Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Vajon miért olvasunk fikciót, ahelyett, hogy kapálnánk vagy tőzsdéznénk? – beszélgetés Sepsi Lászlóval

Egy ital, amitől valami vagy valaki mássá válhatsz. Egy regény, aminek kapcsán elsőre mindenki a besorolásáról kezd el beszélgetni. Egy szerző, aki megkapta a Dunajcsik Mátyás Lehetőség díjat a Pinky című regényére. Sepsi Lászlóval zsánerről, szépirodalomról, sablonokról és ötletekről beszélgetett Bak Róbert.

 

17 évesen jelent meg az első könyved, azóta hallgattál bő egy évtizedet. Miért?

 

Ez a tíz év hallgatás úgy hangzik, mintha tíz évig remeteéletet éltem volna, de ez azért ebben a formában nem igaz, bár tény, hogy tök jól ki lehet tenni a kirakatba valamiféle önmitologizálás alapjaként. A Holt istenek kora megjelenése után pont befejeztem a gimit, egyetemre nem vettek föl elsőre, így videotékásként meg könyvtárosként dolgoztam Szolnokon, illetve Tiszajenőn, aztán felkerültem Pestre, jött az egyetemi élet, a hajnalig tolt Medal of Honor a kollégiumi gépteremben, meg a szabadúszó újságírás. De még így is potyogtattam el novellákat irodalmi lapokban – igaz, évi egy-kettőnél nem sokkal többet, és kihagyott időszakok is akadtak –, meg publikáltam több száz filmes meg irodalmi szöveget, lényegében utóbbiból éltem. Ez hallgatásnak kicsit sok megjelenés, de igaz, hogy a következő könyvem kiadásának nem mentem utána. Sem kötetdüh nem volt bennem, azt kiéltem az elsővel, és amúgy is elég hektikusan, hirtelen nekilódulásokkal meg nagy kihagyásokkal foglalkoztam csak a fikcióírással. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy pont tíz év után érzem megint azt, hogy ideje egy újabb könyvnek, de végül is tényleg szép kerek szám.

 

Azt tudjuk, hogy eléggé közel állnak hozzád a krimi noirok és az urban fantasyk. Honnan ered ez a rajongás? Hogy érintett meg először ez a világ?

 

Ez furcsa egyébként, amikor elkezdtem könyveket olvasni a kötelezőkön kívül, mindig a horrort preferáltam. Stephen King, Barker, Amerikai psycho: valamiért úgy gondoltam, hogy a horror a legszabadabb műfaj, ahol tényleg bármit lehet, és a többi, főleg a krimi, ehhez képest túlságosan „kötött”. (Most attól tekintsünk el, hogy a zsánerek a legritkább esetben léteznek „tiszta” formában, a horror, mint hatásorientált műfaj meg pláne nem.) Jó ideig ugyanígy voltam a fantasyvel is, A Gyűrűk Urán borzasztó nehezen rágtam át magam, végül talán Gaimantól a Tükör és füst c. novelláskötet meg a King-Straub párostól a Talizmán volt az, ahol a modern fantasy berántott. A krimi meg a noir sokkal később jött, már egyetem alatt: Varró Attilának volt egy kurzusa az ELTE-n, ahogy Hammettől Hjortsbergig végigvettük a hard-boiled irodalmat és a filmadaptációit. Itt sikerült tényleg megszeretnem a krimit, legalábbis ezt a formáját.

 

Hogy miért pont két rengeteg alműfajjal bíró zsáner urbánus változata izgat, annak talán van egy kis személyes vonatkozása is. Amíg fel nem vettek középiskolába, tök nagy szám volt, ha a faluból beutazhattam Szolnokra: egyrészt ott volt minden, amire az ember a kilencvenes évek közepén vágyhatott, antikvár könyvek, használt képregények meg másolt audiókazetták pult alól; másrészt meg belengte az egészet valami veszélyes misztikum, amit feldúsítottak a helyi pletykák. Hogy itten punkok vannak, akik szipuznak, cukrosbácsik, akikkel nem szabad szóba állni, meg persze lányok, akik simán smárolnak veled. Több mint tíz éve már Pesten élek, sose láttam semmi igazán durvát, de ez a városkép valahogy velem maradt, hogy a város az olyan, hogy itt bármit megkaphatsz, és a következő sarkon akármilyen mumus szembejöhet.

