Főkép A XXI. század második felében a rutinfeladatokat végző Dolbe IV jelzésű űrszonda váratlan és megdöbbentő felfedezést tesz a Szaturnusz legnagyobb holdján, a Titánon. A kicsiny, automatizált szerkezet leszállás közben egy hatalmas, minden kétséget kizáróan földönkívüli eredetű űrjármű roncsaira bukkan a fagyott hold felszínén. Azonban a szonda akkumulátorai lemerülnek, mielőtt még érdemben meg tudna valamit a titokzatos járműről.
 
Természetesen a világ űrnagyhatalmai nem hagyhatják ennyiben ezt a korszakalkotó felfedezést, rohamtempóban építenek egy addig soha nem látott méretű űrhajót, hogy fedélzetén hét asztronautával a Naprendszer egyik legtávolabb zugába küldhessék, ahova ember még soha nem merészkedett. Ekkor a Hold és a Mars gyarmatosítása még gyerekcipőben jár, így a leggyorsabb hajtóművekkel is öt hónapig tartó út minden fenntartás nélkül nevezhető forradalminak. Azonban már a Nut-II startja előtt baljós előjelek jelentkeznek. A program egyik magas beosztású vezetőjét egy furcsa, vissza-visszatérő láthatatlan „jelenlét” zaklatja, melyet leginkább ahhoz az érzéshez hasonlíthatunk, amit akkor érzünk, amikor egy lidércnyomásos álomból felriadva meg tudnánk esküdni rá, hogy valaki áll az ágyunk lábánál a sötét szobában. Ennél az idegen és titokzatos jelenlétnél csupán annyi a különbség, hogy nem tudjuk feloltani az ágyunk melletti kislámpát.
 
Azonban az emberiség történetének egyik legfontosabb küldetését semmi sem hátráltathatja, a Nut-II késedelem nélkül elindul a Titán felé. Bár a szupermodern űrhajó fedélzetén eleinte minden terv szerint halad, a Mars és a Jupiter között lévő aszteroidamezőt elhagyva – amit ekkor joggal tekinthetünk az emberi civilizáció határmezsgyéjének – megszaporodnak a furcsa incidensek. A legénység különböző tagjai szokatlanul kezdenek viselkedni, élen a magyar származású első tiszttel, Tímár Bertalannal, aki a minden asztronautában csillapíthatatlanul égő tudásvágyat és kíváncsiságot sutba dobva a legénység többi tagjától elzárkózva a Bibliába és a vallásba menekül. De az űrhajón utazókban annyira erős a küldetés teljesítésének vágya, hogy még maguknak sem hajlandók bevallani, hogy valami nincs rendben, nemhogy a földi irányítószemélyzetnek.
 
A küldetés ötödik hónapjában a széthulló legénység már csak abba a szalmaszálba kapaszkodhat, hogy a Titán fagyott és sötét felszínén majd választ kapnak millió kérdésükre. De mi történik, hogyha a XVIII. század óta bálványozott tudományos módszer csődöt mond a narancsosan derengő jéghideg metántavak partján? Mihez kezdhet a XXI. századi racionális elme Pandora szelencéjével, hogyha megfosztják a természettudományok arzenáljától?
 
T. G. Nagaarum regényére gondolkodás nélkül mondhatom, hogy nem tartozik a megszokott sci-fi regények közé. Igaz, nagyon sok tudományos fantasztikus történet született, melyben olyan idegenek szerepelnek, akiknek a technológiája annyira fejlett, hogy Arthur C. Clarke szavaival megkülönböztethetetlen a varázslattól. Azonban ezekben a könyvekben az emberek technológiája mond csődöt, és a történet végén az olvasó mindig kap egy kielégítő racionális magyarázatot, még akkor is, hogyha kérdéseinek egy része megválaszolatlan marad. Azonban T. G. Nagaarum írásában nem a technológia, hanem a racionális, empirikus megismerés teljes kudarcáról beszélhetünk. De akkor mi marad a vakon botorkáló emberi elmének a természetfeletti szférában? Hit? Tagadás? Bezárkózás? Téboly? Az író erre a filozofikus kérdésre keresi a választ Nut II fedélzetén a legénység különböző tagjainak reakcióiban.
 
A regény tempója zaklatott, hol felgyorsul, máshol lelassul, a párbeszédek rövidek és lényegre törőek, ugyanakkor gördülékenyek, a narrátor sokszor egy-egy tőmondattal löki tovább a cselekményt. Mindez egyre csak gyűlő feszültséget kelt az olvasóban, aki egyre nagyobb sebességgel rója a sorokat, hogy végre kielégíthesse felcsigázott kíváncsiságát. De persze a regény azért van így megírva, hogy az olvasó azonosulni tudjon a Nut-II fedélzetén utazó asztronautákkal, akik egyre őrültebb tempóban, egyre több szabályt és előírást felrúgva rohannak a Titán felé, hogy megkaphassák hőn áhított válaszaikat.
 
Azoknak ajánlom ezt, a magyar szerző tollából származó párját ritkító regényt, akiknek van idejük és kapacitásuk arra, hogy a könyv elolvasása után végiggondolják a sorok mögött rejlő üzenetet, mert ha nem emésztjük meg ennek a filozofikus történetnek a mondanivalóját, akkor értetlenül fintorogva fogjuk csóválni a fejünket.