Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Majoros Nóra – 2015. február, 1. rész

Majoros Nórának eddig három könyve jelent meg, mind gyerek- és felnőttkönyv egyben, mind más és más, de közben nagyon is érződik, hogy ugyanaz a szerző írta. Egy fiatal írónő, aki mer kérdéseket feltenni, mer nehezebb témákról is írni, s képes ezt úgy tenni, hogy a gyerekek értik és szeretik. Uzseka Norbert legalábbis így tapasztalta, ezért is kereste fel az írónőt, hogy interjút készítsen vele. S mivel bőven volt mit kérdezni és mondani, az interjú két részes lett.

 

Kérnék szépen egy bemutatkozást: kicsoda Majoros Nóra, és miféle könyveket ír?

 

Nagyon sok évbe telt, mire ki merem ejteni: Majoros Nóra író. Talán egyszer majd ki fogok állni egy sziklára és onnan üvölteni, de egyelőre még csak halkan mondom. Olyan író, aki meséket ír. A hangsúly a mesén és nem a gyerekkönyvön van.

 

Az eddig megjelent három könyved meglehetősen különbözik egymástól. Tudatos döntés eredménye ez a változatosság, vagy belső kényszer?

 

Erre azért nehéz válaszolni, mert tengernyi írásom van, ami nem jelent meg. Van pár olyan családtag és barát, aki nagyjából mindet ismeri, és számukra sokkal egyértelműbb, mennyi próbálkozás vezetett pont ezekhez a könyvekhez. Vannak témák, amik hosszabb-rövidebb ideig foglalkoztatnak. A rémek például. Ugyanabban az időben, amikor a Rém a szobádban született, még írtam vagy kettő-három másik szörnyeset. Még az sem biztos, hogy pont az a legjobb, ami éppen megjelenik. Illetve kiadói szempontból biztosan, és megbízom a kiadóim szakértelmében, de az én megítélésem szerint nem feltétlenül ezek a mérföldkövek. A számomra legfontosabb történetek több kütyün archiválva várakoznak és érlelődnek.

 

Mi lesz ezeknek a sorsa? Olvashatjuk őket valamikor?

 

Egy csomó szöveg csak gyakorlás. Ezekben az a jó, hogy eljátszom ötletekkel, kipróbálok dolgokat, de megjelenésre nem érdemesek. Előkészítenek valami mást. Sok írásom jelenik meg az Író Cimborák blogján (http://irocimborak.blogspot.hu/), ami egy igazi játszótér, vagy még inkább kalandpark a gyerekirodalomban alkotók számára. Rövid meséket, részleteket a blogomra is feltöltök, úgyhogy ha valakinek nem vagyok elég nyomtatásban, akkor ezeken a helyeken mazsolázhat.

 

Szerinted mi az, ami viszont közös a könyveidben?

 

A mese és a vizualitás. Mindig a mesék és a mesék nyomán bennem ébredő képek foglalkoztattak. Gyerekkoromban szinte függő voltam az új és új, belső képeket ébresztő történetek fogyasztásában. Ezeken keresztül próbálom megérteni és feldolgozni a világot.

 

Mondanál példákat, hogy mik hatottak rád?

 

Gyerekkoromban csak kinézetre voltam kislányos, de egyáltalán nem érdekeltek a lányoknak, lányokról szóló könyvek, se pöttyös, se csíkos változatban. A szenvedélyes történeteket szerettem. Reggelire klasszikus meséket olvastam (népmesék, Benedek Elek, Grimm, mondák, legendák), ráadásul ezek még középiskolás koromban is napi olvasmányaim voltak. Ebédre a kötelezőket faltam, a tanult szerzőknek még további két-három művét megettem. Vacsorára kalandregényeket fogyasztottam: indiános, kalózos, dzsungeles, kincsvadászos, aranyásós, no meg krimi, minden mennyiségben. Tízóraira és uzsonnára jöhettek a versek. De ami leginkább lebilincselt, az az élőszavas mese. A Dombóváron élő nagyszüleim hihetetlen történeteket meséltek a II. világháborúról, nagyapám tisztként, nagymamám nővérként szolgált. Szájtátva hallgattam őket, pedig mindig ugyanazt a néhány történetet mesélték. Ezek kalandos, izgalmas, néha mulatságos történetek voltak, azt hiszem, csak úgy lehetett ép ésszel átélni a háború borzalmát, ha ezekbe kapaszkodtak. Ez a jóságba való kapaszkodás tette őket olyan elementárissá. Még egy nagy mesélővel találkoztam, ő a plébánosunk volt. Nem is hittant tanított, hanem bibliai történeteket mesélt gyönyörű nyelven, átéléssel. Sokan zsúfolódtunk be egy pici sekrestyébe, kényelmetlen és kemény padokon ültünk, de pár perc alatt el tudta érni, hogy elrepítsen bennünket a képzelet. Zseniálisan fordította gyereknyelvre a drámát. Ezek a mesék talán jobban hatottak rám, mint a könyvek.

