Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Nehezen viselem, ha a nagy szavak mögött nincs semmi sem a világon – beszélgetés Jászberényi Sándorral

Haditudósító, riporter, író, Afrikába és a Közel-Keletre kiküldött újságíró. Hemingway magyar követője, akit halálosan idegesít a posztmodern magyar próza. Világhírű alkotó, akit itthon valamiért mégsem igazán ismernek. Bak Róbert ezúttal Jászberényi Sándorral beszélgetett.

 

A naiv olvasó szokása, hogy azonosítja a szerzőt az elbeszélővel, pláne akkor, ha sok köztük a hasonlóság. Egy pillanatra én is ilyen leszek. A lélek legszebb éjszakájában szereplő történetek mekkora hányada történt meg a valóságban, és mennyire önéletrajzi indíttatásúak? Maros Dániel mennyiben azonosítható veled?

 

Őszintén a legkevésbé sem szeretem az ilyen kérdéseket, hogy ezeknek a történeteknek mekkora százaléka történt meg a valóságban, hogyan volt, miként volt. Ellentétben a valódi élettel a szövegeim abszolút stilizáltak, nem véletlenül szerepel a könyv elején, hogy a történeteknek nincsen köze a valósághoz.

 

Maros Dániel figurája persze több szempontból is megfeleltethető nekem, ezt úgy gondolom felesleges tagadni, de a figura és a személyem korántsem azonos. Ha ez így lenne, ebben az esetben ezt a könyvet bizonyítékként lehetne becsatolni ellenem a bíróságon – bármilyen fórumon, ki lehetne forgatni a könyvben szereplő állításokat és történeteket. Ebbe jó nem belemenni.

 

Ezek az elbeszélések sokkal jobban kapcsolódnak egymáshoz, mint a korábbi kötetednél. Hisz nemcsak az elbeszélő személye köti össze zömüket, hanem sok egymásra utalás is van bennük. Ezt eredetileg is így tervezted, vagy menet közben alakult így?

 

Nyilván meg akartam írni az álmatlanság témakörét. Azoknak a klubjába tartozom, akik voltak ébren 100 órát alsó hangon. Tudom, hogy milyen. Érdekelt ennek a lecsengése, a káosz kívül és belül.

 

A könyvnek emiatt több motívuma ismétlődik. A szerkesztés során az András (Cserna-Szabó András) azt mondta, emiatt ez a szöveg inkább egy fragment regény, mint novelláskötet, ezért is az alcím az, hogy történet álmatlanságról és őrületről. Lehet egyben olvasni, ha úgy tetszik. Ezért hagytam benne az ismétlődő motívumokat. Ha nem tudsz aludni, az agyad folyamatosan ismétel, ezen a pályán mozog. Színek, szagok, helyek és problémák ismétlődnek.

 

Ha ez a tendencia folytatódik, adódna, hogy kimondottan regényt írsz következőnek. Van ilyen terved?

 

Igen. Már nekiálltam. Erről még nem akarok beszélni.

Gyakran hasonlítanak Hemingwayhez (például az új könyved fülszövegében is). Erről mi a véleményed? Hatott rád különösebben ő, vagy bárki más?

 

A hemingway-i hatás egyértelmű szerintem. Halálosan idegesített a posztmodern magyar próza, engem nem ver földhöz, hogy mennyire le van nyűgözve 500 oldalon keresztül a saját műveltségétől egy író. Az ebből való kiút szerintem a visszatérés a realista, történetmesélő prózához. Történeteket szeretnék olvasni, nem impotens értelmiségi nyüglődést, a döntésképtelenség taglalását tömött sorokban, és értelmetlen, tucatból egy kelet-európai spleent.

 

Hemingway Men Without Women könyvét azt hiszem Alexandriában vettem meg egy használtkönyv-árustól angolul. Lenyűgözött és azt gondoltam, hogy így kellene írni, ezzel a pontossággal.

 

Annak speciel kifejezetten örülök, hogy azt látom, hogy ezzel az igényemmel nem vagyok egyedül a mai Magyarországon. Ha csak a Kalligram istállóját nézzük, akkor itt is akad kapásból négy realista író, létező, komoly problémákkal. A jó hír, hogy egyre inkább tudunk egymásról, például a könyv kéziratát elsőnek a Kerékgyártó Pista, a  Márton Laci, a Kötter olvasta. Nekik adok a véleményükre, mint ahogyan a Mészáros Sanyiéra is, aki kiad. Azt gondolom, hogy az utolsó jó posztmodern cuccot Esterházy csinálta, az ő halálával pedig lezárult a korszak, amikor a nyelv az érdekes az elmesélt történet helyett.

 

Hogyan lettél haditudósító? Miként csöppentél ebbe a világba?

 

2005-ben kimentem Kairóba, és ott ragadtam. Meg akartam érteni azt a világot. Tisztán emlékszem, hogy ülök a Nile Hilton tetőteraszán és olvasom az Ahram Weekly-t vagy a Herald Tribune-t, amiben kis hír, hogy elengedtek 2000 gyerekkatonát Csádban. Írtam a főszerkesztőmnek, hogy mi lenne, ha erről írnék és elmennék Csádba. Belement. Messze olcsóbb volt, mint bejelenteni valakit. Hát így.

 

Teljes mértékben szabadúszó vagy? Te döntöd el hova mész, vagy a szerkesztők? Hogy képzeljük ez el?

 

A 24.hu kiküldött tudósítója vagyok. A szerződésem azonban csak az online anyagokra és csak magyar nyelvre vonatkozik. Ez lehetővé teszi, hogy szabadúszó is legyél. A főszerkesztővel szoktam egyeztetni a témákról, utána beszélek a lapokkal, ahová még szoktam írni. Ha összejön elég megrendelő, hogy anyagilag ne legyen hatalmas bukta egy-egy út, akkor megkezdem a felkészülést, és elmegyek.

