!
– Ne beszélj ostobaságokat, don Camillo! – torkolta le bosszúsan Krisztus. – Ha istentelenek volnának, nem hoznák ide a gyerekeiket kereszteltetni: Ha Peppone felesége most pofon vág, magadnak köszönheted.
– Ha Peppone felesége pofon vág, úgy elkapom a gigáját mind a háromnak, hogy...
– Hogy? – kérdezte szigorúan Jézus.
– Semmi, semmi, csak úgy mondtam – hadarta don Camillo és fölállt.
– Don Camillo, vigyázz! – pirongatta meg a papot Jézus.
Don Camillo beöltözött, aztán a keresztelomedencéhez ment.
– Mi legyen a neve? – kérdezte Peppone feleségétől.
– Lenin, Libero, Antonio – vágta ki az asszony.
– Akkor vigyétek Oroszországba kereszteltetni – mondta don Camillo higgadtan, visszahajtva a keresztelomedence terítőjét.
Don Camillónak akkora tenyere volt, mint egy lapát; amazok mukk nélkül elmentek. Don Camillo is ki akart osonni a sekrestyébe, de Krisztus hangja megállította:
– Don Camillo, nagyon csúnya dolgot műveltél! Menj, hívd vissza őket, és kereszteld meg a gyermeket!
– De Jézus! – vitatkozott don Camillo. – Vedd tekintetbe, hogy a keresztelő nem bohóctréfa. A keresztség szent dolog. A keresztség...
– Don Camillo – szakította félbe Krisztus –, nekem akarod megtanítani, hogy mi a keresztség? Nekem, aki kitalálta? Hanem most nagyon elvetetted a sulykot, mert ha az a gyerek, teszem azt, ebben a percben meghal, temiattad nem juthat a Paradicsomba!
– Ne dramatizáljuk a helyzetet, Jézus! – feleselt don Camillo. – Miért kellene meghalnia? Olyan piros, mint a rózsa!
– Az nem jelent semmit! A fejére eshet egy tégla, szélütés érheti... Meg kell keresztelned!
Don Camillo széttárta a karját:
– Jézus, gondold meg jobban! Így legalább biztosak lehetnénk benne, hogy a pokolba kerül; úgy meg, akármilyen alávaló szerzet fia, mégis előfordulhat, hogy a nyakadba szakad a gondja a Paradicsomban. Most mondd meg, Uram, hogy engedhetném meg, hogy valaki Lenin névvel bejusson a Paradicsomba? Én csak a Paradicsom jó híréért teszem!
– A Paradicsom jó híre az én gondom! – emelte föl bosszúsan a hangját Jézus. – Nekem az a fontos, hogy az illető derék ember legyen; hogy aztán Leninnek vagy Bottonénak hívják, az nem érdekel. Legföljebb arra figyelmeztethetted volna őket, hogyha efféle különös neveket adnak a gyereküknek, nagy korában meggyűlhet miattuk a baja.

– Hát jó – tört meg don Camillo. – Én mindig melléfogok. Próbáljuk meg helyrehozni a dolgot.
Ebben a pillanatban valaki belépett. Peppone volt az, karjában a gyerekkel. Bereteszelte maga után az ajtót.
– Innen addig ki nem megyek, amíg a fiamat meg nem kereszteli, mégpedig arra, amire én akarom – mondta.
– Na tessék – sutyorogta don Camillo fülig érő szájjal Krisztusnak. – Látod, Uram, miféle fajzat ez? Az ember a legszentebb szándékkal közeledik hozzá, és nézd meg, mire megy vele.
– Képzeld magad a helyébe – felelte Krisztus. – Az eljárás nem helyeselhető, de őt is meg lehet érteni.
Don Camillo megrázta a fejét.
– Mondom, addig innen ki nem megyek, amíg a fiamat meg nem kereszteli, ahogy én akarom! – ismételte meg Peppone, aztán a pólyást egy padra téve levetette a kabátját, feltűrte az inge ujját, és fenyegetően közelebb lépett.
– Jézus – esedezett don Camillo –, a kezedbe teszem a sorsomat. Ha úgy látod helyesnek, hogy egy papod engedjen az erőszaknak, engedek. De holnap ne gyere nekem panasszal, ha egy borjút hoznak ide kereszteltetni. Tudod, hogy nem jó precedenst teremteni!
– Na jó – engedett Krisztus. – Akkor viszont meg kell vele értetned...
– És ha nekem esik?
– Álld, don Camillo. Tűrj, szenvedj, ahogy én.
Erre don Camillo megfordult.
– Rendben van, Peppone – mondta. – A gyerek megkeresztelve megy ki innen, de arról az átkozott névről szó se lehet.
– Don Camillo – morogta Peppone –, jusson eszébe, hogy a miatt a golyó miatt, amit még a hegyekben szedtem össze, érzékeny a hasam tájéka. Kíméljen meg az övön aluli ütésektől, különben fölkapok egy padot.
– Légy nyugodt, Peppone, elintézlek én téged a legfelső szinten – mondta don Camillo, és fültövön vágta Pepponét.
A két vaskezű, nagydarab ember olyan pofonokat váltott, hogy csak úgy fütyült a szele. Húsz perc eszeveszett, néma adok-kapok után don Camillo hangot hallott a háta mögül:
– Rajta, don Camillo, húzz be egyet az állára!
Krisztus volt az az oltár fölött. Don Camillo erre állon vágta Pepponét, aki menten összerogyott.
Peppone vagy tíz percig hevert a földön, aztán fölállt, megmasszírozta az állát, rendbe hozta magát, fölvette a kabátját, megigazította a vörös nyakkendőjén a csomót, és karjába vette a gyereket.
Don Camillo beöltözve, rendíthetetlen nyugalommal várta a keresztelomedence mellett; Peppone lassan közeledett.
– Szóval, mi legyen a neve? – kérdezte don Camillo.
– Camillo, Libero, Antonio – nyögte ki Peppone. Don Camillo megrázta a fejét.
– Nem, nem: legyen a neve Libero, Camillo, Lenin – mondta. – Igen, Lenin is; egy Camillo mellett az efféle alakoknak semmi esélyük.
– Ámen – dörmögte Peppone az állát nyomkodva. Amikor a ceremónia után don Camillo kifelé menet az oltár elé ért, Krisztus mosolyogva leszólt neki:
– Don Camillo, meg kell adni, hogy a politikával jobban elboldogulsz, mint én.
– A bunyóról nem is beszélve – tette hozzá túlcsorduló öntudattal don Camillo, egykedvűen tapogatva a homlokán nőtt jókora dudort.

A Kiadó engedélyével.