 

Szerinted miért szeretik olyan sokan ezeket a műfajokat világszerte?

 

Ez egy olyan kérdés, amiről összeírták már pár könyvtárnyi szakirodalmat, és még így sem találtak rá kielégítő választ. A klasszikus érv az, hogy a fantasztikus műfajok valamiféle eszképizmust elégítenek ki, miközben visszacsempészik a világba azt a misztikumot és varázslatot, ami a felvilágosodás után fokozatosan felszámolódott a nyugati világképben. De miközben a horrorban és fantasyben tényleg ott találjuk a folklór és a vallások kifacsart maradványait, ez az eszképizmus érv nem állja meg a helyét teljesen, hiszen ezek a szövegek nagyon sok esetben egyáltalán nem visznek jobb helyre, ráadásul a realista irodalmi hagyomány is egy „másik világba” visz, csak az jobban hasonlít a miénkre. Szar helynek érzed a hétköznapi valóságot, ezért menekülésképp olvasol egy kis Lovecraftot, ahol mindenki elfajzott halember és gonosz ősi istenek zúzzák szét a világot, a végén pedig meghal vagy megőrül a főhős? Ennek így nem sok teteje van.

 

A másik érv az szokott lenni, hogy a horrorhoz és a gótikához közeli műfajok segítenek egy ellenőrzött szituációban szembenézni a legáltalánosabb félelmeinkkel: rágódhatok azon, hogy egy senki vagyok az univerzumban és az őseim a tengerből másztak ki, mindezt anélkül, hogy valóban eltaposna Cthulhu. Ha túlparáztam, visszatérhetek a csendes kis életemhez, kikapcsolhatom a kellemetlen műsort. De ez megint igaz rengeteg nem-fantasztikus műfajra is, a háborús regényektől kezdve nagyjából az összes szöveg, aminek nincs happy endje, az iszonyatból ad kontrollált kóstolót. Akárhogy forgatjuk ezt a kérdést, a vége az, hogy vajon miért olvasunk fikciót, ahelyett, hogy kapálnánk vagy tőzsdéznénk.

 

 

Honnan jött a Pinky alapötlete? Nekiültél, hogy most írsz egy új regényt, vagy inkább szép lassan érlelődött meg az elhatározás, és alakult ki a kép benned? Honnan ered a könyvben szereplő világ?

 

Utoljára valamikor 21 évesen írtam regényt (igaz, abban az évben rögtön kettőt), és hiányzott is, hogy a novellák után hosszabb ideig szöszmötöljek egy szöveggel, meg volt néhány olyan ötletem, amiket már nem lehetett kisprózában kibontani. A setting, a főhős és a hozzá kapcsolt nyelv, illetve az alapkonfliktus a személyiségváltó droggal és a regényindító merénylettel hamar megvoltak, a többi pedig épült magától. A világhoz sok mindent – karaktereket, motívumokat, helyszíneket – használtam a korábbi írásaimból, részben ezeket gyúrtam össze egy koherens egésszé.

 

Nem féltél, hogy esetleg sablonosnak fogják tartani, mert mindenki által közismert lényeket (vámpírok, farkasemberek, tündérek stb.) szerepeltettél benne?

 

A „sablont” veszélyes negatív fogalomként kezelni, minden sablon, amiről tíznél többen írtak. Bármit meg lehet vele bunkósbotozni a történelmi tablóba szőtt családtörténetektől az ufóinvázióig. De konkrétan a Pinkynél maradva, szerintem a legordenárébb sablon az egész könyvben a cinikus-neurotikus, a körülötte lévő világot folyamatosan fikázó, de közben érzelmileg sérült férfihős. Ezer ilyet láttunk már, pont pár hónapja jött velem szembe egy cikk, ami arról szólt, hogy a huszadik század irodalmának igen nagy hányadát ennek a karaktertípusnak a nyavalygásai teszik ki. A tündérek meg a többi folklórszörny ismerősebbnek tűnnek, mert a gyerekkori meséinkben hamarabb találkozunk velük, és a Disney is nyilván Csingilingről fog rajzfilmet csinálni, nem Houellebecq-ről, de azért irodalomban, és főleg felnőtteknek szóló irodalomban szerintem nem kérdés, hogy melyik állatfajtából van több. Innentől szerintem az számít, hogy az adott szöveg mit tud kihozni az adott sablonból, függetlenül attól, hogy számszerűen egyébként hány könyvben vagy filmben bukkant már fel. Szóval ettől pont nem tartottam: úgy voltam vele, hogy ha én írás közben nem unatkozom, miközben ezekkel a toposzokkal dolgozom, akkor talán az sem fog, aki olvassa.

