Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Erlend Loe – 2017. április

Erlend Loe 1969-ben született, és a 21. század egyik legsikeresebb norvég írója lett belőle. Egyik legnagyobb sikere a Doppler sorozat, melynek harmadik része nem rég jelent meg magyarul a Scolar Kiadó gondozásában, Doppler hazatér – avagy a világ vége, ahogyan ismertük címmel. A 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál kapcsán újra hazánkba látogatott az író, akit Uzseka Norbert faggatott ki.

 

Hogy van mostanság?

 

Jól vagyok, több különféle munkán is dolgozom épp, és elégedett vagyok.

 

Miféle munkákon?

 

Több norvég ill. svéd film forgatókönyvét is írom párhuzamosan, valamint egy tévésorozaton dolgozom a barátaimmal, akikkel már korábban is készítettünk ilyesmit. Jó emberekkel együtt dolgozni kielégítő és jó dolog.

 

A Doppler sorozatból is lesz film?

 

Sokan megkerestek ezzel kapcsolatban, de nem szívesen mondanék rá igent, mert a filmek gyakran rosszak, és egy rossz film mindig is rossz marad. Az utóbbi években írtam egy forgatókönyvet az első Doppler könyvből, egy producer barátommal, és egyelőre a megfelelő embereket keressük hozzá. A megfelelő rendezőt és színészeket stb. Próbáljuk kitalálni, hogy lehetne jól megcsinálni.

 

Ki játszhatná el ön szerint Dopplert?

 

Azon múlik, hogy hogyan és hol készülne a film. Van néhány színész, akire gondoltunk, de túl korai még erről beszélni. Meg nem is érzem mindenáron szükségesnek, hogy film legyen belőle. Nem gondolom, hogy minden könyvből, ami könyvként működik, filmet kell csinálni. De ha mégis lesz belőle film, mindenképpen úgy, hogy legyen beleszólásom.

 

A Doppler-sorozatot egy férfi életközépi válság trilógiájának hívom, bár meglepett, hogy trilógia lett belőle. Miért döntött így?

 

Ezen magam is meglepődtem kissé, mert semmi ilyesmit nem terveztem. 10-11 év telt el a második kötet óta, és rengeteg egyebet csináltam közben, filmeket, regényeket meg mindent. Valamiféle ifjúsági regényt próbáltam épp írni. Úgy gondoltam, van egy remek ötletem, amiből majd nemzetközi bestsellert írok az ifjúságnak. Vagy egy éven át dolgoztam ezen, aztán egyszer csak rájöttem, hogy képtelen vagyok megírni. Nem tudom, hogy kell ilyet írni, nem működött, nem is tetszett. Úgyhogy szükségem volt rá, hogy olyasmit írhassak, amiről tudom, hogy képes vagyok rá, és hirtelen, egyik napról a másikra belevetettem magam a Doppler sztori folytatásába. És rájöttem, hogy ezt élvezem, ezt meg akarom és meg is tudom csinálni.

 

Mindig volt egy hátsó gondolatom, hogy újra Dopplerről írjak, de nem tudtam, pontosan mit is csinált ő mindeközben, hol kezdjek bele. Úgyhogy végül egy olyan ötlettel kezdtem, ami eredetileg nem is ide tartozott. Oslóban, a házamtól tíz méterre áll egy nagy fa, és korábban elgondolkodtam rajta, hogy ha felmásznék rá, a családom nem is látna engem, ülhetnék odafenn, kikémlelhetném őket, és azt is hihetnék, hogy meghaltam, hiszen nem látnának. Ez egy rém izgalmas lehetőség. De nem vagyok az a típus, aki felmászik egy fára, és heteken át csak ücsörög ott. Ám mikor összevegyítettem ezt az ötletet azzal, hogy Doppler hazatér, úgy éreztem, pont erre volt szükségem, és erre már tudtam improvizálni. Könnyű és jó móka volt erre építeni. Így indult hát a regény.

 

Milyenek a visszajelzések a regényre? Egyáltalán foglalkozik ilyesmivel?

