Főkép

A Libri Kiadó jóvoltából Magyarországra látogatott Graeme Simsion, A Rosie projekt és a Rosie update könyvek szerzője. Szabó Dominik beszélgetett vele, tolmácsként Kós Katalin működött közre.

Az interjú elkészültében hálás köszönettel tartozunk Rozsonits Juditnak, illetve Lipka Borinak.

 

Civilben ön egy adatmodellezéssel is foglalkozó IT-tanácsadó szakember, és az első kérdésem rögtön erre vonatkozik. Hogy lesz valakiből forgatókönyv-, illetve regényíró ilyen háttérrel?

 

A negyvenes éveim közepén olvastam John Keenan, amerikai filmkritikus egy könyvét. Arról szólt, hogyan forgatott le egy nagyon alacsony költségvetésű filmet, csak hogy bebizonyítsa, meg tudja csinálni. Nagyon fellelkesített a téma: nem volt semmiféle tapasztalatom a filmkészítéssel kapcsolatban, de tudtam, hogy a technológiatudásom elég jó, és szervezésben is remek vagyok. Végül forgattunk egy 90 perces filmet a feleségemmel meg néhány barátunkkal. Borzalmasan sikerült.

 

A feleségem szeretett volna a szerző lenni, ő írta a történetet, én pedig forgatókönyvvé igazítottam. Mivel még sose csináltam ilyesmit, rengeteg könyvet elolvastam a forgatókönyv-írásról. Aztán, ahogy már mondtam, a film nem lett jó, viszont egy szakértő azt mondta, hogy a forgatókönyv remekül sikerült. Úgyhogy arra gondoltam, talán foglalkozhatnék ezzel egy kicsit többet. Visszamentem az egyetemre forgatókönyv-írást tanulni, aztán a forgatókönyvekről áttértem a regényírásra, főleg azért, hogy elkészülhessen a filmem. Ugyanis senki nem akar filmet készíteni egy ismeretlen szerző forgatókönyvéből, mindenki bestseller könyveket akar megfilmesíteni, hogy a siker borítékolva legyen. Én meg úgy voltam vele, hogy „rendben, akkor megírom én azt a bestsellert”! Úgyhogy mentem, és megírtam.

 

Beszéljünk egy kicsit A Rosie projektről. Miért és hogyan alakult át hagyományos könyvvé?

 

Mire odáig jutottam, kifejezetten egyszerű volt átírni a forgatókönyvet regénnyé. Elképesztő volt, mivel eleinte nem hittem volna, hogy képes vagyok regényt írni. De miután 5 évig dolgoztam a forgatókönyvön, már mindent tudtam a történetről, a karakterekről, a párbeszédekről, szóval a nagy része már megvolt annak, amire szükségem volt. Nem voltam benne biztos, hogy a prózaírás menni fog, de egész életemben non-fictiont írtam… úgyhogy gyakorlásképpen alkottam néhány novellát, és később mindet publikálták! Egyet még egy nagy díjra is neveztek. Ettől nagyon fellelkesültem, úgyhogy leültem, és három hét alatt megírtam a könyvet.

 

Őrült három hét volt rengeteg kávéval, aztán pedig 4 hetet töltöttem a javítgatással meg szerkesztéssel, de elkészült az a kézirat, amivel utána szerződést kaptam, és ami díjat nyert, miután publikálták. Természetesen utána még szerkeszteni kellett, de forgatókönyvként annyi munkát fektettem bele, hogy a történet és szereplők is nagyon tisztán megvoltak a fejemben. Különösen Don Tillman hangja élt élénken a képzeletemben. Úgy írtam meg az egész történetet, mintha én lettem volna Don Tillman, és az asztal mellett vagy a kocsmában ülve mesélném, hogy megtaláltam a megoldást a feleség-projektre.

 

Ha jól tudom, eredetileg nem Rosie volt a főszereplő, hanem egy Klara nevű magyar fizikus. Mesélne nekünk egy kicsit erről a folyamatról?

