Arany János életrajz

Nemzedékek számára a józan költő mintaképe volt. Későn megszólaló lírájában a panasz hangjai uralkodnak, nincsenek szerelmes versei. Az objektív líra és a realista elbeszélő költemény legnagyobb mestere. Népi származású, radikális múltú, de mégsem kompromittált, széles műveltségű, de stílusa közérthető nemességét megőrzött költő. Elveihez hű, de az érintkezésben és munkájában pontos szervező. Nem tartozott sem a parasztsághoz, sem a nemességhez. Nem is tartotta magát sem parasztnak, sem nemesnek, jóllehet, Szalontán hivatalai miatt nemzetes úrnak tisztelték.

1817. március 2-án született a Bihar megyei „kulcsos mezővárosban”, Nagyszalontán (ma Romániához tartozik). Ekkor apja, Arany György 55, édesanyja, Megyeri Sára 45 éves volt. Tíz gyermekük közül, elsősorban nyomorúságos viszonyaik miatt csak ketten maradtak életben: a legidősebb Sára, s a legfiatalabb János. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt.

Amikor a kisfiú megszületett, Sára nővére már anya volt. A fiúcska lett egyetlen igazi értelme, öröme idős szüleinek. Testileg ügyetlen volt, de annál kiválóbb a tanulásban, s főként szelíd, gyengéd és szeretetre méltó volt, de túlságosan érzékeny, félénk, visszahúzódó. A szülők mindent elkövettek, hogy fiuk tanult ember legyen. Papnak szánták. Apja már 3-4 éves korában megtanította – hamuba írt betűk segítségével – olvasni. Tőle hallott először a hajdúság mondáiból, melyek előkészítik későbbi érdeklődését a történeti epika iránt. Gyermekkorában sokszor és hosszasan betegeskedett, s ezek következményeit és szövődményeit későbbi éveiben is viselni kényszerült (egyik lábára sántított, idős korában fél fülére megsüketült). Iskoláit 1823 és 1833 között Nagyszalontán végezte. 1831 tavaszán szülei elöregedésére, édesapja megvakulására hivatkozva, sikerrel folyamodott segédtanítóságért. Ezért lakás, s némi fizetség is járt. 14 éves korától kezdve tehát maga tartotta el magát, szellemi munkával. 1833 őszén a debreceni református kollégiumban folytatta tanulmányait. Kitüntetés, a biztos pálya lehetősége volt, hogy bekerült a főiskolára bentlakó diáknak.

Az iskolai tanulmányok következtében kiszélesedett érdeklődési köre, s szinte falta a könyveket, melyek között helyet kapott a klasszikus római irodalom, a ponyvák s a korabeli magyar irodalom színe-java. Különös érzékenységgel ismerkedett a népköltészettel, valamint Csokonai lírájával. Németül és franciául kezdett tanulni. Az első kollégiumi félév mind lelkiekben, mind anyagiakban, mind tanulmányi eredményekben lesújtó volt számára. Nem lelte törekvéseinek irányát, világnézeti válsággal s anyagi gondokkal küszködve Kisújszállásra menekült segédtanítónak. 1835 tavaszán visszatért a debreceni kollégiumba, ahol hamarosan az első diákok közé került. Komoly anyagi gondjai megszűntek. Ismét klasszikusokat, görögöket és rómaiakat olvasott, nyelveket tanult. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett. Unni kezdte az iskolát, ábrándozott, előbb festő, majd szobrász akart lenni. 1836 februárjában mindenki meglepetésére felcsapott színésznek. Csalódása gyors és végleges volt. Az önművelés komoly lehetősége nélkül, megalázó helyzetekben, növekvő kiábrándultsággal, már a debreceni jó társulatnál is egyre rosszabbul érezte magát. Amikor ez a társulat feloszlott, ő egy vándorlásra induló csapathoz szegődött.

Egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap Máramarosszigetről Szatmáron, Nagykárolyon, Debrecenen át, hétnapi vándorlás után gyalog hazatért Nagyszalontára. Otthon a vereség szégyene, kétségbeesett nyomor, s az összetákolt viskóban haldokló édesanyja, megvakult édesapja várta. Édesanyja néhány héttel hazaérkezése után meghalt. Csak régi jó hírének és néhány jó barátjának köszönhette, hogy a „tékozló fiút” mégis visszafogadta a közösség. Utólag a színészkalandot felszínes kitörési kísérletnek minősítette, s azzal magyarázta, hogy nem ismerte fel önmaga lassan kialakuló egyéniségét. 1836 őszén megválasztották Szalontán korrektornak. 1839-ben, hogy előbbre jusson, leköszönt a terhes foglalkozásról. Egy évig egy jómódú szalontai kereskedőcsaládnál volt házitanító. 1840 tavaszán megtették „kis-nótáriusnak” (másodjegyzőnek). Ezzel több fizetés és lakás is járt. 1840. november 19-én feleségül vette Ercsey Juliannát, egy helybeli ügyvéd árváját, aki sokat szenvedett, bájos, szerény, meleg szívű leány volt. Arany szigorú takarékossággal igyekezett megteremteni családja anyagi alapját, s ebben a törekvésében hű társra talált feleségében. Új otthonba költöztek, melyet a költő Sára nénje hozott rendbe, s bútorozott be tiszta egyszerűséggel. Házasságuk, mely „lelki friggyel” kezdődött, mindvégig példásan harmonikus maradt.

1841. július 14-én jelent meg nyomtatásban álnéven jegyzett első, ránk maradt munkája A népnevelésügyben címmel, melyben a maga akkori helyzetét elemezve jelölte ki a jegyzők helyét, s jellemezte helyzetüket. Őket tartotta az új idők felé haladó nép igazi nevelőinek. Ebben az évben, öt évvel megalakulása után újjáalakult a Kisfaludy Társaság. Az év végén született első gyermekük, Juliska. 1842-ben Szalontára került rektornak hajdani debreceni diáktársa, Szilágyi István, a későbbi történész. Ő biztatta Aranyt Szophoklész és Shakespeare fordítására. Amikor két évvel később Szilágyit Máramarosszigetre helyezték át, levelezés útján folytatták irodalmi eszmecseréjüket. 1843 nyarán járt először Bécsben és Pesten hivatalos kiküldetésben. 1844 elején született második gyermekük, László.