 

A Rém a szobádban a legutóbb megjelent, harmadik könyved. Hogy az átlag gyerekkönyveknél nehezebb témával és őszintébben, mégis „gyerekbarátabban” foglalkozik, az az előzmények után nem lep meg, de így is bátor vállalkozásnak tűnik a gyermekek félelmeiről írni, egy rémet állítva be főszereplőnek. Hogy jött az ötlet, hogy alakult ki a történet?

 

Nagyon nehéz dolga lehet velem bármelyik kiadónak, mert nem tudok feladat-orientáltan gondolkodni. (Bár szorgalmasan gyakorlom: szoktam írni egy gyerekmagazinnak is, és ott muszáj. Rövid terjedelem esetén már egészen jól megy.) Részemről nem volt semmi bátorság abban, hogy megírtam a történetet, mert ez a probléma foglalkoztatott, erről akartam írni. Viszont az, hogy a Móra felvállalta, az tényleg bátor vállalkozásnak tűnik. Remélem, igazuk lesz. Eddig úgy látom, a gyerekeknél működik a könyv. Pontosítok: a gyerekek egy részénél működik.

 

Ha a kérdés arra vonatkozik, miért foglalkoztatott a téma, akkor azt is elmesélem. A családunk távolról sem átlagos. Az a fajta patchwork-család, ami, ha az eredeti képnél maradunk, nem pár darabból összerakott díszpárna, hanem inkább ágytakaró, megszámlálhatatlan foltból összevarrva. Erről írtam a 3x1 családban, de a címben szereplő 3 erős szépítés, a valóságot nem vette volna be a közönség gyomra, illetve az már nem gyerekkönyv lett volna. Ráadásul óriási fantázia és teremtő-erő szorult ebbe az egymásra utalt közösségbe. Olyan ez, mint egy szellemi műhely, amelynek a tagjait nem a közös érdeklődés, hanem a családi kötelék, gyakran a kényszer tartja össze. Óhatatlanul sok a dráma, de ezeket – talán innen jutott eszembe a műhely szó −, igyekszünk feltárni, megérteni, feldolgozni, egymás iránt érzékenynek maradni. Ez állandó inspiráció. Két húgom is szenved látomás-szerű rémálmoktól, amelyekben nekem nem volt részem, de az ő élményeik miatt próbálom megérteni. Innen a rémek iránti vonzalom. Mindketten azt mondták, hogy sikerült leszűrnöm a lényeget.

Egyszerre kiderült a kapocs két teljesen különbözőnek tűnő könyv között.Smile

 

Hogy készültek Szabó Levente illusztrációi, mennyire volt szabad keze?

 

Amikor írok valamit, egy egész képi világ lakik a fejemben. (Eredetileg magam is grafikai pályára készültem, mindegy, milyenre, csak rajzolni kelljen, mert azt hittem, a bennem lévő képeket legjobban képekkel lehet visszaadni. Sokáig tartott, mire rájöttem, tévedtem, és inkább szavakkal kell festenem.) Pontos elképzelésem volt arról, a főszereplő rém, Hrrgrrhú milyen, hogy néz ki a szoba, amiben él. Talán a szigorú nyelvi forma miatt, amiben ezt a mesét elmondtam, eszembe jutott, mi lenne, ha kivételesen nem jelenítenék meg mindent. Szándékosan hagytam nagy „likakat”, amik feltételezték, hogy az illusztrátor egyenértékű alkotótárs lesz, és egyben nagy szabadságot is kell kapnia. Több próbarajz is érkezett, és a kiadóban komoly dilemmát okozott, melyik irány legyen a végleges. Az Levente első rajzain is látszott, hogy ki tudta domborítani a humor dimenziót, de közben a figura nem veszít a félelmetességéből. A megvalósulás során szerettem követni, ahogy Levente formát ad a főszereplőmnek, és át is rajzolja a fejemben lévő képet.