 

Hát igen, Klarát megöltem. Az történt, hogy amikor először megírtam a történetet, úgy képzeltem, hogy Don, akinek ugye nehéz volt párt találnia, olyan valakivel találkozik, aki nagyon hasonlít hozzá. Egy olyan nőt képzeltem el, aki sakkozik, elég szerény, de nagyon okos… és erről rögtön az jutott eszembe, hogy magyar. Talán mert a magyar női sakkozók fantasztikusak. Tökéletes volt. Láttam őt magam előtt, szemüveges volt, és nagyon aranyos. Aztán megírtam ezt a Klara-projektnek nevezett történetet, amit aztán még jelöltek is egy forgatókönyves díjra, nagyon büszke voltam rá… de tudtam, hogy nem elég jó.

 

Aztán rájöttem, hogy meg kell nehezítenem Don feladatát. Egy olyan nőt kellett írnom, aki keményebb dió Klaránál. Valakit, aki nem annyira hasonló Donhoz, aki inkább nagyon is eltér tőle. És amikor új karaktert írtam, új személyiséget is kellett adnom neki, úgyhogy ausztrál lett, új nevet kapott, és így tovább… de azért írtam magyarokat a könyvbe. A takarítónő például magyar, ez az ötlet onnan jött, hogy nekünk is volt egy magyar házvezetőnőnk. És megmaradt Klara is, az igazi Klara, csak említés szintjén, hogy merüljön teljesen feledésbe: Gene az egyik jelenetben egy magyar fizikus hallgatóval beszélget. Van még egy magyar a könyvben, egy fizikus, akit Lászlónak hívnak… ismerek pár magyart Ausztráliában, olyat is, akik Magyarországon születtek. A magyarok valamiért olyan nemzet, akiket bátran vetek papírra.

 

Még egy történetet hadd tegyek hozzá: a Klara-projekt-ben Klara apja meglátogatja egyszer a lányát Magyarországról. Ő híres fizikus, aki Donhoz hasonlóan Asperger-szindrómás. Amikor kettejük egy házban laknak, Don megőrül tőle, hogy egy hozzá hasonlóval kell együtt laknia. Olvastam nemrégiben egy Stum című könyvet Jim Listertől. A szerző angol, de a könyv főszereplője magyar, és szintén Aspergeres. Érdekes, hogy a magyarok mennyiszer előkerülnek az ilyen történetekben. Talán azért van, mert jó a sakkozós hírnevetek.

Ha már Rosie-nál tartunk, látszatra teljesen ellentéte Donnak, friss fuvallatként belibben Don életébe, fenekestül felborítja azt. Ön hisz abban, hogy a szerelemben az ellentétek vonzzák egymást?

 

Rosie a felszínen valóban nagyon különbözik Dontól. Viszont a második részben van egy jelenet, amikor bulit tartanak a lakásukban, Don pedig nagyon aggódik, hogy valamit el fog rontani, és nem fog tudni elég jól beszélgetni. Végül azonban remekül kijön Rosie barátaival, az egyikük pedig megjegyzi, hogy meglepődött ezen, mert azt hitte, hogy Don is olyan „kocka” lesz, mint Rosie. Rosie-nak nincs sok barátja, mert a tudományon kívül nem sok minden érdekli, és bár látszatra Rosie nagyon különbözik Dontól, de ha egy kicsit mélyebbre ásunk, mégis hasonlítanak. Azt mondják, hogy Don Asperger-szindrómás, én pedig azt mondom, hogy akkor talán Rosie is… Erre meg azt mondják az emberek, hogy ugyan már… még a feleségem is, aki egyébként pszichiáter. De ha egy nő Aspergeres, az sokszor kevésbé egyértelmű, másképp mutatkozik meg. Szerintem Rosie és Don bizonyos szempontból nagyon hasonlítanak egymásra, még ha első pillantásra nagyon különböznek is.

 

Ha már Donról kezdtünk el beszélgetni: Don tudós, genetikus, aki önhöz hasonlóan kamasz korában IT-szakembernek indult. Ön is szeretett volna genetikával foglalkozni?