 

Persze, mert, mint mindenki más, én is szeretem, ha elismernek engem és az ötleteimet, és csalódott, néha kissé dühös is vagyok, amikor nem így történik. Meg ha félreértenek, vagy igazságtalanul bánnak velem. Úgyhogy igen, foglalkozok. A kritikákat nem úgy olvasom, mintha azok lennének maguk az igazság. Csak szükségem van rá, hogy érezzem, hogy észrevesznek – ahogy a legtöbb embernek is. Elolvasom a kritikákat, de aztán nem foglalkozom többet velük, nem őrzök haragot egyes kritikusok iránt, hamar elfelejtem ezeket.

 

 

Találkozott valaha is a magyar fordítójával?

 

Azt hiszem, igen, de nagyon régen. Nincs vele közeli kapcsolatom.

 

Csak mert nagyszerű munkát végzett.

 

Igen? Örömmel hallom. A fordításra semmi befolyásom nincs. Van néhány nyelv, amelyet valamelyest értek, és el tudom olvasni a szöveget, de a legtöbb nyelven nem értek. És mindenféle visszajelzéseket kapok olvasóktól, s van, aki azt mondja, hogy a fordító egyáltalán nem értette meg az adott könyvet, és ez kínos. Más helyeken, például itt, jól sikerül a fordítás, és ez nagyon megnyugtató.

 

A Doppler regények alapján úgy tűnik, hogy ön szerint őrült világban élünk, és az emberek engedik, hogy az őrület uralkodjon rajtuk. Nem is vitatkoznék ezzel. De lát bármi esélyt az emberiségnek? Hogy mit tehetnénk, hogy jobbá tegyük ezt a helyet?

 

Ahogy valószínűleg a legtöbb ember, én is az optimista és a pesszimista keveréke vagyok. Az egyén szintjén, amikor megismerek különféle embereket, sok vigasztaló jelét látom annak, hogy milyenek vagyunk és mi mindenre vagyunk képesek mi, emberek. Hogy képesek vagyunk odafigyelni egymásra. A legtöbb ember, ha megismered őket, reményt keltő. De ha távolabbról nézed ezt az egészet, annak összességét, hogy mit csinálunk egymással évezredek óta, meg amit a bolygóval, a környezettel művelünk, az nem ad sok okot az optimizmusra. Valamiféle beletörődést érzek, mert olyan sok mindent kellene megoldani, hogy azt sem tudom, hol kéne kezdeni. Úgyhogy teszek egy lépést hátra és rám tör a nihilizmus, hogy csessze meg, semmit nem tudok tenni, szóval csak üljünk és élvezzük a show-t… Folyton ez a két nézőpont küzd bennem: nevessek az egészen és vessem magam a világvége-buliba, vagy mit tudok tenni?! Ez nagyon bonyolult, és nincs semmi jó megoldásom rá.

 

A saját életemben, és ez valahol parodisztikus, akaratom ellenére beválasztottak az oslói önkormányzatba, múlt évben. Nem mint képviselőt, hanem akivel akkor találkozik az ember, ha az igazi politikus nem ér rá, a zöld párt képviseletében. A támogatójuk vagyok, de nem párttagként. Aztán meg hirtelenjében hivatalosan megválasztottak a globális zöld gazdaság meg hasonlók képviselőjének, amiről nem is tudok olyan sokat, szóval sosem lett volna szabad ott lennem. Csak azért kerültem fel a listára, mert volt még hely az alján, az emberek meg odarakták az x-üket a nevem mellé, így kerültem fel a választhatók közé. És persze, minden nap biciklizek, egész évben, ha épp mínusz 15 van és hó, én akkor is biciklizek, ez tehát mellettem szól. De tegnap iderepültem egy repülőgépen, és rengeteg helyre repkedek a munkám miatt, úgyhogy matematikai küzdelem, hogy ezt a kettőt egyensúlyba hozzam, személyes szinten. Szóval nem tudom, hol kéne kezdeni a világ megjavítását.

 

Ez az első Doppler regényre emlékeztet, amikor Doppler nem akart vezetővé válni, mégis az lett belőle…

 

Igen. Ez volt az első Doppler regény egyik alapötlete. Sőt, emiatt lett a neve Doppler. Nem vagyok tudós, de olvastam a Doppler-effektusról, mely a hullámokról szól, és hogy hogyan érzékeljük őket, attól függően, hogy felénk vagy tőlünk távolodva mozognak. Ha például a hang forrása távolodik tőled, hallhatóan változik a frekvenciája. Ez a Doppler-hatás, s én egy másik Doppler-hatást akartam megalkotni. Doppler kiköltözik az erdőbe, és az emberek követik őt. Eredetileg úgy terveztem, hogy a végére emberek ezrei lesznek az erdőben, de végül ejtettem ezt az ötletet, s csupán néhány ember követte őt oda. Viszont addigra úgy megszerettem a nevet, hogy nem változtattam meg. Maradt Doppler, de a hatás, ami a nevét adta, elmaradt.

