Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Vancsó Zoltán – 2017. március

Vancsó Zoltán fotóművész, akit rendkívül egyéni látásmód jellemez. A képein látható pillanatok sokszor furcsák, meghökkentőek, ugyanakkor gyakran kortalanok. Minden képében van valami költői és/vagy filozófikus, megállásra, elmélkedésre késztetik a nézőt. Zoltán legújabb albumának Facebook: Az első évek 2010–2015 a címe, és azokból a fotókból és hozzájuk fűzött idézetekből válogat, melyek a fotós 13 ezer követőt toborzó Facebook oldalán jelentek meg. Uzseka Norbert tette fel kérdéseit Vancsó Zoltánnak, fotózásról, művészetről, és annak helyzetéről ebben a rohanó világban, amit épp a Facebook jellemez a legjobban.

 

A legújabb könyved valami egészen különleges és szokatlan: a 2010 és 15 között, a Facebook oldaladon publikált képek és idézetek szerepelnek benne. Szemben a korábbi, adott témára, sorozatra koncentráló könyveiddel, egy gyűjteményes munka. Nem best of jellegű válogatás, de adja magát a kérdés, hogy hogyan válogatod ki, mi kerül aznap a Facebookra, és mi alapján választottad ki a kötet képeit?

 

A Facebookra néha ősrégi, máskor pedig akár aznap készült képeimet teszem ki. Előfordul, hogy van aktualitása (pl. André Kertész születésnapja, politikai-közéleti történések, anyák napja, stb.), azonban többnyire nincs. A könyvben nagyjából a Facebookra kikerült időrendben szerepelnek a képek, ettől csak akkor tértem el, ha a képpárok ezt igényelték.

 

Szinte minden képedhez (és ezt a korábbi könyvekben is így csináltad) társítasz egy idézetet is. Ezeket hogy válogatod össze, úgy az idézeteket, illetve aztán, hogy melyik fotóhoz melyik idézet kerüljön? Fotóztál már esetleg úgy, hogy egy adott gondolathoz, idézethez szerettél volna kapcsolódni, vagy mindig a fénykép van meg előbb?

 

Az idézetekre ugyanúgy találok rá, ahogy a képeimre. Kellően nyitott állapotban olvasva rögtön tudom, mi az a gondolat, amit már magam is lefotóztam. Ezért tíz éve mindig ceruzával olvasok, és rögtön megjelölöm, „amit” már lefotóztam. Könyveim szerkesztési munkái ezáltal ugyanolyan izgalmas kreatív időszakká válnak az életemben, mint amikor utazom és képekre vadászom. Minden esetben a kép van előbb, és exponálás közben soha nem is jut eszembe semmiféle szöveg. Ezek mindig később, néha csak évek múltán találkoznak a képekkel.

 

Van bármelyik idézett szerzővel-gondolkodóval személyes kapcsolatod, netán tőlük visszajelzésed is?

 

Győrffy Ákossal volt személyes kapcsolatom, akinek lenyűgöző Haza című kötetéből kölcsönöztem szövegeket az Álomvölgy fotóalbumhoz és az ebből készült slideshow-hoz. De az is hatalmas élmény volt, amikor megtaláltam Emil Cioran USÁ-ban élő angol fordítóját, aki olyan szövegeket is lefordított nekem külön az eredeti franciából, amelyek soha nem jelentek meg angol nyelven – viszont a Nemlét és örökkévalóság között című fotóalbumomban szerepelnek! Ezt a mai napig szinte el sem hiszem...

 

Hogyan fotózol? Ihlet kell hozzá, vagy mindig nálad a gép, hogy csak elő kelljen kapni? Megváltozott tudatállapotba kerülsz-e olyankor, és/vagy minden tisztán tudatos?

 

Az elmúlt 10 évben lényegesen megváltozott a fotózás aktusához való viszonyom, nagyjából azóta vallom, hogy inkább hagyom, hogy a képek találjanak meg engem (nem én őket), és ehhez nekem csupán nyitottan kell állnom a világ felé. Annyit teszek csak az ügy érdekében, hogy amikor elhagyom Budapestet, akárcsak Pátyig, Szentendréig vagy Dunakesziig, nyakamba lógatom a mindig bekapcsolt és objektív sapka nélküli gépemet. Aztán ha a látvány elég meglepő, rezonál az éppen engem foglalkoztató – többnyire filozófiai – kérdésekre, akkor vadul elkezdek fotózni, mit sem törődve azzal, hogy fényképeznem kell. Régebben nagyon is akartam fotózni, ma már ez az akarás teljesen kiveszett belőlem.