 

Hogyan fogadták a könyvet, úgy a kiadónál, mint az olvasók?

 

A kiadónál szerencsére sokat vitatkoztak rajta, a jó vita pedig építő. A vita lezárása maga a könyv volt, így, ebben a formában. Az olvasókra többféle hozzáállás jellemző. Valóban olyan könyvről van szó, ahol fontos a szülő véleménye, és teljesen el tudom fogadni, ha azt mondja: ettől az én gyerekem megijedne, nem adom a kezébe. Hiszen ő ismeri legjobban a gyereket, és az is lehet, hogy ha a gyerek kérdezne a témában, nem tudna mit felelni, és az még rosszabb. Többször az elutasítás nem a gyerek és a könyv ismeretéből fakad, hanem reflexből: minek kell a mai, amúgy is frusztrált gyerekeket tovább ijesztgetni. (Ezzel kapcsolatban rengeteg gondolat tolul a fejembe, de inkább nem írom le, mert valószínűleg érzékeny területekre tévedek.) Előfordul, hogy ennél árnyaltabb a reakció, az olvasó addig hajlandó tudomásul venni a történetet, hogy a rém elzavarható. Szerencsére olyan is akad, aki elég nyitott és bátor hozzá, hogy szembe merjen nézni vele: a gyerekkori szorongások nem feltétlenül küzdhetők le egyszerű eszközökkel, pikk-pakk. Nincsenek illúzióim, ezzel a mesekönyvvel sem. De ezek az egyszerű eszközök hosszú távon közelebb vihetnek a megoldáshoz.

 

Frank Herbert a Dűne című sci-fi sorozatából elhíresült mondat, hogy „a félelem az elme gyilkosa”. A Rém a szobádban szembenézés a félelemmel, vagy megszelídítése annak, vagy valami más?

 

Egy időben olyan munkát végeztem az építőiparban, aminek a kapcsán rendszeresen magas szerkezetek tetejére kellett másznom. Eleinte csak kicsi tériszonyom volt, de minden egyes alkalommal fokozódott. Egy ipari alpinista kolléga, aki szabadidejében nyolcezres csúcsokra mászott, azt mondta, hogy a félelem az életben maradás záloga. Ha elnyomjuk a félelmet, sokkal könnyebben lépjük át a korlátainkat és nagyobb eséllyel zuhanunk le. Azóta ő már nincs köztünk, egy lavina örökre a legmagasabb csúcsra sodorta, de a mondata mindig velem marad. A félelem örök téma. Az idézett mondatból is azt szűrtem le, hogy a lényeg a szembenézés, azon túl a félelem elfogadása és semmiképpen sem az elnyomása. A be nem vallott, elmismásolt, tudomásul nem vett félelem óriási szörnnyé tud dagadni. Különösen igaz ez a gyerekekre, akiknek az életében a fantáziavilág még sokkal őszintébben van jelen.

 

A második könyved, A torony, részint sci-fi volt, a maga módján szomorú és komoly. Nekem mégis úgy tűnik, hogy a gyerekek értik, legalábbis a nagyobbik fiamnak tetszett. Már az elején leírod, hogy a főszereplő kisfiút a felnőttek nem értették, és feltételezem, hogy minden gyerek érzi úgy néha, hogy a felnőttek nem értik. Ma hogy állsz velük? A felnőttekkel illetve a megértéssel?