1845-ben keletkezett első műve, Az elveszett alkotmány, mellyel némi elismerést szerzett. Ezt a komikus, szatirikus eposzt – Szilágyi ösztökélésére – álnéven küldte be a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. Mitikus szereplők jelennek meg a megyei választások keretében, ahol az eposzi történet játszódik. A liberális és a konzervatív oldalt egyaránt szatirizálja, az úri politizálás groteszk megnyilvánulásával jelenik meg. A mű 1846. február 4-én megkapta az első pályadíjat, nyomtatásra azonban csak 1849-ben került.

A Kisfaludy Társaság újabb pályázatot hirdetett olyan költeményre, melynek hőse „a nép ajkain élő történeti személy”. Ezt egyenesen neki találták ki. 1846. október 23-án elkészült a Toldi című költeménnyel, melyet felküldött Pestre. A nemesi származású, de paraszti körülmények között élő Miklós felemelkedése az érdekek kibékíthetőségét, a nép nemzetté válását szimbolizálja. 1847. január 29-én kézhez kapta a Kisfaludy Társaság levelét, melyben értesítették, hogy a pályadíjat a kitüntetett mű kiválósága miatt megemelték.

1847. február 10-én Petőfi köszöntő versét és levelét kapta kézhez. Petőfi szövetségestársként emelte maga mellé az addig ismeretlen szalontai kis-nótáriust. Arany szép, a szövetséget teljes lélekkel vállaló verssel válaszolt. A két vers együttesen megjelent nyomtatásban is. Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, műhelyproblémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette – tekintélyével, vitalitásával erőt adott Aranynak ahhoz, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene. Petőfi 1846-ban járt először Aranyéknál látogatóban. Ekkor rajzot készített a Csonkatoronyról, valamint lerajzolta barátját is. Barátságukból a magyar irodalom legszebb költő-levelezése született meg.

1847-ben írta A rab gólya című epikus művét, melyben a rab madár hagyományos allegóriáját a kiszolgáltatottság lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Ebben az évben írta A varró asszonyok című, egyszerre bravúros és kiforratlan balladáját. Az egymás után megszólaló öt lány, ahogy közeledik a menet, úgy szolgál egyre több információval, egészen a tragikus zárlatig. Ugyanebben az évben született Szőke Panni című balladája az alföldi népballadák modorában. Nagykőrösön további kutatómunka adott lendületet balladaköltészetének fejlődéséhez. Egyrészt skót népballadák tanulmányozása, másrészt Shakespeare tragédiáinak elmélyültebb olvasása vezette a ballada új formáihoz.

1847-ben megjelent a Toldi, egy jó csokorra való vers, két elbeszélés és egy paródia, elkészült három egészen más-más arculatú költői beszély. A Toldi önálló kötetben előbb látott napvilágot németül, mint magyarul. A magyar kötet csak 1854-ben jelent meg, addig inkább csak a híre volt nagy, nem olvasótábora. 1848 elején a Kisfaludy Társaság tagjává választották. Petőfi megalakította Arannyal és Tompa Mihállyal a „népköltői triumvirátust”. 1848-ban keletkezett a Toldi estéje című mű. A mű alapkérdése, hogy a nemzetté vált nép a fejlődés melyik útján járjon. Míg a Toldiban a főhős a maga ellentmodásosságával is egymaga képviselte a választ, a második részben az öreg Toldi már csak a lehetséges alternatíva egyik ága: Toldi szerint meg kell őrizni nemzeti identitásunkat, a nemzeti önfejlődés és az európai fejlődés kettősségéből az előbbit kell választani. Az udvar szerint akár a nemzeti sajátosságok rovására is a kulturális és erkölcsi modernizációt kell szorgalmazni. Arany az úgynevezett kritikai kiegyenlítődés elvét vallja, s ezt Lajos király képviseli. A nemzeti jelleg és az európai fejlődés és kultúra nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak.

1848. április 1-jén elküldte Petőfinek a Toldi estéjét. A költeményt csak 1854-ben tudta kiadni, néhány lírai és történelembölcseleti mozzanattal kiegészítve, mint „egy hangot a múltból”. A forradalom idején az ő, 1848 áprilisában írt Nemzetőr-dalát éneklő otthoni csapattal állta az osztrákok ágyútüzét Aradon. Petőfi rábeszélésére elvállalta „A nép barátja” című néplap szerkesztőtársi feladatkörét Vas Gereben mellett, a tényleges szerkesztésbe azonban Szalontáról nem folyhatott bele, s elégedetlen volt a lap színvonalával is. Azt tervezte, hogy maga indít néplapot, „Népszabadság” címmel. 1848 őszén rövid ideig nemzetőrnek állt be Aradon.

1849 elején rövid ideig náluk lakott Petőfiné, s Zoltán, Petőfi kisfia. Májusban Petőfi biztatására állást vállalt Pesten a Belügyminisztériumban. Családját otthon, a barátok és rokonok körében hagyta. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását. Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette, Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe.