És mit keresel, mi érdekel, mi az, amit le szeretnél fotózni?

 

A képiségben – a zenéhez hasonlóan – az a jó, hogy nem kell konkrétan megnevezni, hogy miről szól a kép, hanem elég sejtetni, vagy néha egy erős atmoszféra megteremtésével egy „tiszta” világot létrehozva a nézőt elvarázsolni. Legtöbbször az élet nagy kérdései foglalkoztatnak, amelyekre nyilvánvalóan nincs egyetlen konkrét válasz vagy megoldás, de a róluk való gondolkodás segíthet bennünket teljesebb emberré válni és tartalmas életet élni. A fotóim legtöbbször kérdések, amelyekre magam sem tudom a választ.

 

Megváltoztatott téged emberileg a fotózás? (Avagy: gyerekként is megvolt benned az, ami ma fotózásra késztet? Veled született, beléd nevelt, vagy tanult dolog ez?)

 

Minden alkotás – főleg ha életformaként van jelen – folyamatosan változtatja az alkotót, amelynek hatására az alkotások is folyamatosan változnak, és ennek sosincs vége. Kedvencem Stravinsky életútja, aki 80 évesen elkezdett szeriális zenét komponálni, ami fényévekre van mondjuk a Tűzmadártól vagy a Petruskától. Pont idén indítottam el a facebook oldalamon egy olyan poszt-sorozatot, ahol 10, 5 és 1 évvel ezelőtti képeimet mutatom be egymás mellett. Számomra is nagyon tanulságos. Az dereng bennem, hogy gyerekként azért szerettem fotózni, mert ennek segítségével létrehozhattam egy saját világot a körülöttem létezőből – egyfajta párhuzamos univerzumot, mert amiben élni kényszerültem, az nem feltétlenül tetszett. Később a Szándéktalan fény című fotóalbumom mottója is ez lett Mészöly Miklós tollából: „Olyan illúzióm sohasem volt, hogy ki tudom találni, az embereknek mire volna szükségük. Csak azt, hogy én mit szeretnék az érdekükben átéletni velük”.

 

A fotóid zöme fekete-fehér. Miért?

 

Egyszerűen azok a képek határozottan jobban mutatnak fekete-fehérben. Ha ma leveszem a színeket editálásnál egy nyers képnél, akkor azt csak azért teszem, mert nincsen rájuk szükség, nélkülük erősebb lesz a mondanivaló és letisztultabb a forma. Amikor pedig ugyanez a színekkel érhető el jobban – erre is sok példa van az elmúlt 10 évből –, akkor meghagyom a színeket, sőt valósággal tobzódom bennük!

 

Régen számos díjban, elismerésben és ösztöndíjban részesültél, ám manapság, noha én nem látok sem kiégést, sem azt, hogy érdektelenebbé vagy gyengébbé váltak volna a képeid, semmi ilyesmi nem történik veled és a képeiddel. Szerinted miért? Mi változott?

 

Azért kicsit árnyalnom kell ezt a képet: a Nemzeti Kulturális Alaptól számos támogatást kaptam az elmúlt másfél évtizedben, rengeteg fotóalbumom (köztük a Facebookos is), valamint jó pár önálló kiállításom ennek köszönheti létrejöttét. Sőt alkotói ösztöndíjakat is többször nyertem, legutóbb a Mysterious Traveler anyagom folytatására/befejezésére. Viszont az is tény, hogy sok minden nem jött össze, de miután valószínűleg 2-3 ember intenzitásával pályázom, ez nem is csoda. Vannak olyan pályázatok, amelyekre ugyan formailag, tartalmilag is megfelelek, ám azt is be kell látnom, hogy ma egyáltalán nem trendi az, amit csinálok, mást keresnek és értékelnek a pozícióban lévő emberek. Az utóbbi időben elsősorban nem az számít, hogy mi van a képen (lásd. Capa-díj 2016), hanem az, hogy a képhez társított szövegek hogyan magyarázzák képpé a látottakat. Amennyiben ez utóbbi jól kommunikálható, akár egy óriási blöffel is előállhatok és lehetek elismert. Úgy gondolom, azoknak a fotóknak van ereje, melyek önmagukban állva is megérintik a befogadót. Szeretem tiszteletben tartani a munkáim iránt érdeklődők rám áldozott idejét, ezért alaposan meggondolom, mivel szólítom meg őket.