Több interjúban említette, hogy ön nem Doppler, de érdekelne, mit mondana neki vagy kérdezne tőle, ha találkozna vele?

 

Én magam gondolkodó, teoretikus személyiség vagyok, nem olyan cselekvő… mármint gyakorlatilag, mert persze sok mindent megteszek a munkámban, de mint egyén, sokkal gyávább vagyok Dopplernél. Szóval csodálom a tökösségét, hogy képes otthagyni a családját, nem törődni semmivel és kiköltözni az erdőbe, akkor is, ha a felesége megharagszik. Különösen ez, hogy nem érdekli, ha az emberek megharagszanak rá, ezt én nem tudom megtenni. Ezt csodálom, és megkérdezném tőle, hogy ezt hogy csinálja. Szívesen megtanulnám.

 

Kénytelen vagyok megkérdezni: mit gondol a felesége és a gyerekei Dopplerről?

 

Nem hiszem, hogy a fiaim egyáltalán tudnak róla. Nem hiszem, hogy akár a nagyobbik fiam, aki 16 éves, olvasta volna a Dopplert. A feleségem persze olvasta, bár nem sokat beszéltünk róla. Amikor először olvasta, valami olyasmit mondott, hogy tetszett neki, hogy nagyon sok hasonlóság van a történet és a saját életünk között, mégsem kellett úgy éreznie, hogy rólunk szól. Ez megnyugtató volt. És nem hiszem, hogy azóta szóba hozta volna. Ami a gyerekeket illeti, sosem akartam, hogy én legyek a szemükben Az Író. Még amikor gyerekkönyveket írtam, sem olvastam fel nekik. Néhány évvel az után, hogy a nagyobbik elkezdte az iskolát, egy nap azzal jött haza, hogy „te írtál egy könyvet, hát miért nem mondtad soha?!” Persze nagyon csalódott volt, de nem akarok író lenni nekik, hanem csak az apjuk. Olyan kínos lenne felolvasni a saját könyveimet a saját gyerekeimnek, hogy „ó, nézzétek, mekkora író az apátok”, ezt nagyon nem szeretném. Majd ha eljön az ideje, maguktól felfedezik, ha egyáltalán, de az se baj, ha nem. Annyi könyv van amúgy is.

 

Ezért nem otthon ír, hanem az irodájában?

 

Nem. Folyton írok, a jelenlétükben is, nem titkolom én ezt. Hogy egy irodában írok, annak az az oka, hogy mentálisan frissítő, ha nem otthon írok. Próbáltam én sokszor otthon dolgozni, de ha épp stagnálok az írással, akkor mindenfélét csinálok írás helyett. Aki csak próbálkozott már írással, ismeri ezt: az ember fel-alá járkál, elmosogat vagy bármi. De az irodában csak a munka van. Az is fontos, hogy az irodai konyhát és közös helyiségeket 7-8-9 további oslói íróval osztom meg. Néhányunk már 1998 óta ott van, együtt, mégis külön ülünk és írunk, együtt ebédelünk, akár ünnepelhetünk is, például karácsonykor, ha olyanunk van. Ez megadja azt a képzetet, hogy rendes munkahelyünk van, és ez egy nagyon is jó illúzió. Reggel munkába indulhatok, elköszönhetek, hogy apa megy az irodába, ahol aztán ugyanazt csinálom, mint minden író, majd hazamegyek, és ez különválasztja a magánéletemet és a munkámat. És ez jó így.

 

Viszont nem hibáztathatja a főnököt.

 

Tény, de ehhez már vagy 25 éve hozzászoktam. Nagyon fegyelmezett vagyok, ahogy sok más szabadúszó író is. Annak kell lennem, hiszen a könyv nem írja meg önmagát. De megvan még bennem az energia, írni akarok, és örülök, ha jön egy ötlet vagy mondat, ami tetszik. Úgyhogy nincs szükségem főnökre, hogy ostorozzon, anélkül is megvan hozzá az energiám.