Petőfi arcképet készíttetett Aranyról Barabás Miklóssal. Ez a kép örökítette meg a költő legderűsebb és legkiegyensúlyozottabb arckifejezését. A szabadságharc bukása után ismét Szalontán talált menedéket. 1849-ben A szabadság zengő hárfája című füzetében az egyszerű, ponyvát olvasó nép számára írt politikai verseket. Ez évben írta Névnapi gondolatok című versét. A szabadságharc elvesztése még elsősorban mint személyes veszteség jelentkezik a magára maradottság lélekállapotában. Arany számára Petőfi halála jelképezi az ország pusztulását. 1850-ben jegyezte le az Emléklapra című versét. A Szendrey Júliának címzett költemény, még mint a nemzet özvegyét említi az asszonyt, aki egyszerre éli át a személyes és a hazát ért fájdalmat. A románcos balladát idéző költemény kulcsmű, némi vadromantikus beütéssel, a visszatérő szellemalak mintha csak a Szeptember végén zárlatát idézné. 1850. március 15-ére készítette az Évnapra című verset. A konkrét élményt, 1848. március 15-ének gyors felejtését és megtagadását Arany a mítosz segítségével általános szintre emeli, a fájdalmat nem enyhítve ezzel, sőt fölerősíti a kiábrándultságot. Március 19-én keletkezett a Letészem a lantot című szomorú, elégikus hangvételű költeménye, melyben a költő a bukott forradalmat elégikusan értékelte. Két létállapotot szembesít a versben: az értékben gazdag múltat és az értékszegény jelent. A versben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. Jellegzetesen katasztrófa utáni vers, mely időszakban kérdésessé, értelmetlenné válik a költészet.

A magány, a társtalanság állandóan kínozta Aranyt, de mintha önmagában hordozta volna, mintha kereste is volna ezt az elhagyottságot: behúzódott könyvei, emlékei, gondjai közé. 1850 tavaszán jött létre a Katalin. Ezt a csodálatos fény-árnyék játékú, egyszerre légies és súlyos, romantikus és realista, zenei és lélektani művet nem egy bírálója úgy jellemezte, mint „a költő géniuszának talányát”. Minden együtt van benne, ami a balladák sajátos varázsát megadja. Ugyanebben az évben keletkezett a Valami az asszonáncról című tanulmánya, mely csak 1854-ben jelent meg teljes egészében az Akadémia Toldy Ferenc által szerkesztett folyóiratában, az Új Magyar Múzeumban. 1850-ben írta a Koldus ének című verset, melyben Arany a megcsalatott honvéd szemszögéből értékelje a szabadságarcot. A bukás oka a széthúzás, a belső versengés, Kossuth be nem váltott ígéretei, s ez mondatja ki a fájdalmasan keserű konklúziót: „Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott”. Ez évben vetette papírra Fiamnak című versét. A gyermeki hit és biztonság utáni vágy szólal meg a versben, s a kálvinista Arany számára a vallás a megtartóerő.

Az 1950 októberében írt Ősszel című versében a romantikusoknak kedves, Petőfi által is felhasznált, Homérosz-Osszián ellentétet dolgozza fel a hajdani költői ábrándok és a nemzetvesztés fölött borongó bárd szembeállítására. Itt is a múlt és a jelen összehasonlításáról van szó. Leír egy eszményített tájat úgy, olyat, amilyen nekünk nincs. Az ősz is metafora, elmúlást, értékpusztulást jelent. 1850-ben kezdte el írni az örökre befejezetlenül maradt Bolond Istók-ot, melynek második éneke, egy verses önéletrajz, csak 1873-ban készült el. 1851-ben Tisza Domokos nevelője lett Geszten. 1851 elején keletkezett Kertben című verse, mely az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása. Az író az életképet emeli filozofikussá, az esetleges látványt a világ általános törvényszerűségévé tágítja. 1851 nyarán Geszten kezdte el írni a Nagyidai cigányok-at, egy nyers humorú, cigány-hőskölteményt, melyet 1852 tavaszán Nagykőrösön fejezett be és adott ki. A versben ironikusan értékeli a bukott forradalmat. Az 1556-ban játszódó história szerint a Perényiek várát császáriak ostromolják, s a várkapitány elmenekül. Cigányokra bízza a védekezés látszatának fönntartását, akik nagy lakomát rendeznek, majd elalszanak. Másnap megfenyegeti a már épp elvonuló ellenséget: „Lenne csak puskaporunk, most megbánnátok!” Erre azok visszajönnek, és kizavarják a várból a cigányokat.

1851-ben keletkezett Családi kör című verse, mely gyermekkorát idézi fel. A hagyományos életkép műfaj a kis közösség, a család megtartó erejét mutatja föl, ám Arany érzékelteti azt is, hogyan tör be a külvilág az idillbe. Az író stilisztikai bravúrral mutatja be az elnyugvó esti környezetet, a külvilág mozgásának lassú megszűnését, majd a család elszenderedését.

1851 őszén elfogadta a nagykőrösi egyháztanács meghívását. Az egyháztanács az újjászervezett főgimnázium tanáraként alkalmazta. Latin és magyar nyelv és irodalmat tanított. Közel egy évtizedet töltött itt. A fárasztó, kimerítő tanári munka, az örökös dolgozatjavítás rengeteg időt elrabolt a költői alkotásoktól. Maga írta a tankönyveket is, az irodalomtörténeti, „széptani” jegyzeteket. Kedélyvilága elkomorult, egyre többet panaszkodott testi és lelki betegségeiről. Kb. 1846-tól idült epehólyag-gyulladása alakult ki. Epehólyag körüli tályogja 1870-ben a hasfalon át kitört és élete végéig megmaradt egy nyílt seb, melyet naponta legalább kétszer kötözni kellett.

1851 körül fogott hozzá A puszta rémei című elbeszélő költeményéhez. Csak első strófái maradtak fenn. Ezekben a hangsúlyos magyar stanzával kísérletezett. 1852 októberében keletkezett Visszatekintés című írása, a művészi és emberi útkeresés verse. Antropológiai szempontból a félig leélt élet fájdalma szólal meg, a teljességgel föl nem vállalt élet elégikus szomorúsága. A föl nem vállaltság, a bizonytalanságérzet jelentkezik a zárlat betét jellegében, mely emberileg igaz lehet, művészileg azonban nem következik az előzményekből. Olyan önironikus elégia, melyben sorsát, egész életét, szerény életvitelét kudarcként tünteti fel. Azt vizsgálja, hogy tudott-e élni a felkínált lehetőségekkel.