 

Múlt évben jelentős felháborodást váltott ki a fotóművészek körében a Capa-díj, és az, hogy milyen fotósorozat kapta. Magad is véleményt nyilvánítottál a Facebookon, méghozzá a fotóidból és általában vett megnyilvánulásaidból áradó, sajátos nyugalommal szöges ellentétben lévő haraggal, ami aztán némi kommentcsatát is kirobbantott. Érdekelne, mi minderről ma a véleményed…

 

Jézus is egy béketűrő ember volt, mégis amikor meglátta a kufárokat a templomban, rettenetes dühös lett, és nem csupán szemlélte csendben az eseményeket, ahogyan egy zen mester tette volna, hanem igencsak felemelte a hangját – és nem azért mert neki személy szerint érdekeltsége lett volna ebben, hanem mert olyan gyalázatos, oda nem illő dolog történt, ami mellett még ő sem tudott szelíden elmenni. Sokan azt hitték (és sajnálatos módon a „kommentcsaták” is leginkább ebben a mederben zajlottak), hogy azért vagyok mérges, mert én nem nyertem a pályázaton. Ha nem pályáztam volna, ezek az emberek nyilván azzal támadtak volna, hogy miért nem küldtem magam is anyagot, és nyertem volna meg azzal a díjat. Miután viszont pályáztam, és a beküldött anyagomat fel is vállaltam (leginkább azért, hogy legyen mihez képest felemeljem a hangom), most azt mondják – nem lévén érdemi hozzászólásuk a témához –, hogy nekem savanyú a szőlő. Természetesen, ha ez lett volna a legfőbb okom, akkor már az elmúlt években is számos alkalommal felemelhettem volna a hangom.

 

Most azonban egy olyan határt lépett át a pofátlanság és a nyilvánvaló csalás (hiszen a nyertes pályázó több ponton eleve meg sem felelt a kiírásnak, nemhogy nyernie nem lehetett volna, de még a zsűri elé sem kerülhetett volna egyetlen képe!), amire nem volt példa a magyar fotográfia közel 200 éves történetében, és ami egész egyszerűen és határozottan fájt. Harminc éve minden áldott napomat a fotográfia tölti ki, szerintem érthető, hogy ezúttal hangot adtam a véleményemnek. Ismétlem: nem magam miatt, hanem egy műfaj totális félresodrásának visszafordíthatatlan veszélye okán. A Capa-díj 2016-os díjazottjaival egy egész műfajba rúgtak bele felháborító módon, és emlékeim szerint ilyen megalázó helyzetbe ez a szakma eddig soha nem került. Talán az sem véletlen, hogy heteken belül egy közel 700 tagra bővülő ellentábor formálódott a Facebookon, amelynek nem lévén vezetője, hamar el is fogyott az ereje. Lassan egy év elteltével azt gondolom, hogy lesz ennél rosszabb is, visszasírjuk még a 2016-os nyerteseket. A totális szellemi nihil térhódítása – csakúgy mint más műfajokban – a fotográfiában hivatalosan is megjelent, immáron a politika segítségével rögtön kánonba ágyazva. Még azzal áltathatjuk magunkat, hogy míg egy több száz millió forintos(!) évi költségvetéssel működő intézmény egy-egy posztja ugyanannyi vagy kevesebb nézőt (lájkolót) vonz, mint ahányat egy saját, „ingyen” működő vállalkozás Facebook oldalának publikációi, addig emberileg van remény, még ha politikailag semmi.

Volt mostanában nemzetközi szintű botrány is a fotós világban: a nálunk hatalmas sikerű, ám szerintem egy kissé vékonykára sikeredett kiállítást is tartó Steve McCurry és az ő fotóretusálása kapcsán. Mi erről illetve róla meg a hozzá hasonló, népszerű fotósokról/fotográfiáról a véleményed?

 

A Capa-díjas kiállásom kapcsán egy életre megtanultam, hogy mint alkotó embernek, soha semmiről nem lehet publikus véleményem, amit nem tartok értékelhető emberi / szellemi teljesítménynek, mert ezzel támadási felületet biztosítok azoknak, akik nem érdemben, hanem személyeskedve szeretnek vagy tudnak „vitatkozni” – a konkrét lényegi dolgok említése nélkül. Ehhez viszont nincsen se türelmem, se kapacitásom.