 

Mi a helyzet a tejjel?

 

Evolúciós szempontból a tej valószínűleg olyasmi, amit gyerekként kellene innunk, de aztán már nem. Nem tudom, sok magyar felnőtt iszik-e tejet, de sok norvég és skandináv felnőtt issza, és különféle kiszerelésekben kapható. Magasabb vagy alacsonyabb zsírtartalommal. Nem is tudom, honnan jön ez, de nagyon régóta tejivó vagyok. Kora húszas éveimben váltottam a zsíros tejről a sovány tejre, már nem is rémlik, miért, mert sosem zavart a zsír. De a sovány tej olyan, mint a víz, csak fehér. Valójában fura is. De hogy azt igyam étkezéskor, az szimplán csak jobb, mint sok minden más. Még karácsonykor is szívesebben iszom azt, bár a családom is bolondnak tart emiatt. Nagyon szeretem a bort, de nem étkezéshez. Úgyhogy eztán is tejet iszom, és ezt a Dopplerbe is beleszőttem.

 

Biztosan rengeteg munkát fektetett az új regényhez kapcsolódó kutatásba. Nem is csak a dán pornóra gondolok, hanem például a tévécsatornákra és műsorokra. Biztosan fárasztó volt, de vajon mik az efféle kutatások legjobb részei?

 

Ritkán végzek különösebb kutatásokat, mert az igazi… hú, biztosan igazi írókat kéne mondanom? Szóval, akik mondjuk krimiket vagy történelmi regényeket írnak, azok biztosan rengeteg kutatást végeznek, könyvtárakban ásva a téma mélyére. De én csupán a saját illetve a körülöttem lévők életében végzek kutatást. Persze, ha felmerül valami különleges kérdés, annak utánanézek. Ami a tévét illeti, az a televíziós hablaty, ami a könyvben szerepel, persze a saját nézeteimet tükrözi a tévéről. Az könnyen ment. Nálunk is, mint mindenütt, rengeteg csatorna van, és annyi szarságot adnak, hogy elég, ha nyitva tartod a szemed. Úgyhogy kipróbáltam, és érdekes kísérlet volt. Ami a dán pornót, az internetet, a ciciket meg a többit illeti, az is sima ügy volt. Mindez könnyen hozzáférhető, mindenhol ott van… Emlékszem, hogy elnevettem magam, mikor kitaláltam, hogy Doppler belekezd egy projektbe, hogy megnézzen minden meztelen nőt, akit csak az interneten találni. Ez ám a lenyűgöző célkitűzés. Ezt persze magam nem tettem meg, még mindig rengeteg van, akit nem láttam, de Doppler megcsinálta.

 

Nemigen találtam semmit a gyermekkoráról az interneten, talán mert nem beszélek norvégül. Mesélne egy kicsit a múltjáról, és hogy miért lett író?

 

Trondheimben nőttem fel, mely a harmadik legnagyobb norvég város, bár nem is olyan nagy. Manapság tán 200 ezren lakhatnak ott, gyerekkoromban még csak 150 ezren. De nekem akkor is nagyvárosnak tűnt. Földrajzilag nagyon szép környéken fekszik, fjordok, alacsony hegyek és erdők közelében. Télen sok a hó, és jók a fények. Azok a fények máig hiányoznak, mert nyáron világosabb van ott, mint Oslóban, nem az éjféli nap, de akkor sem sötétedik be soha. Szóval jó környék az egy gyereknek, és a családunk is szilárd volt. Van egy öcsém, anyukám szociális munkásként dolgozott, apám pedig középiskolai tanár volt. Odahaza rengeteget olvastak. 8 éves koromig az egyetlen fiuk voltam, és abban a 8 évben, míg én voltam a figyelem középpontjában, nagyon sokat olvastak nekem. Innen jött tehát számomra a nyelv és az irodalom szeretete.