1853-ban keletkezett a Csaba királyfi trilógia első dolgozata. A mű a hun-magyar rokonság és jogfolytonosság jelképe. Ugyanebben az évben látott napvilágot V. László című balladája, melynek végszavával („De visszajő a rab…”) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni. A király menekülése kettős: a térben megtett útnál fontosabb a lelkiismeret elől való menekülés. Arany rendkívüli módon felfokozza a szavak akusztikai hatását, bravúrosan játszik a csönddel, a félcsönddel és a zajjal, egészen a mennydörgésszerű robajig. A lélektani hatást erősíti fel a díszletezés, az éjszaka, mely szintén jelképes értelmű, mely a lélek sötétjére is utal, ugyanígy a vihar is, mely tárgyiasítja a belső lélekállapotot.

1853-ban írta Ágnes asszony című balladáját. A refrén az egyedi esetet általános érvényűvé tágítja, könyörgéssé Ágnes asszonyért, az áldozatért és valamennyiünkért. A bűn értelmetlensége tükröződik a büntetés, illetve a bűnhődési folyamat értelmetlenségében. Ágnes harcol a megőrülés és az öregség ellen. Legnyugtalanítóbb motívuma a mű végén megjelenő állandó visszatérő, monoton, időtlen mosása, ezáltal szánandó és félelmetes egyszerre. Ez mutatja őrültségét, valamint azt, hogy bűne alól nincs feloldozás, büntetése lesz egész életében az állandó lelkiismeret-furdalás: lelkiismerete egyre láttatja vele a vérfoltot, ezáltal késztetve örökös mosásra. Ennek ellenére sohasem tudja lelkiismeretét, becsületét megtisztítani e mocsoktól.

1854-ben jelent meg a Toldi, és ugyanebben az évben a Toldi estéje. A Toldi estéje első változatát átigazította, tudatosan távolodott el benne a Toldi naiv népiességétől. A kortársak a művet mégis a Toldi közvetlen folytatásának látták. 1854-ben keletkezett A fülemile című verse. Hősei, Péter és Pál, a kicsinységen is állandóan civakodó két kapzsi parasztgazda, összevesznek a vitatott fa ágán daloló fülemüle füttye miatt. 1854-ben Arany készített Szilágyi Sándorral egy terjedelmes magyar olvasókönyvet, az engedélyt azonban nem kapta meg a kiadásra.

1855-ben írta a Petőfi szellemét idéző Emlények című versét. Ugyanebben az évben keletkezett A tetétleni hatalom című verse. Tetétlen Nagykőrös melletti község, határában ma is látható az a „kunhalom”, az a „csekély domb”, amelyről egy kirándulás alkalmával a Tiszáig nyúló síkságon végigtekintve, a honfoglalók népe tűnt fel a költő „bűbájos képzeletében”. 1855-ben keletkezett Zács Klára című balladája, melyben a királyné bűnösségét szándékoltan „lebegtetve” hagyja, hogy éppúgy eldönthetetlen legyen, mint az Arany által kedvelt és elemzett Bánk bán Gertrudisa esetében. A mű Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte. Hatástörténeti szempontból a ballada kísérteties rokonságot mutat Katona József Bánk bánjával. A ballada híven tükrözi Arany bűnkoncepcióját. Az erkölcsi törvény legkisebb megsértése is lavinaserűen görgeti majd maga előtt a továbbiakat, szinte lehetetlen kilépni ezután a bűn ördögi köréből.

Az 1850-es évek közepétől egyre jobban elmélyedt a világirodalom nagy epikusainak tanulmányozásában, Vergilius és Homérosz után az északiakba, az idusokba s az olaszokba, főként Ariostoba és Tassoba. Az 1855-56-ban keletkezett töredékeit a Nibelung-ének ritmikáját, hangnemét próbálgatva írta meg. 1854 körül elhatalmasodott idegbaja. A betegség nem jött váratlanul. Neuraszténiás alkattal született, kezdettől fogva hajlott a mélabúra. Szervezete a gyengébbek közé tartozott, fiatalkori tüdőbaja újra és újra kiújult, fej- és fülzúgás kínozta.

1856-ban Arany vállalta a nagykőrösi iskola értesítőjébe írandó értekezés elkészítését. A magyar nemzeti versidomról szóló mű, amelyet még ugyanabban az évben Toldy is közzétett az Új Magyar Múzeumban, és amely mindjárt megjelenésekor élénk visszhangot keltett. A szakterület tudósai később az egész módszeres magyar verstani kutatás alapvetéseként fogták fel, amely megelőzi az európai verstanok modern klasszikus műveit. 1856-ban megjelentek kisebb költeményei egy kötetben. Beletette a skótból fordított Sir Patrick Spens-et. A kötetet a Szibinyáni Jank zárja be.

1856 júniusában keletkezett a Szondi két apródja című balladája. Ez a vers Drégely 1552-es török ostromát mutatja be. Az első két versszak az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzeletkörből valók. A versláb zeneisége a követ beszédének megnyerő dallamosságát hangsúlyozza, az apródoké a siratóénekekkel rokon.

1856-ban szülővárosa arcképet rendelt az íróról Barabásnál. Arcképének avatóünnepségére azonban nem ment el: irtózott attól, hogy nyilvánosan ünnepeljék. Ebben az évben kis bőrkötésű könyvet kapott ajándékba Gyulai Páltól, melynek kapcsos zárát kulccsal lehetett zárni. A zárható, kapcsos könyv alkalmas volt arra, hogy legbelső magánügyeit írja bele. 1857-ben született A lejtőn című verse. Arany felfogásában az emberélet nem célelvű, hanem bizonytalanságba bukó, kétségekkel teli, összefüggésben az egység szétesésével, a transzcendencia kétségessé válásával. Arany itt tudja először megvalósítani új verseszményét, az elégikusra hangolt filozofikus dalt. Ebben az évben Tomori Anasztáz segítségével indítani akart egy folyóiratot.