 

Steve McCurry talán minden tekintetben elég távol áll tőlem ahhoz, hogy ne higgye senki, azért tartom nullának életművének jelentős részét, mert irigylem tőle a sikert. Steve McCurryvel kapcsolatban azt kell megértenünk, hogy ha valaki Európából (és Amerikából) nézve egzotikus tájakon fotózik, attól még nem lesz automatikusan értékes az anyag. Az a legkisebb gond a képeivel, hogy némelyikbe durván belenyúlt, hiszen gyakran még így is semmitmondóak maradtak. A Fényeskert Fotóklub tavaly áprilisi alkalmára készítettem egy olyan képpárosítás-bombát, ahol az egyik kép mindig McCurry-től volt, a másik viszont valamelyik fotóklub tagé. Megdöbbentő volt a csend, amikor kiderült, hogy rendre McCurry „maradt alul”, és a kezdő-haladó, fiatal-idős, de legfőképpen nem-világhírű fotóklub tagok jóval izgalmasabb vizuális megoldásokkal voltak jelen saját képeikkel, mint a nagy Mester.

 

Havasi Balázzsal szoktam példálózni, aki évente kétszer (vagy hányszor) tölti meg az Arénát, amire az általam legnagyobbnak tartott zenészek soha életükben nem lesznek képesek. A népszerűség tehát nagyon csalóka paraméterré vált az elmúlt év(tized)ekben. Aki népszerű a fotográfiában, az leggyakrabban nem fotós tanfolyamokat lelkesen elvégző, elmélyült, kitartó, alkotó ember, hanem közgazdasági tanulmányokat folytató marketingzseni, aki hajlandó arra, hogy műveivel a primitív közízlésnek hódoljon be. Elég egy enyhén extrém látószöggel (16mm vagy 400-as tele) felszerelt géppel a hajnal vagy alkony óráiban kimenni Budapest bármelyik közhelyes nevezetességéhez (ami eleve ötmilliószor lerágott csont, és maximum is csupán egy képeslapnyi mélységgel, szellemi tartalommal szolgálhat), majd hazatérve vadul nekiesni a képeknek Photoshoppal, mindent azonnal túlszaturálni, mindent a végletekig HDR-esíteni, és garantált lesz a számokban mérhető siker. Akiknek ehhez nincs gyomruk, ízlésük, azoknak marad a legtöbbször teljes közönnyel átitatott, maximum mérsékelt, számokban nem kifejezhető elismerés. De ez csak a külső. Belül szüntelenül növekszik egy elvehetetlen szellemi gazdagság.

 

Ahogy elnézem a képeidet, sokat olyan kortalanság és szimbólumok jellemeznek, hogy azt gondolnám, hogy külföldön is ismertnek kellene lenned. Szerények a fotográfia történetének terén szerzett ismereteim, de rám ilyen hatással csak néhány fotográfus, pl. Henri Cartier-Bresson művei voltak, és ezért azt képzelem, más is így van vele. Szóval miért nem vagy te világhírű?

 

Örülök, ha ezek szerint rokonlelkek vagyunk és hasonló a világlátásunk, de meggyőződésem, hogy manapság mi vagyunk kisebbségben. Szerintem ma már nem létezik világhír – főleg nem Kelet-Európából indulva. Olyan szerteágazó érdekszövetségek, lobbik uralják a szcénát, és nem utolsósorban annyi fotográfus van, akinek valamiért világhírűnek kéne lennie, hogy ez az egy bolygó már kevés ehhez. Ha mégis összejönne valakinek, a világhír „fenntartása” rengeteg nem-fotós tevékenységgel járna együtt, ami a fotózástól venné el az időt, hacsak nem egy csapat dolgozik az ügyön. Engem 13.000 ember követ a Facebookon, és gondolom még ugyanennyien hallottak rólam, de nem követnek – mégsem akadt az elmúlt hat évben a 20-30 ezer emberből egyetlen egy olyan szakmabeli, kurátor, galerista, szakíró stb. sem, aki fel akart volna fedezni „magának”, potenciált látva az eddigi és a hátralevő életművemben. Itthon viszont sikerült rengeteg irigyet szereznem magamnak, akik csak addig látnak el, hogy a Vancsó egy önimádó, nárcisztikus csávó, aki saját magát menedzseli, totál el van szállva magától, és nem lehet komolyan venni. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy az önmenedzselés egy XXI. sz-i kényszer, szinte lehetetlen jól csinálni, és lehetetlen megkerülni, ha a munkáival kicsit is a köztudatba szeretne kerülni az ember. A hátam mögötti vélemények gyakran szóról szóra kerülnek vissza hozzám, pontosan látom a helyem a szakmában. Talán az sem véletlen, hogy 13 év után tavaly kiléptem a Magyar Fotóművészek Szövetségéből, leiratkoztam az összes magyar hírlevélről, megszakítottam minden olyan intézménnyel a kapcsolatot, akikkel korábban valamilyen formában együttműködtem. Tudatosult bennem, hogy ezek mind csak fékekként vannak jelen az életemben, megkötve a kezemet, azzal az illúzióval szolgálva, hogy tartozom valahová. A következetes (alkotó) élet egyik fontos velejárója, hogy minden illúziótól igyekszik megszabadulni. Marad a tiszta, mindentől és mindenkitől független alkotás.