 

Már nagyon korán lelkesedtem az írásért, kísérleteztem vele, verseket írtam, meg színdarabot már 14 éves korom körül. Rendszeresen 17 éves koromban kezdtem el írni, amikor egy évet Franciaországban töltöttem cserediákként. Elég magányos év volt, amelyben rengeteget olvastam, és elkezdtem írni egy naplót, ami aztán rögeszmémmé vált. Megírtam vagy egy méter negyven centi naplót négy év alatt, és nagyon élveztem. Ezt, hogy egyedül ültem, és megtanultam megfogalmazni önmagamat, a nyelvvel kísérletezve, megtanulni uralni azt. Rendkívül kielégítő élmény volt. Így egészen könnyű volt megírnom az első regényemet, mert már annyi mindent írtam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy a regényírást gyakorlom. Így kezdődött. De ma már kicsit jobban látom, miért lettem író, és épp erről írok könyvet. Ez egy érzékeny családi történet, amiről úgy 30 éves koromig nem is tudtam. A háborúhoz van köze, a jó oldalhoz meg a rosszhoz, és a sok szégyenhez, amit elrejtettek… És meglehet, hogy valahogy felfedeztem ezt a rejtett családi traumát, és amiatt lettem érzékenyebb az irodalomra. De ez tudat alatti szinten történt sok-sok éven át. És erről próbálok írni valamit, előbb vagy utóbb.

 

Mióta erről hallottam, foglalkoztat az európai háborús történelem, mert olyan traumatikus volt, számos szinten, számos országban, különféle módokon. És ez nem olyasmi, ami csak úgy elmúlik. Beletelik még néhány generációba, míg elmúlik a hatása. A bizalom, az árulás, a szomszédok, akik országos, nemzetközi és családi szinten is pusztítják egymást. Végtelenül traumatikus és végtelenül izgalmas téma. Azt hittem, csak nézője vagyok mindennek, de rájöttem, hogy nem, a kellős közepén vagyok, a saját családomban, és ezt senki nem mondta meg nekem…

A harmadik Doppler regényben ír a szülői létről, és hogy gyerekek és szülők között miként nő a távolság a múló évekkel. Tudna mesélni olyan családi sztorit, ami az ellenkezőjét mutatja?

 

Hogy nem távolodnak el? Hát… igen. Vannak ilyenek is. Szerintem az élet bonyolultabb ennél, mindkét dolog megtörténhet. Magam is eltávolodtam a szüleimtől, öregebb vagyok, többet látok és értek, és felnőttként kell, hogy kezeljenek. De ugyanakkor most is szükségem van rájuk. Most is szeretek hazamenni anyámhoz, csak feküdni és olvasni a díványán, abban a tudatban, hogy anyám házában vagyok. Jó érzés tudni, hogy ott van, hogy készít nekem ennivalót és segít. Szóval a család annyira bonyolult szervezet, hogy egyszerre utálhatod – bár ez egy nagyon erős szó – és szeretheted is. Szerintem nagyon ritkán csak az egyik vagy a másik, inkább mindkettő egyszerre. Szükséged van rájuk és utálod őket, és még inkább kellenek, és még inkább utálod őket, és ez valószínűleg a közelség, a kötődés és a szeretet miatt van így. Szóval bonyolult, de közben gyönyörű is.

 

Látott mostanában bármi igazán jó filmet?

 

Igen, például az Oscarra jelölt filmek között voltak jók. A Holdfény, ami el is nyerte a legjobb film díját. Egy fekete fiúról szól, aki miközben felnő, ráébred, hogy homoszexuális, de mellette kemény drogdílerré válik. Nagyon jó film, de a Kaliforniai álom is nagyszerű. A musical műfaját, ami már rég nem újszerű, egészen új területre viszi. Többször is láttam, és egyszerre nagyon érzelmes és okos film.

 

Aztán pár hete láttam egy argentin/spanyol filmet, aminek El ciudadano ilustre a címe, és nagyon ajánlom, mert roppant okos film jó színészekkel. Egy hatvanas éveiben járó íróról szól, aki az első jelenetben megkapja a Nobel díjat, majd öt évvel később látjuk őt. Persze semmit nem volt képes írni, mióta megkapta a díjat, de rengeteg meghívást kap az ilyen egyetemtől, az olyan országból meg ilyenek, de egyiket sem fogadja el. Mígnem meghívják abba a kis argentin faluba, ahol felnőtt, hogy díszpolgárrá avassák. Először azt mondja, hogy felejtsük el, de aztán mégis elfogadja a meghívást, s láthatjuk, ahogy hazatér. S persze minden könyvében írt a falujáról. Húsz évesen, ahogy lehetősége nyílt rá, eljött onnan, mert utálta a falut és az embereket is, és róluk írt, kíméletlenül. Most meg díszpolgárt akarnak belőle csinálni, de közben a falusiak is utálják őt. Szóval igazán gyönyörű, vicces és kemény történet. Az volt a legjobb, amit az utóbbi időben láttam.