Az uralkodó pár 1857-ben történt látogatásakor Aranyt kérték fel az ünneplő óda megírására. Ő ezt nem vállalta, bár igen sok pénzt ígértek neki, ehelyett mélységes felháborodásában júniusban megírta a Walesi bárdokat. A felkérés és elhárítás valóban megtörtént, minden jel szerint a ballada terve is akkor merült fel, szövegének azonban csak egy része készült el. Mert azért abban az ünneplésben mégis részt kellett vennie a költőnek. Az ünnepségekre Ráday Gedeon, a Nemzeti Színház igazgatója Erzsébet címmel operát íratott, melyhez legalább egy betétdalnyi szöveget kért Aranytól is. Így jött létre a Köszöntő-dal. Ezt Arany bejegyezte a Kapcsos könyvbe.

1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta Aranyt. A súlyos testi- lelki válságban, betegen vegetáló költő csak húzódozva fogadta el a kitüntetést. Miután az Akadémia tagjává választották, a fővárosba hívták, egyelőre tanárnak. De Aranynak más terv járt a fejében. A megszüntetett Kisfaludy Társaság helyett egy másiké, esetleg Kazinczy nevével. 1859 őszén, a Kazinczy-ünnep, s a maga székfoglalója alkalmával egy hetet Pesten töltött Csengery vendégeként, s megismerkedett Deák egész körével. Ezután már nem hagyta el a „pestezhetném”. 1860 áprilisában megerősítették a Kisfaludy Társaság új alapszabályait. Arany ismét elővette szerkesztői terveit, s mikor kilátása nyílt rá, hogy a Kisfaludy Társaság igazgató-titoknokságát is megkaphatja, némi állandó fizetéssel, sietve beadta folyamodását a lapengedélyért, s lemondva a nagykőrösi tanárságról, ősszel Pestre költözött. Az Üllői út és egy mellékutca sarkán (Ma Erkel Ferenc u.) kapott „négy jó szobás szállást”. Ez akkor még a város szélének számított, a ház beépítetlen grundok közt állt, második emeletéről, ahol Aranyék laktak, „a kilátás excellens” volt.

Egyszerű életet éltek, de a Nagykőrösinél sokkal jobbat. Anyagilag is jobb körülmények közé került, mint amilyenben ott élt. Sokan jártak lakására a „szerkesztőségi szállásra”. Az Akadémia gyűlésein s könyvtárában meg a Kisfaludy Társaságban találkozott jóformán az egész magyar szellemi és politikai élet minden számottevő emberével. 1860-ban indította el Arany a Szépirodalmi Figyelő című folyóiratot. Augusztus 1-jén választották a Kisfaludy Társaság igazgatójává, 800 forint fizetéssel. Ezt a hivatalát 1865-ig töltötte be. 1860-ban országos jelentőségű emlékünnepet rendeztek Széchenyi István tiszteletére a Nemzeti Múzeum dísztermében. A Tudományos Akadémia Aranyt kérte fel a nemzet halottját méltató óda megírására. Így keletkezett a Széchenyi emlékezete.

1860-ban, már Pesten írta Az örök zsidó című verset, mely az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete. Ugyanebben az évben keletkezett Rendületlenül című verse. Arany a hazához való viszony különféle módozatait vizsgálja. Az egyetlen lehetséges magatartás az erkölcsi parancs feltétlen, latolgatást és önérdeket nem ismerő betartása.

A félretett balladatöredéket, a Walesi bárdokat Arany 1861-ben fejezte be, azonban csak 1863-ban jelentette meg a Koszorúban, „ó-angol balladának” álcázva. A balladában Edward angol király látogatásra indul újonnan leigázott tartományába, Walesbe. Az angol király Ferenc Józsefet személyesíti meg, a walesi bárdok pedig a magyar költőket. Edward megérkezik Montgomerybe, ahol összegyűltek a környék urai. A tizedik strófa és a lakoma után Edward magára erőltetett nyugalma szertefoszlik, indulatai elszabadulnak. Parancsára előlépő bárd éneke utolsó soraiban refrénszerűen hangzik fel a vád, mely szerint a király a tettes.

A második bárdot a király félbeszakítja, de a harmadik két szakasznyi énekében kitör Aranyból a fájdalom elvesztett barátja, Petőfi, és az elvesztett szabadságharc iránt. A király kiadja szörnyű parancsát, majd bűnösként menekülve hagyja el a tájékot. Az utolsó négy szakasz már Londonban játszódik, ahol a király küszködve vívja tusáját lelkiismeretével. E harcban csakis a király maradhat alul, elméje elborulásával fizet megbocsáthatatlan tetteiért. 1861 áprilisában született a Magányban című költemény. A kétség és remény, a reménytelenségben is biztos jelen és az esetleges reményében is bizonytalan jövő közötti lélektani küzdelem kifejezője a vers. Arany rendkívül árnyalt, bölcseleti megalapozottságú történelemszemléletében az ember történelemalakító lehetősége és a történelem önfejlődése együtt van jelen, s csak e kettősség felismerése adhatja meg az ember illúzióiktól mentes, mégis biztató reményét a jövőre vonatkozóan. Az egyedülléttel, az idővel és a sorssal való szembenézés verse.