 

Egyébként Te művésznek tartod magad? Vagy máshonnan nézve: szerinted mi a fotóművészet?

 

Alkotó embernek tartom magam, szellemi termékeket hozok létre, ha csak tehetem. Minden mást (önmenedzselés, „nyomulás”, marketing) ennek szolgálatába állítok. (Fotó)Művészet minden, ami mögött valós emberi teljesítmény húzódik. Minden remekmű mélyén némán gurul egy vasgolyó – mondja Pilinszky, ahogy egy friss Miltényi Tibor-cikkben olvastam nemrég a Phoo Magazinban Zátonyi Tibor képeivel kapcsolatban.

 

Ugyanott, ahol a McCurry kiállítás volt, tehát a Műcsarnokban, a Te képeidből is kiállításra került néhány múlt évben, a Képek és pixelek című kiállításon. Oda hogy kerültek a képeid?

 

Szarka Klára, a kiállítás kurátora felhívott, hogy van-e kedvem képeket adni a kiállításhoz. Nagy nehezen rászántam magam, de bebizonyosodott az, amitől már kezdettől fogva tartottam, nevezetesen, hogy egy végtelen képáradatban, egy sarokba gyömöszölt öt fotó elvész a tömegben. Az egésznek volt egy érdekes utózengése is számomra, mert saját kópiáim nem lévén, a képeimet a Műcsarnok gyártatta le, amelyeket a kiállítás végén megvehettem volna akciós áron, ám végül a megsemmisítésüket kértem, mert abba meg én nem mentem bele önző módon, hogy a Műcsarnok térítésmentesen használja fel dekorációként a saját irodáiban. Szerintem az már végképp túlzás lett volna, hogy én támogatom a Műcsarnokot, akitől egyetlen fotós egyetlen forintot sem kapott, holott ezeknek az alkotóknak a képeiért szedték a belépőket hónapokig. De ugye mi, alkotók vegyük megtiszteltetésnek, hogy szerepelhettünk ingyen a tárlaton. Szép magyar történet! :) Nekem már a sokadik ilyen. Mindig azt remélem, hogy az utolsó. De nem.

A korai időkben nyilván filmre fotóztál. Manapság is előkerülnek még a régi kameráid?

 

Már nem. Utoljára 2008 januárjában fűztem filmet fényképezőgépbe. Ahhoz, amire használom a fotográfiát, teljesen okafogyottá vált az analóg kisfilmes technika.

 

Feltűnt, hogy az újabb képeid, s különösen a Haikuk sorozat tagjai gyakran alulexponáltak. Ez mennyire szándékos, illetve mennyire fakad a körülményekből?

 

Igen, valóban van egy ilyen sötétedő tendencia, ezt az analitikusommal kéne megbeszélned... :) Ha lenne. Szeretnék minél többet sejtetni, egyúttal minél több részlettől megszabadulni, hogy a lényegre koncentrálhassak. Miután digitális manipulációt nem végzek utólag a képeken, gyakran az alulexponálás marad eszközül. Egyelőre élvezem ezt is.

 

A Facebook oldaladnak több, mint 12,5 ezer követője van, az általad vezetett Fényeskert Fotóklub zárt csoportjában viszont „mindössze” 165-en vagyunk. Hogy látod, mennyire működőképes számodra a Facebook közeg, mennyire tudod megszólítani így a képeiddel az embereket?