 

Ha már félelem. Nem tartottál attól, hogy nem lesz sikeres a Pinky, mert nem kimondott zsánerregény, de nem is csak szépirodalom? Magyar szerzők nem sok ilyet írtak korábban.

 

Egy rakás dologtól fél az ember, amíg a könyve eljut a boltokba: írás közben attól, hogy a szöveg rossz és esik szétfelé, aztán amíg vársz a kiadó válaszára, az megint több hónap szorongás, végül pedig a legijesztőbb, amikor felhív a szerkesztőd, hogy megjött a cucc a nyomdából, szupergyönyörű lett, és már semmi lehetőség nincs visszasunnyogni a laptop biztonsága mögé. A szövegedet innentől vadidegenek fogják olvasni, és azt mondanak róla, amit csak akarnak. Ez mind iszonyú para, és hogy a könyv sikeres lesz-e, az csak egy ezek közül. Ezek az ijedelmek a szakmával járnak, de túl kell lendülni rajtuk, különben azon kapod magad, hogy egy betűt se mersz leírni, mert túl kockázatos.

 

De ha már a műfajiság kérdése előkerült: elég korlátozottnak tartom ennek a két kategóriának a használhatóságát, és akkor is inkább intézményi és ízlésszociológiai jelenségek leírására. A Pinkyvel kapcsolatban, ahogy az eddigi véleményekből kivettem, általában a nyelvezet miatt szokott előkerülni a szépirodalom, mint olyan: na de ha egy szöveg nem ad semmit nyelvi szinten, az nem a zsánernek vagy akármilyen irodalomnak a hibája, hanem egyedül a szerzőé.

 

Az általad bemutatott világ nekem egyszerre tűnik jellegzetesen magyarnak és a világ bármely másik pontján lévőnek. Szándékos volt ez?

 

Igen, semmiképp sem akartam a konkrét magyar valóságban lehorgonyozni a sztorit, az pedig még kevésbé tűnt használhatónak, hogy kihelyezem New Yorkba vagy Moszkvába. Végig próbáltam fenntartani ezt a bizonytalanságot, vagy legalább elérni, hogy érdektelenné váljon, pontosan hol is járunk. Az ismerősségből fakadó unheimlich-érzés jobban izgatott, mint az egyértelműsített téridő.

 

A regényed szereplői (elsősorban persze Jynx) még egy noirhoz képest is feltűnően boldogtalanok, és keresik a kiutat a helyzetükből. De elég vigasztalan maga a környezet is. Te is hasonlóan sivárnak látod a világot, vagy ez inkább csak a műfajból következik?

 

Azzal vitatkoznék, hogy egy noirhoz képest is reménytelen ez a szövegvilág, egy James Ellroy-hős embergyűlölete mellett Jynx duzzogó kiskamasznak tűnik, és a műfaj két legkegyetlenebb, de feltűnően gyakran használt fétise, a vérfertőzés és a pedofília is hiányzik a Pinkyből. A hagyomány sok darabjához képest szinte már konformista szöveg. Persze, cinikus, pesszimista és bizalmatlan alak vagyok, de Jynx esetében ez jócskán túl van tolva – akármennyire szeretem ezt a hangot, a hard-boiled világundora és az ezzel együtt járó cinikus odamondogatás is csak stilizáció.

 

Kicsit féltem, hogy belefolyik majd a szövegbe a mai aktuálpolitika, de szerencsére nem így történt (nem is hiányzott belőle). Nem is tervezted, hogy mondasz valami nagyot a mai állapotokkal kapcsolatban?