1862 február végétől 1863. május 6-ig, mérhetetlen egyéb munkájától ellopott időben megírta a régóta tervezett hun trilógia , a Csaba királyfi első részét, a Buda halálát. Ezzel is az egész magyarsághoz kívánt szólni. Ismeretes, hogy Csaba királyfi az Attila és az Árpádok birodalma közötti jogfolytonosság hordozójaként tűnt fel. De Buda és Attila végzetes összecsapásában az örök magyar testvérviszály, az indulatán úrrá lenni nem képes Attila végzetes bűnében az örök magyar önuralomhiány veszedelmének példázata is alakot, költői kifejezést nyert. A hun világ úgy tűnik fel a Buda halálában, mint az egykorút ismétlő, nagyra nőtt alföldi életkép világa, történelmi messzeségbe távolítva. 1862-ben Izsó Miklós mély lélekismeretről tanúskodó, bár a költőt némileg megszépítő, méltóságteljesebbé formáló mellszobrot mintázott Aranyról. 1863. január 1-jén indult meg a Koszorú című, képes melléklettel ellátott szépirodalmi lap kiadása, melynek Arany volt a tulajdonosa, s a terjesztés gondjai is rá hárultak. 1863-ban férjhez adta Julisa lányát Szél Kálmán Szalontai lelkészhez. Ekkor régebbi kis tulajdonát egy nagyobb, mintegy 200 holdnyi birtok vásárlásával egészítette ki.

1864-re elkészült a Magyar Tudományos Akadémia épülete. 1865 márciusában megkezdődött a beköltözés. Ennek fő terhe, s a palota további belső kiképzésének gondja Aranyra hárult. Hamarosan rendet teremtett a titoknoki hivatalban. Megszervezte az elmaradt székfoglaló előadások pótlását, az ülések műsorait. Intézkedett a posta s irattár rendjéről, az ügyiratok iktatásáról, az osztályok munkájának összehangolásáról, az akadémikusok hivatali vagy a hivatallal kapcsolatos ügyes-bajos dolgainak intézéséről, a különféle kiadványok gondozásáról. Az Akadémián a középpontba került. Az újjászervezett Akadémián főtitkári címet és rangot kapott. 1865-ben, amikor az Akadémia titoknoki állásában már elegendő alapot látott megélhetésére, megszüntette a Koszorút.

1865-ben született Ártatlan dac című verse, melyben kifejezésre jut vágya egy kis birtok iránt Szalontán, ahova szeretett volna visszaköltözni. 1865 decemberében meghalt Juliska lánya tüdőbajban, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1866-ban Ráth Mór ajánlatot tett Összegyűjtött költeményeinek kiadására. 1867-ben, Eötvös lemondása után a Kisfaludy Társaság egyhangúlag elnökévé választotta, de ő – az akadémiának akkor már főtitkára – ezt a megtiszteltetést elhárította. Ebben az évben, a király megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetéssel, a Szent István-rend keresztjével tüntették ki. Eötvös József kultuszminiszternek személyesen kellett győzködnie a rendjelet elfogadni nem akaró költőt, hogy az elutasítással a kiegyezést kérdőjelezné meg, a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné s őt magát is kompromittálná.

Az 1867-es kiadás első kötetében szerepel egy sor kényesebb Hunyadi-ballada után a Szondi két apródja is, valamint a Walesi bárdok. Mindkét mű arra emlékeztetett, hogy magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet, aki felelős a Világos utáni véres megtorlásokért. 1868-ban tette közzé Tűnődés című versét: a kiegyezés mélységesen kételkedő, borúlátó bírálatát. 1869-ben hozzájárult Prózai dolgozatai válogatott gyűjteményének kiadásához. 1870-re készült el az Akadémia új helyesírási szabályzata, amellyel Arany nem volt megelégedve. A hetvenes években ismét sokat betegeskedett, ami végképp emberkerülővé tette. Főtitkári lakása az Akadémia épületében volt, ha szabadba vágyott, a Városligetet kereste föl, nyarait a gyógyfürdőiről nevezetes Karlsbadban töltötte. 1870 nyarán szép verset írt egyik kedves kirándulóhelyéről, a Városligetről Ének a pesti ligetről címmel. 1870 őszétől 1874 tavaszáig példátlan pontossággal s olyan lendülettel, könnyűséggel és elevenséggel fordította le a görög költészet legnehezebb szövegei között számon tartott vígjátékokat. Lefordította Arisztophanész A felhők című drámáját is, melyet 1912-ben mutattak be a Nemzeti Színházban.

Szilágyi István barátságának igen sokat köszönhetett. A vele való levelezésnek köszönhetjük a legtöbb hiteles híradást arról, ami Arannyal történt. Az új görög dalnok-ot, egy Byron Don Juan-jából készült jól sikerült fordítását elküldte barátjának, Szilágyinak, hogy megmutassa, mennyire haladt már az angolban. A ránk maradt írások szerint Arany felfrissítette, kiegészítette nyelvtudását: a latinhoz, némethez megszerezte az angolt, foglalkozott a göröggel, franciával, olasszal, spanyollal és románul is megtanulta azt, amire szüksége volt. Angolul Shakespeare kedvéért kezdet tanulni: Hamlet, János király, Szentivánéji álom az ő fordításában lett elhagyhatatlan része irodalmunknak. Olvasott Byront, Petőfit, Goethét, Schillert. Egy ideig úgy gondolta, hogy műfordító lesz. Sokat fordított latinból, főként Vergilius és Horatius munkáiból. Később fordított részleteket Tassótól, Ariostótól. Dantét igen nagyra becsülte, róla írt ódája legfontosabb versei közé tartozik. Ő fordította elsőként – németről – magyarra Gogol A köpönyeg című művét. 1870 és 1873 között készült el a teljes magyar nyelvű Arisztophanésszal.