 

Gyerekkoromban sokszor szembesültem azzal, hogy a környezetemben élő emberek, különös tekintettel a családtagjaimra, hajlamosak olyan dolgokat tenni, amikre soha nem számítottam volna. Hajmeresztő, néha szürreális dolgokat. Inkább én nem értettem meg őket. Mondok egy példát. Egy keresztény-konzervatív faluban, a doktor úr unokájaként nőttem fel. Minden kényszer nélkül igyekeztem jó kislány lenni. Valahogy bennem volt. Nem is lett volna semmi baj, ha nem lett volna mögöttem a már említett patchwork család. Tizenévesen szembesültem azzal, hogy a nővérem (féltestvérem), aki pár éve már Amerikában élt, Krishna-hívő lett. Ebben az időben jelentek meg nálunk is a különböző szekták, elkezdték járni a falvakat mindenféle vallások képviselői, ami a konzervatív falusiakban félelmet és ezáltal gyűlöletet keltett. Az akkori általános, falusi nézet szerint a krisnások a sátán szolgái, vagyis a nővérem is átállt a sötét oldalra – amit nem akartam elhinni, mert ismertem és szerettem őt. Választanom kellett, hogy elfogadom a közegem valóságát, vagy a családi szeretet-kötelékbe kapaszkodva veszem a bátorságot, és megpróbálom megismerni, elfogadni az ismeretlent. Ez utóbbit választottam, bár a jókislány imidzsemet így előbb-utóbb leromboltam. Azóta rengeteg dolog változott a társadalomban, bizonyos értékek, előjelek teljesen megfordultak. Viszont a családi kötelék akkor is megmaradt, ha időnként erősen megremegett a háló. Ez azt bizonyítja számomra, hogy a döntésem nem volt rossz, de kérdezd meg majd húsz év múlva is.

 

Remélem, meg fogom. A toronyban én nagyon sok mélységet, ősiséget, mitikusságot érzek, anélkül, hogy mindez túl lenne erőltetve, vagy hogy ne élvezhetné az, aki ezeket épp nem veszi úgy észre vagy nem ezekre koncentrál. De érdekelne, hogy számodra mik voltak a világodat meghatározó, felépítő élmények, könyvek, bármik, amiket szívesen elmondasz?

 

Itt is a családomat említeném, mint legmeghatározóbb tényezőt. Anyai ágon a legfőbb érték a család, a kiegyensúlyozottság, a tanulás, a hagyományos, keresztény értékrend volt. Ezt néha nehézkességnek, begyöpösödésnek éltem meg zavarosabb korszakaimban. A másik oldalon ott állt az apai családom, amit a nyitottság, kíváncsiság, alkotó szellem, bátorság, tabudöngetés jellemzett. Néha úgy éreztem, ez a tabudöngetés túl messzire is ment. Az egyetlen közös a két oldalban a művészetek szeretete volt, egyik oldalon élvezőként, másik oldalon művelőként. Gyerekként minden hatott rám, ami a két véglet között elképzelhető.

 

Hogy látod, a mi világunk merre tart, vagy még inkább, mit tehet az egyes ember, hogy afelé haladjon, amerre A torony-béli kisfiú repül a könyv végén?

 

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához minimum egy teljes írói életmű szükséges, vagy inkább egy egész élet. Megvannak korunk nagy horderejű problémái és katasztrófaelméletei. Nem gondolom, hogy egyénenként tudnánk megoldani ezeket. Az ember a saját maga környezetében tud tudatos és építő életet élni, kiállni olyan dolgok mellett, amelyeket fontosnak tart. Társadalmi szinten többféle válasz létezik ugyanazokra a kérdésekre – az embereket hasonló morális és érzelmi problémák foglalkoztatják a világ teljesen más részein is, ettől vagyunk emberek. A nyugati ember hozzáállása az, hogy mindent megkérdőjelez, még azt is, ami más társadalmak számára a nagybetűs megkérdőjelezhetetlen. Mint a hároméves gyerek. Ez a korosztály is bosszantóan provokatív tud lenni néha. De a kérdések fontosak, mert általuk újra és újra meg kell fogalmaznunk, mi fontos számunkra és miért. Szerintem a megoldás kulcsa abban rejlik, hogy merjünk jó kérdéseket feltenni és arra legyen lehetőségünk őszinte válaszokat adni. A válaszokat pedig éppúgy legyen bátorságunk elfogadni, mint ahogy elég merészek voltunk a kérdéseket feltenni.

 

Vége az interjú első részének.

 

http://www.mora.hu/alkoto/majoros-nora

http://majorosnora.blogspot.hu/

 

Fotó: Tóth Gábor

 


Uzseka Norbert - 2015. február 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!