 

Minden egyes embernek örülünk, meg kell becsülni, hogy hozzánk (is) akar tartozni. Ha a magán oldalamon bejelöl valaki ismerősnek (gyakran megesik, ráadásul a felüket életemben nem láttam), akkor mindenkinek felajánlom, hogy fedezze fel a kifejezetten fotós oldalamat is. Nagyjából a bejelölők negyede keres rá erre, és ennek a negyednek a további negyede az, aki tényleg figyeli, rendszeresen követi, hogy mit csinálok. Ez van. Emiatt nem leszek én sem az Arénában. Egy valóságshow szerepléssel minden bizonnyal több követőm lenne egyetlen nap leforgása alatt, mint ahányat hat év alatt egyesével össze tudtam kapirgálni magam köré. Ez egy ilyen réteg műfaj, nincs más megoldás.

 

És hogy működik ez a Fényeskert Fotóklub, illetve a táboraid? Mi történik azzal, aki elmegy egy ilyenre?

 

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam az elmúlt két évben, amióta rendszeresen szervezek fotótáborokat, illetve Szaladják ’Taikyo’ István operatőr barátommal megalapítottuk a havi rendszerességű Fényeskert Fotóklubot Budapesten. Nagyon élvezem azt, hogy tudás- és tapasztalatszinttől függetlenül, kinek-hogyan tudok abban segíteni – gyakran egy-egy konkrét képét látva –, hogy a következő lépést megtegye. A táborokban az a jó, hogy ez a lépés rendre meg is történik a következő nap, és általában a harmadik napi képértékelések alkalmával szinte kézzelfoghatóvá válik egy tömeg-katarzis, amikor mindenki felfedezi magában és egymásban a látványos fejlődés nyomait.

 

Ahogy a Haikuk sorozat címe sejteti, sokat foglalkozol a zen buddhizmussal, meditációval is – bár szerintem ez valahogy mindig benne volt a képeidben. Hogy talált ez rád, és mit jelent számodra jelenleg?

 

Sorsszerű a találkozásom a zazen meditációval, ami remek ellenpontja az amúgy pörgős életemnek. Egy héten majdnem annyit meditálok, mint amennyit futással, úszással, jógával vagy bicajozással (télen spinninggel) töltök. Az alkotás, ha jól és tisztán (=érdek nélkül vezérelve) végzi az ember, óhatatlanul elvezet szellemi utakra, így van ez nálam is. Már ezért megéri csinálni. Illetve csak ezért éri meg, minden más felesleges evilági illúzió.

Aki ismer vagy figyeli a pályádat, tudja, hogy a zene közel ugyanolyan fontos szerepet játszik az életedben, mint a fotózás. Ezen a téren voltak mostanában meghatározó élményeid?

 

A zene nagyságrendekkel nagyobb szerepet tölt(ött) be az életemben, gyakorlatilag 6 éves korom óta. 17 évig tanultam zongorázni, voltak korszakaim, amikor a fotó teljesen háttérbe szorult. Aztán végre kiderült, hogy igazából nem is vagyok zenész alkat, sokkal inkább megfigyelő típus, ami a fotóban nagy és elengedhetetlen segítség, de zenészként inkább hátrány.

 

Mi a helyzet a saját szerzeményeiddel? Hallhatja azokat bárki emberfia?

 

A saját szerzeményeim már a múlté, van pár órányi magnókazettám és egy-két VHS szalagom, amin zongorázok saját darabokat – megmosolyogni való valamennyi.

 

És mi lenne, ha mondjuk a Pink Floyd tagjai azt kérdeznék tőled, hogy használhatják-e a képeidet?

 

A Pink Floyd még pont nem keresett meg, de nyilván nem is fog. A zenekaroknak igényes illusztrációk kellenek, nem feltétlenül kész, önálló lábakon álló, autonóm fotográfusok művei. Viszont Peter Gabriel életművének szubjektív metszetéből készítettem egy slideshow-t, amolyan giga fotó-klipet, és annak tiszta szívemből örülnék, ha egyszer ezt ő is látná méltó körülmények között, moziban, 4K-ban, ahogyan pár tucat érdeklődő láthatta 2014-ben egy budapesti moziban. Szülinapjára megint írok a személyi titkárának, mert meggyőződésem, hogy tetszene neki, amivel találkozna. Ráadásul ő mondta: Don’t Give Up.

 

Vancsó Zoltán elérhetőségei:

http://www.zoltan.pictures

https://www.facebook.com/zoltan.pictures


Uzseka Norbert - 2017. március 29.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!