1876-ban lemondott a Akadémia főtitkári állásáról. Az Akadémia azonban ragaszkodott személyéhez, segéderőt rendeltek mellé. 1877-ben megismételte lemondását, egy évre felmentették úgy, hogy helyettesről is gondoskodtak. 1877-ben az egész nyarat a Margitszigeten töltötte. Itt élte át azt a kivételes szépségű végső s nagyon rövid virágkort, melynek az Őszikéket köszönhetjük. Ez a Kapcsos könyvbe bejegyzett, magának szánt lírai verek, életképek, balladák szép gyűjteménye. A ciklus csak Arany halála után látott nyomdafestéket. A versekben előtérbe kerül a népi, misztikus, babonás motívumra való építkezés. Fölerősödik az erkölcsi szigor, s megjelenik a nagyváros-ellenesség, a polgári világból való kiábrándultság érzése. A költemények nagy része a Margit-szigeten készült. 1877-ben született a Kapcsos könyv nyitóverse, A lepke. A piktúra, illetve zsánerkép önarcképi érvényű. A védtelenség, a kiszolgáltatottság, a világra való ráhagyatkozás, a földközeliség jelképe. A tekintet az égről a földre irányul a végső bizonyságot keresve. Egyszerre tárul elénk a lepke leírása és a leírónak a lepkéhez való viszonya, kölcsönösen értelmezve és karakterizálva egymást. 

1877. július 6-án keletkezett Epilogus című számvető verse, mely az első Őszikék költeményei közé tartozik. Megjelenik benne egy feleselés két oldal között. Az egyik oldal belenyugszik a sorsába, a másik kicsit többet akar. A szöveg a magánéletbe való visszavonulást jelképezi. 1877. július 9-én írta a Naturam furca expellas… című szonettet, melynek témája a költő és a költészet tragikus elmagányosodása. A cím egy akkoriban közismert latin közmondás része. A versben alapvető emberi magatartások, létélmények feszülnek egymásnak.

1877. július 12-én jegyezte le a Tamburás öreg úr című versét. A zsánerkép hagyományos műfaja az időből kieset, a haszonelvűség világában a helyét nem találó embert rajzolja meg jelképes erővel, egyúttal önironikus önarckép is. 1877. július 15-én írta Tengeri hántás című népi témájú balladáját. A mű sajátossága, hogy benne Arany a ballada műfaji keletkezéstörténetét is bemutatja. Az elbeszélő feladata, hogy kukoricahántás közben szórakoztassa a résztvevőket, ugyanakkor erkölcsi tanítást is adjon a fiataloknak. A megesett lány konvencionális története Arany erkölcsi felfogásának szigorodásáról tanúskodik, s a bűnértelmezés a lavina-effektus módszerén alapul. A büntetés az elme megbomlása, a hallucináció és vízió, s ennek következménye a halál.

1877-ben írta Bolond Istók című versét. A költemény második énekébe olyan, korábban szégyellt epizódjait foglalta bele Arany, mint amilyen az 1836-os színészkaland volt. 1877-ben keletkezett A régi panasz, lesújtó nemzetpolitikai önbírálat. Ezt a verset is a Kapcsos könyvbe rejtette. A cím többnyire epikus vagy drámai alkotások cselekménylezárása utáni utószót jelöli. A meghatározás egyúttal a verstípust is megadja, időszembesítő és létösszegző költeményről van szó. 1877. augusztus 5-én keletkezett Tölgyek alatt című műve, melyben több idősík jelenik meg. A jelen idősíkja: a Margit-szigeten egy nagy tölgy alatt ül. A második idősík a gyermekkora, ahol tölgyfára mászott, a harmadik pedig a jövő: tölgy legyen a fejfája. Van egy meghatározatlan idősík is, amiben mindenhol jó, de legjobb a tölgyfák alatt. Ezek alapján összeáll Arany életrajza.

1877. augusztus 11-én írta Vándor Cipó című versét, melyben fiatalkori színészkalandjára emlékszik. 1877. augusztus 22-én vetette papírra a Híd-avatás című balladáját. 1876. áprilisában avatták fel a Margit-hidat. A következő nyáron a szigeten sétáló Arany sokat nézegette ezt a hatalmas, csodálatos alkotást. A költemény alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és kora való tekintet nélkül. Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát képesek felidézni.

Szintén ebben az évben született Vásárban című verse. Az alföldi szekér látványa az önazonosság problémáját veti fel Arany számára: a természetes közegéből kiszakított ember újragondolja életét, melyet éppen az identitás hiánya miatt állandóan a kétség és bizonytalanság kísért. A költemény másik problémája a falu és a város, természetes közeg és civilizáció szembeállítása. Arany számára a kérdés elsősorban erkölcsi, hazája megújulását a parasztságtól, a vidéktől reméli. 1877-ben készült A hazáról című verse. A kiegyezés korának liberalizálódó és demokratizálódó viszonyai között újra meg kell tanulni a hazához való viszonyt. Arany a felelős értelmiségi örök kétségét fogalmazza meg a demokráciával és szólásszabadsággal kapcsolatban.

1877-ben keletkezett a Mindvégig című vers. Az egységes világkép felbomlásával a haszonelvűség, az indusztria korában a költő újra megfogalmazza a költészet feladatát, s a versírást tartja az egyetlen megtartó értéknek. Arany a Himnuszt és Petőfi-verseket idéz. 1877. szeptember 26-án keletkezett Vörös rébék című költeménye. A népi babonás, pogány motívumra való építkezés és a lélektani analízis pontossága egyszerre jellemző a balladára. Az erkölcsi világrend, illetve a fölhalmozódott erkölcsi tapasztalat megsértése indítja el most a bűn lavináját. A bűn, a kísértés, a rossz tárgyiasul a varjúban, mely örökké az emberrel marad, reménytelen küzdelmet folytat az ember a tőle való megszabadulásért. A vörös rébék hol mint varjú, hol mint boszorkány, kerítőasszony jelenik meg, aki házasságtörésre csábít egy szép menyecskét. Az asszony hűtlensége kettős gyilkosságba kergeti a férjet, akit végül elér a törvény büntetése.