 

Mindig is érdekelt a genetika, szerintem lenyűgöző tudományág. Nem terveztem sose, hogy genetikus leszek, de sokat olvastam a témában, főleg az evolúcióról, úgyhogy ez olyan téma, amiben elég kényelmesen mozgok. Eredetileg Don fizikus volt, amit egyszerű volt megírnom, mivel eredetileg én is fizikát tanultam. De amikor beleraktam azt a mellékszálat, hogy Rosie az apját keresni, akkor át kellett képeznem genetikussá. Szóval, eredetileg a Klara-projekt-ben fizikus volt, de ebben genetikus, hogy tudjon segíteni az apakeresős-projektben. Ezt az ötletet egyébként én adtam a feleségemnek nagyjából 15 évvel ezelőtt, és írt is belőle egy könyvet, de aztán félbemaradt az a projekt. Úgyhogy visszavettem az ötletet saját használatra.

 

Tillmann professzor másik, talán fontosabb jellegzetessége az, hogy Asperger-szindrómás. Mennyire volt nehéz elképzelni ezt a szemszöget, ez az érzelmeket máshogyan kifejező szemszöget?

 

Én sose mondtam, hogy Don Aspergeres, nem szándékosan írtam ilyenre. Sose olvastam utána az Asperger-szindrómának, azokból a tapasztalatokból merítettem ötletet, amiket akkor szereztem, amikor fizikát tanultam vagy IT-tanácsadóként dolgoztam, és rengeteg olyan emberrel barátkoztam, akik hasonlítottak Donhoz. De a koruk miatt nem diagnosztizálták őket Aspergerrel, mivel ez egy viszonylag új dolog. Szóval nem az Asperger-szindrómát képzeltem el, hanem egy bizonyos típusú embert. Miután kijöttek a könyvek, az Asperger-szindrómás közösség kijelentette, hogy Don közéjük tartozik. Utána beszéltem pszichológusokkal is, akik Aspergeresekkel dolgoznak, és ők is egyet értettek ebben. Én csak annyit tettem, hogy azt képzeltem, hogy egy tudományos kérdésen dolgozom, mintha egy technikai probléma lenne, bár valójában a kérdés nem tudományos, hanem szociális volt. Az érzelmekre való figyelés helyett egy problémát igyekeztem megoldani. És arra jutottam, hogy Don mindig úgy gondolkodik, mint egy tudós, szóval hogy meg tudjam írni, folyamatosan tudósként kellett gondolkoznom.

Mindkét részt végigkíséri Gregory Peck alakja, illetve filmjei, fontos szerepet játszik Rosie és Don kapcsolatának alakulásában. Önnek melyik a kedvenc Gregory Peck filmje?

 

Ez nehéz kérdés! Bármennyire is nehéz elhinni, nem nézek túl sok filmet. De legyen mondjuk a Római vakáció, mert az romantikus vígjáték. Méghozzá a különlegesebb fajtából, amik díjat is nyernek és nincs happy endjük. Ugyanis nem jönnek össze a végén, ami azért vicces, mert a romantikus vígjátékok végén általában összejönnek az emberek… de úgy tűnik, hogy a díjakat a szomorú végű romantikus vígjátékok nyerik Hollywoodban, mint az Annie Hall is.

 

Ha már a happy endnél tartunk, a Rosie update ugyan szerves folytatása a történetnek, de betekintést nyerhetünk abba, amivel a filmek, és általában a könyvek sem szeretnek foglalkozni: hogy mi történik azután, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ön is kíváncsi szokott lenni egyes szereplők életére a boldog befejezés után, vagy inkább úgy gondolja, hogy jobb, ha nem tekintünk a happy endnél tovább?

 

Az alapvető szabály az, hogy a happy end után nem szabad semmit kérdezni, mert mindannyian tudjuk, a valóság nem így működik, soha nincs sima happy end. Ezért alapszabály az is, hogy a romantikus komédiáknak nincs folytatása. Vegyük például a Bridget Jones-t – a második részben egyszerűen úgy tettek, mintha az előző könyv befejezése nem történt volna meg. A kiadóm csak azt akarta, hogy írjak egy másik romantikus komédiát más emberekkel… nem számít, kikkel, csak írjak még. De én mást akartam, mélyebbre ásni a már létező karaktereimmel, valami újat írni.