 

És mely filmek voltak önre a legnagyobb hatással?

 

Ez egy túlságosan is nagy kérdés. Az egyik örök kedvencem, amit újra meg újra megnézek, és még mindig zseniálisnak találok, az Milos Forman Száll a kakukk fészkére című filmje. Valószínűleg minden idők egyik legjobb filmje. Témája és a színészi játék miatt is. De hogy mi hatott rám, hát, annyi minden… Főleg az egyszerű dolgok tetszenek. Például amikor beteszik a színészeket egy szobába, és jön a varázslat. Persze szeretem a Star Wars-t is, meg egy halom dolgot, de nem ez az, ami hat rám íróként. Ha írok, egyszerűségre törekszem, hogy a színészek ill. szereplők kapcsolódjanak egymáshoz, s úgy meséljenek el egy erős vagy vicces történetet. Szeretem a leplezetlenséget is.

 

Micheal Haneke, egy német rendező az egyik nagy kedvencem. Ő olyanokat csinál, hogy letesz egy kamerát, odarak egy színészt, és hagyja, hogy elteljen 10 perc is, és az valami varázslatos. Nem kell, hogy pörgős legyen, hogy mesterségesen legyen fűszerezve. Ez az, amit igazán szeretek. Mikor pár éve egy tévésorozatot írtam két kollégámmal a közös irodánkban, egy tizenhat epizódos sorozatot a norvég középosztálybeli emberekről, Michael Haneke egyik filmjét használtuk mintának. Az egyik filmjében, aminek 71 töredék a véletlen kronológiájából a címe, van egy jelenet, amikor egy öregember telefonon beszél a lányával. A háttérben látszik a tévé, és ez megy vagy 10-12 percen keresztül. Kettejük kapcsolata igen problémás, az öreg nagyon cinikus a lányával, de közben kétszer is átveszi a telefont az unokája, és akkor nyomban felragyog a férfi arca. De ahogy a kislány anyja visszajön, az öreg visszaváltozik, mert utálják egymást… Ezt annyira jól megcsinálták, és annyira valóságos. Ezt a fajta filmezést szeretem én igazán.

 

Gyakran említi Budapestet a regényeiben…

 

Nem tűnt fel, hogy olyan sűrűn említem Budapestet, de lehet, hogy úgy van. Csak rövid időt töltöttem itt, néhányszor. Háromszor vagy négyszer, ha jártam itt, esetleg ötször. Természetesen hatnak rám a helyek, ahol járok, s néha fel is használom ezt az írásaimban. Rengeteg ötletem támad, amikor utazgatok. Ez lehet az oka. De emlékszik, hogy hogy jött szóba Budapest?

 

Például az új regényben szerepel egy usánka, egy szőrmesapka, amit Doppler Budapesten vett.

 

Tényleg! Valóban vettem egy ilyen sapkát Budapesten. Ez amolyan közvetlen hatás. Vettem egy ilyen nyúlszőr usánkát, amit a nagyon hideg télben viselek, ha síelni megyek vagy ilyesmi. De Norvégiában politikailag inkorrektnek számít ilyen szőrmesapkát viselni. Többször is megkerestek különféle állatvédő szervezetek, hogy legyek a tagjuk vagy képviselőjük. Én meg mindig azt mondom nekik, hogy igen, támogatlak titeket, de van egy nyúlszőr sapkám, és nem fogom kidobni, mert szeretem, és az a nyúl mindenképp meghalt, erre mit mondtok? Ők meg azt mondják, hogy szó sem lehet róla. Úgyhogy számomra a szimbóluma lett valaminek ez a sapka, és nagyon szeretem. Az véletlen, hogy itt vettem, nem feltétlenül a város miatt említem meg. Ha Moszkvában vettem volna, akkor Moszkvát emlegetném.


Uzseka Norbert - 2017. április 27.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!