1877. október 27-én írta meg a Tetemre hívás című balladáját. A bűn az élet játékként való felfogása. A bűnhődés folyamata, illetve a büntetés a korábbi balladáknak megfelelően történik. A történet legnagyobb részét azonban az apa kérlelhetetlen igazságkutatása teszi ki, s e bizonyosságkeresésben hasonlóságot mutat fel fiával is. Ez az egyik legtudatosabban megalkotott ballada. A helyszín és a nevek kiválasztása az általánosító jellegen túl az akusztikus hatás függvénye, mint ahogy ezt erősítik a tudatosan kiválasztott régies kifejezések is. Alapja egy középkori istenítélet: az a hit, hogy a halott sebe újra vérezni kezd gyilkosának jelenlétében. A halva talált Bárczi Benő apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös, akire legkevésbé számított, az ifjú menyasszony. A könnyelmű, kacér enyelgés tragédiához vezetett, a büntetés itt is a megtébolyodás.

1879-ben végre elfogadták lemondását az Akadémia főtitkári állásáról, azzal, hogy fizetését s lakását életfogytig megtartsa. Fizetést nem fogadott el, de a lakást igen. Meg kellett tartania a tiszteletbeli főtitkári címet, s vállalnia az igazgatósági tagságot De maga hivatali ügyekkel már nem foglalkozott. 1879-ben közreadta a Bánk bán tanulmányokat a Prózai dolgozatokban. 1879 őszén tette közzé a Toldi-trilógia középső részét, a Toldi szerelmét nagy unszolásra, kis példányszámban. A művet kitörő ujjongás fogadta, jóformán fenntartás nélküli elismerés. A rendkívül szerteágazó, sok epizódra tagolt cselekmény középpontjában már nem a nemzeti kérdés, hanem a személyiségét eltakaró hamis szerep, az élet játékként való felfogása kerül előtérbe. Az ifjú Toldi barátja, Tar Lőrinc nevében és fegyverzetében vesz részt a Rozgonyi Piroska kezéért megrendezett lovagi tornán. Amikor győz, tudja, hogy másnak nyerte meg a boldogságot. Játékként fogta fel az életet s eljátszotta boldogságát. További sorsa kezdetben menekülés Piroska emléke elől, majd a vágy Piroska közelébe űzi, megöli a méltatlan Tar Lőrincet, s ezzel végleg eljátssza Piroska kezét. 1880-ban megjelent a teljes Arisztophanész.
 
Utolsó éveiben kedvenc olvasmányai közé taroztak a nagy görögök és angolok. Az fájt neki legjobban, hogy látása romlása miatt ezeket félre kellett tennie. Csaknem teljesen megvakult és megsüketült. A család melegében még megpihenhetett s „kisasszonnyá” nőtt unokája fel-felderítette nyomott kedélyét. 1882-ben írta utolsó lírai versét Sejtelem címmel. Az elmúlás tragikumát a szerves élet s szerves halál gondolata oldja, beleértve a gondviselésbe, a világ felfoghatatlan célszerűségébe vetett bizakodást is. A Petőfi-szobor felavatására készülődve meghűlt, s a szobor leleplezésére nem tudott elmenni. 1882. október 22-én akadémiai lakásán meghalt. Betegágyát felesége, fia és unokája állta körül, de az egész ország aggodalma figyelte. Az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel, s tenger nép kísérte el utolsó útján a Kerepesi temetőben. A főváros házain gyászlobogókat lengetett a szél. Pest már magáénak érezte a költőt, s tudta, hogy a nagy idők nagy emberei közül távozott ismét egy.
 
Arany költői világa műveltségünk szerves elemévé vált. Egész életében tanítva tanuló hivatalnok volt. Kitűnő ismerősei – egyebek között Kodály Zoltán és Illyés Gyula – mondották róla, hogy „Arany maga a nép”. Az irodalmi nyelvek olyan összegzésére törekedett, amelynek legfőbb szabályát ilyen formán fogalmazta meg: legyen az irodalom a költészet nyelve, a nemzeti élet és műveltség nyelve. Olyan nyelv, amely a felhalmozódott nyelvi kifejezőkészletekből mindent magába foglal, ami az élet teljes, művészileg felfokozott s elrendezett gazdagságát a nemzet minden tagja, rétege számára elérhetővé teszi. Az élő nyelv szabad folyását soha nem rendelte alá valamilyen nyelvújító vagy nyelvtisztító rögeszmének. Megújította ritmikánkat, rímtechnikánkat, egész költői szerkesztésmódunkat.
 
Új műfajokat, strófaszerkezeteket honosított meg, vagy fejlesztett ki. Sok vonásában újraformálta, kitágította, elmélyítette és módszeresebbé tette a magyarságról közvéleményünkben élő képzeteket. Az ő életművének egysége bizonyítja a magyar népiesség és a magyar urbánusság elválaszthatatlan egységét, ugyanannak a nemzeti irodalomnak kétféle, de egybetartozó arculatát. 1925-ben megalakult az Arany János Társaság. Egy múzeum létrehozásának gondolata Arany János halála után vetődött fel, amikor össze kívánták gyűjteni a nagy költő írásos emlékeit. Az Arany család is számos értékes kéziratot és Arany János pipáját ajándékozta Nagykőrösnek. 1910-ben hozták létre a nagykőrösi gimnázium épültében az Arany-szobát, ahol elhelyezték a versek kéziratait, Arany dolgozatjavításait, pipáját. Az Arany-szoba a nyilvánosság elől zárva volt. 1957-ban nyílt meg az Arany János Emlékmúzeum, mely 1974-ben, mikor egyesítették a másik múzeummal, megszűnt, anyaga átköltözött az Arany János Múzeumba. Az Arany Múzeumnak az egykori huszárkaszárnya ad otthont. A múzeumban régészeti, helytörténeti, irodalomtörténeti és néprajzi állandó kiállítás látható. Megtekinthetők itt többek között Arany János tanári pályájának, irodalmi munkásságának relikviái, saját kézírása, és számos más személyes ereklyéje.
 
1992-ben létrejött az Arany János Múzeum – Nemzeti Emlékhely Alapítvány, mely céljául tűzte ki az egykori huszárkaszárnya területi egyesítését, a főépület műemléki rekonstrukcióját, a meglévő szárny múzeumi célokra történő fordítását.