Milyen volt az első találkozásod a Közel-Kelettel? Volt olyan pillanat, amikor rádöbbentél, hogy ez egy gyökeresen más világ?

 

Amikor leszálltam a repülőről Kairóban, már tudtam, hogy itt semmi sem érvényes, amit Európában megtanultam a világról. Európai ésszel Egyiptomban, de egész Afrikában is óriási a káosz első látásra. Érzed a késztetést, hogy feloldd. Ezt kétféleképpen lehet: vagy visszamenekülsz Európába, mint annyian, vagy megpróbálod megérteni, mi mozgatja a káoszt. Erre mondok egy egyszerű példát: mindig rémesen modortalannak éreztem, hogy a férfiak ülnek a házak előtt és gátlástalanul megbámulnak, ahogyan elmegyek. Sokáig azt hittem, hogy ez annak szól, hogy külföldi vagyok. Később jöttem rá, hogy szunna, hogy annak kell köszönnie, aki megy. Tehát nekem kell mondanom, hogy „béke veletek”. Látnod kellene, hogyan változik meg ezeknek az embereknek a magatartása, amikor az ő kulturális kódjaiknak megfelelően jársz el.

 

Menet közben – azt átéltek hatására – volt részed valami nagy megvilágosodásban, vagy ért olyan élmény, ami kapcsán gyökeresen másként látod a világot? Mennyiben változtatott meg ez a pálya?

 

Azt gondolom, hogy nincsenek nagy drámai pillanatok, legalábbis a munkán belül. Nem tudod megmondani, hogy éppen mikor, miért akad be neked valami. Annyiban változtatott meg ez a pálya, hogy egyre kevésbé van kedvem tinglitanglizni, egyre gyanakvóbban figyelem a megmondóembereket és az erkölcs rendíthetetlen bajnokait. Nehezen viselem, ha a nagy szavak mögött nincs semmi sem a világon.

 

Időd java részét külföldön töltöd. Afrikából vagy a Közel-Keletről nézve hogyan fest ma Magyarország?

 

Nagyon civilizáltnak fest, tekintve, hogy itt van mit ennie az embereknek. Az más kérdés, hogy amint hazajövök, rám tör a depresszió, hogy látom, hogyan hullunk ki szépen-lassan Európából, és leszünk rettentő módon provinciálisak. Távolról nagyon szeretem Magyarországot, de itt élni azért kemény, mert ezek mégis az én népem. A saját népednek  nehezen nézed el, hogy zsigeri ösztönökkel manipulálhatóak, hogy nem meritokratikus a társadalom, hogy mindenhol uralkodik a kettős mérce – ezek mind depresszióra adnak okot, mint ahogyan az is, hogy nem látod a pozitív változás jelét.

 

Talán nem tőled kellene kérdeznem, de mi az oka annak, hogy idehaza kevéssé ismert szerző vagy, a hivatásos kritikusok nem nagyon írnak a műveidről, míg az angol nyelvterületeken szép elismeréseket kapsz?

 

Ez tényleg nem az én tisztem eldönteni. Gondolom elfoglaltak, nem érnek rá.

Egyébként, akik fontosak voltak számomra, azok írtak a könyvemről. Tök jó lenne, ha ilyenek számítanának nekem, ha jobban érezném magam attól, hogy írnak rólam, hogy meghívtak ide meg oda. Biztos sokkal jobb fej lennék. De nem érzem jobban magam. Külföldre egyébként rendszeresen hívnak íróként: most megyek a TATA Literary Festivalra vendégként workshopot tartani Indiába, mert szerették ott a könyvemet. Önmagában azonban ez már nem érdekel, és nem boldogít. 36 éves vagyok, és azt hiszem a legnagyobb problémám az írás, amiben valójában senki sem tud segíteni. Ha sikerül megoldani valamit úgy, ahogyan azt én szeretném, na, az siker. A többi meg olyan érdektelen, hogy jelzőim sincsenek rá.

Mennyire készülsz tudatosan neki az íráshoz? Ha történik veled valami, vagy látsz valami igazán érdekeset, akkor már rögtön jegyzetelsz, és azon agyalsz, miként használhatod majd fel az elbeszéléseidben, vagy másként dolgozol?

 

Sosem jegyzetelek. Azt hiszem, hogy látok egy képet, egy történetet, amit elkezdek kidolgozni a fejemben. Baromi rossz a fantáziám, így mindenképpen kell valamilyen impulzus, hogy elkezdjen működni az agyam.

 

Mindig hónapokig szöszölök egy-egy írással, mire el merem engedni, már, ha elmerem. Az újságírás egészen más műfaj, ott nem törekedsz egy hosszú érvényességre, mint a szépirodalmi szövegeknél.

 

Minek tartod magad elsősorban? Írónak? Haditudósítónak? Fotóriporternek? Van-e egyáltalán közöttük sorrend; elválaszthatóak egymástól?

 

Én én vagyok. Maradjunk ennyiben.

 

Meddig folytatod ezt a munkát és ezt az életmódot? Van-e ebből egyáltalán kiszállás? El tudnád képzelni, hogy mást csinálsz, máshol, máshogy élsz?

 

Szeretem az életvitelemet ahogyan van. El tudom képzelni persze, hogy mást csináljak, amint kapok egy jobb- és vállalható ajánlatot, de nem látok ilyesmit a horizonton. Addig meg marad ez, és nincs vele bajom. 


Bak Róbert - 2016. november 14.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Jászberényi Sándor) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!