 

Irodalmi formában kizárt. Napi szinten tájékozódom és figyelem a sajtót, de viszolygok tőle, hogy hagyjam beszivárogni az aktuálpolitikai vitákat egy olyan privát terembe, mint az írás. A dolog másik fele, hogy minden szöveget determinál valamennyire az a közeg, amelyben született, így maximum a direkt kiszólásokat tudom kerülni. Ha valaki a „mai állapotok” felől akarja olvasni a Pinkyt, különösebb nehézségek nélkül megteheti, van benne korrupt hatalom, idegengyűlölet és egy lassan szétrohadó rendszer, meg egy underdog főhős, aki mérsékelt sikerrel próbál kívül maradni ezen az egészen. De azt sem igazán tudom, hogyan lehetne bármi valóban nagyot mondani a hazai helyzetről, ami kibillentené a propagandagépezet és tényleg friss levegőt hozna az évek óta ugyanazokat köröket futó közbeszédbe. Ezerszer megírták, milyen állapotban vannak a szociális és kulturális intézményrendszerek, ehhez még olvasni sem kell, látszik, ha bemész egy napra az egyetemre vagy egy lapszerkesztőségbe, ahogy a korrupciónak is megvannak a maga jól látható szimbolikus építményei. Közéleti szempontból még mindig hasznosabbnak tartok egy oknyomozó vagy szocioriportot, mint egy elkötelezett tézisregényt: azzal, hogy kiüvöltök a regényből, hogy Orbán Viktor geci, maximum magamból csinálok hülyét meg a szöveget rontom el. Neki viszont benne lesz a neve még egy könyvben – tehát ő nyert.

 

Szántad-e konkrétan valamelyik korosztálynak vagy rétegnek ezt a könyvet?

 

Nem, ezzel ugyanúgy nem foglalkoztam munka közben, mint a siker receptjével. A saját ízlésemből kiindulva tudok tippelgetni, hogy kinek tetszhet ez a könyv, ez alapján az ideális olvasóm szereti a black metállal feldobott ipari zenét, a GTA: San Andreast és a chilis babot.

 

A történet és a leírások nagyon filmszerűek. El tudnád képzelni a Pinkyt szélesvásznon? Kire bíznád a rendezést, és kik játszanák a főbb szerepeket?

 

Inkább tévés minisorozatként, három vagy hat részben, hogy legyen idő kifejteni a mellékszálakat. Ezt a fajta urbánus pusztulatot elég sok rendező érzi, de szerintem kevesen tudják igazán jól összehozni a fantasztikummal. Valószínűleg a nyolcvanas-kilencvenes évek tájékán keresgélnék, hogy meglegyen a karcos függetlenfilmes stíl: Alex Cox, ha valami punkosat akarok, Gregg Araki, ha a főhős ingatag maszkulinitása érdekel, Frank Henenlotter, ha a szörnyeké. Így hármuknak adnék egy tévésorozatot, hogy rendezzék, showrunnernek pedig megtenném Jim Mickle-t, hogy valaki a neo-noir vonallal is foglalkozzon. A színészekkel bajban vagyok, az biztos, hogy Hullazsák Hoskinsnak már írás közben is Warwick Davist lőttem be, erőltetett ír akcentussal.

 

Nekem nagyon tetszett a pinky ital ötlete. Te kipróbálnád?

 

Hát igazából nem, így is eléggé hangulatember vagyok, pont nem hiányozna, hogy még valami ismeretlen eredetű dizájnerdroggal is szétcsapjam magam.

 

Most merre tovább? Dolgozol most valamin?

 

Most éppen egy nagyobb szabású városregényen dolgozom, gombákról és háborúzó gengszterdinasztiákról szól. Az első öt-hat fejezet már készen van, hosszabb, gonoszabb szöveg lesz, mint a Pinky, más elbeszélői hanggal és kevesebb fantasztikummal, cserébe lesz benne bordélyház és számszeríj. Jövőre tervezem befejezni, ezután valószínűleg el is engedem a város-témát egy időre, és kipróbálok valami teljesen mást.

 

Fotó: Valuska Gábor


Bak Róbert - 2016. augusztus 8.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Sepsi László) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!