 

Azt szeretném még hozzátenni, hogy pont ma vagyok 27 éve házas, előtte talán 2 évet voltunk együtt a feleségemmel, ami azt jelenti, hogy sokkal több időt töltöttünk azzal, hogy felfedezzük, mitől működik a kapcsolatunk, mint amennyi időt a szerelembe esés vett el. Úgy gondolom, hogy legtöbbünk számára fontosabb lenne ezzel a kérdéssel foglalkozni. Szerelembe esni egyfajta menekülés, de hogy utána mitől működik, hogyan folytatódik egy kapcsolat… számomra ez sokkal érdekesebb téma. A harmadik könyvem, a The Best of Adam Sharp, ami jövőre fog megjelenni, szintén ezzel a témakörrel foglalkozik. Mitől marad meg a szeretet, és miért fontosabb hosszabb távon, mint a rövid ideig tartó romantikus szerelem.

 

Ha már újabb könyvek: úgy érzi, hogy ezzel a két könyvvel mindent elmesélt Rosie-ról, Donról és a barátaikról, vagy esetleg tervez egy harmadik részt is?

 

Szeretnék egy harmadik részt is, ami a gyerekükről fog szólni. Sokan mondták, hogy írhatnék az előzményekről, hogy milyen volt Donnak gyerekként. Ez is érdekes lenne, de ez visszavinne minket az 1980-as évekbe. Azóta rengeteget változtak a dolgok. Erre a könyvre még valószínűleg pár évet kell várni, de jövőre jön a The Best of Adam Sharp, és a feleségemmel is dolgozunk együtt egy új könyvön, egy romantikus vígjátékon. A címe Left Right lesz, és a Camino de Santiagón játszódik, ahol a zarándokok járnak, Franciaországban és Spanyolországban.

 

 

Ha már újabb és újabb könyvekről beszélünk: ön ugyan ausztrál, de nem csak Ausztráliában lettek sikeresek ezek a könyvek. Ausztrálként mennyire nehéz megjelenni, illetve befutni az Egyesült Államokban? Nehezebb dolga volt, mint egy átlag amerikainak?

 

Megjelenni nem volt nehéz, miután Ausztráliában eladtam a jogokat, viszonylag hamar kaptunk egy ajánlatot az Egyesült Államokból. A könyv amerikai verzióját kicsit igazították, ami azt jelenti, hogy változtattak a helyesíráson, illetve néhány kevésbé ismert ausztrált kifejezést átírtak, de a történet pontosan ugyanaz maradt. A többi angol nyelvű országban erre nem volt szükség, a brit, kanadai, dél-afrikai és szingapúri kiadások pontosan egyeznek az ausztrállal. Amerikával kapcsolatban az volt inkább nehézség, hogy az első részben, ami ugye részben ott játszódik, jól írjam le New Yorkot. New York híres, emblematikus város, az olvasók elvárják, hogy jól írjam meg. Ha például Brisbane-ben játszódna a történet, akkor senkit nem érdekelne, ha elrontok valamit, kivéve persze a brisbane-ieket. De New Yorkot nem szabad elrontani, ezért eltöltöttem ott egy kis időt, kétszer utaztam, és éltem is ott egy darabig.

 

Utolsó kérdésem arra vonatkozna, hogy ha jól tudom, vannak tervek az első rész megfilmesítésére, de igazság szerint kicsit ellentmondásos információkat találtam róla. Elárulná, hogy hol áll most a filmprojekt?

 

Igyekszem nem foglalkozni vele, de minden nap várom, hogy kapok róla egy e-mailt. És ha megkapom, akkor az robbanni fog. Utoljára augusztusban volt szó erről, a Sony Pictures továbbra is érdeklődik, megvették még egy évre a filmjogokat. Azt mondják, hogy jövőre mindenképp megcsinálják a filmet, de nem hiszek nekik. Hollywoodban nem szabad semmit elhinni, amíg nem forognak a kamerák, és még akkor se lehetsz biztos semmiben...

 

Ehhez akkor nagyon sok sikert kívánunk, illetve gratulálunk a házassági évfordulóhoz! Köszönjük a beszélgetést!