Interjú: Dmitry Glukhovsky – 2013. november

Két évvel könyveinek magyar megjelenése után ismét Budapestre látogatott Dmitry Glukhovsky. Ez alkalomból Galgóczi Tamás tette fel kérdéseit.

 

Utoljára két évvel ezelőtt beszélgettünk, s tudomásom szerint az eltelt idő alatt nem pihent, hiszen idén két könyve jelenik meg oroszul. De mielőtt ezekről beszélnénk, egy kicsit más jellegű kérdés: kiderült, miért nem jelenhetett meg novellája a Русский Пионер című lapban?

 

Valójában az első 20 történetem megjelent, de aztán a dolgok tragikus véget értek az utolsó novellámmal, amit a lapnak írtam. Épp Putyin újraválasztása előtt történt, hogy írtam egy roppant megható történetet Medvegyevről, az akkori elnökről, aki most miniszterelnök. Medvegyevnek van egy plüssmackója, amit még az édesanyjától kapott gyerekkorában, és amit aztán a saját fiának ajándékozott. Egyszer, amikor épp nagyon magányos és tehetetlen, és senki nem áll vele szóba, bemegy a fia szobájába, és a plüssmackó beszélni kezd hozzá. Medvegyev korábbi, elhallgattatott demokratikus énje szól a mackóból, és emlékezteti őt arra, hogy valaha nagy ember, hős, erős és igazságos vezető akart lenni, és fel akarta szabadítani az orosz népet. Úgyhogy Medvegyev próbál változtatni a dolgokon, de valahányszor előáll valami új ötlettel, jön Putyin és üvöltözni kezd vele: „Hagyd abba! Ne csináld. Mégis mit művelsz? Mit gondolsz, ki vagy te? Most megbüntetlek, jól elverem a seggedet!” És ő persze mindig megijed. A történet akkor ér véget, amikor Medvegyevnek át kellene adnia a hatalmat Putyinnak, és a plüssmackó azt mondja: „Tartóztassuk le! Tartsunk szabad választásokat!”

 

A mű éppen a választások előtt jelent volna meg, de a lap főszerkesztője, aki a demokrácia és a szólásszabadság híve, most túlságosan beijedt és nem jelentette meg a novellát. Akkor megértettem, hogy ez a cenzúra, és hogy ha van bennem büszkeség, akkor el kell mennem, úgyhogy egyszerűen nem írtam nekik többet. Azt azért hozzá kell tennem, hogy nagyon sok mindent elnéztek nekem, írhattam olyan őrült történeteket, mint például hogy a Gazprom egyenesen a pokolból szivattyúzza az olajat; vagy hogy Oroszországot földönkívüliek uralják, akik nem törődnek az orosz néppel; vagy hogy minden orosz nő Putyinról ábrándozik, és Putyin meglátogatja őket álmukban, és aztán a nőknek gyerekük születik tőle – ez például valóban megtörtént Oroszország egyik leghíresebb sportolónőjével, akinek született egy titokzatos gyereke, senki sem tudja, kitől, de persze mindenki sejti. Szóval ezek a történetek mind megjelenhettek, de aztán a választások idején a főszerkesztő kicsit nehéz helyzetbe került, és nem engedte, hogy ez a novella is megjelenjen. Én meg azt mondtam, büszke művész vagyok, engem nem lehet cenzúrázni, inkább távozom. És így is történt.

 

Nemrég jelent meg magyarul az Orosz népellenes mesék című novelláskötete. Miért ilyen komor, kiábrándult hangvételűek ezek az írások?

 

Ó, hiszen nem is komorak – mulatságosak! Szerintem nem túlságosan sötét történetek ezek – inkább arról van szó, hogy nagyon realisztikusak. Jól megmutatják, hogy valójában mi a helyzet Oroszországban. Az volt a célom, hogy a lehető legpontosabban ábrázoljam, hogy milyen volt Oroszország két évvel ezelőtt, hogy a gyermekeink majd megértsék, miféle országban is éltünk. Úgyhogy fogtam az ország összes problémáját, és abszurd módon ábrázoltam őket. A Gazprom például a valóságban nem közvetlenül a pokolból szivattyúzza az olajat, habár gyakran van olyan érzésünk, hogy mindaz, amit az oroszokkal művelnek, azért van, mert szerződést kötöttek az ördöggel, ami erre kötelezi őket. Vagy amikor Iránt vagy Észak-Koreát segítik az atomfegyverkezésben, az is azért van, mert szerződést kötöttek az ördöggel. Aztán ott van az összes többi probléma is. Például írtam a mindent behálózó korrupcióról, ami nem is annyira a kormányzat betegsége, hanem maga a kormányzat – középkori kormány ez, a maga módján nagyon is hatékony, bár nem túl progresszív. Vagy írtam arról, hogy a média egy nem létező Oroszország és egy nem létező orosz politikai élet képét sugározza, mint valami bábkomédiát – ami semmiben sem hasonlít a valódi politikai életre. Vagy arról, hogy a választásokat manipulálják, hogy nincsen szabad sajtó, és még sorolhatnám. Mindez valóban létezik, Oroszországban tényleg ez a helyzet. Sötét, persze – mint amennyire az életünk az. Reménytelen – annyira, amennyire az életünk reménytelen. De én megpróbálok nevetni mindezen. Szerintem ha valaki képes nevetni a dolgokon, akkor többé már nem fog félni tőlük – a humor az egyik módja annak, hogy immúnissá váljunk a rendszerrel szemben.

 

A komorság mellett a másik közös jellemzője az első három írásnak, hogy a kisemberek kiállnak az igazukért, vagy legalábbis küzdenek érte. Ez is az írói túlzások közé tartozik, vagy Oroszországban aktív az „ellenzék”?

 

Ez a kérdés meglehetősen összetett. Először is, a könyvvel két célom volt. Az egyik az, hogy bemutassam a mai Oroszországot, a másik pedig az, hogy megpróbáljam megérteni a kapcsolatot a hatalom és az emberek között, hogy miért tűrik el az emberek mindazt, amit a hatalmon lévők művelnek, és hogy ki a felelős ezért. Hogyan képesek elviselni az emberek, hogy olyasvalakik uralják őket, akik teljesen véletlenszerűen kerültek hatalomra? Miért hajlandóak eltűrni, hogy hozzájuk teljesen hasonló átlagemberek kormányozzák őket, olyanok, akik nem érdemlik meg a hatalmat, akik nem tettek semmi különöset, egyszerűen csak valaki kinevezte őket?

 

Sokat írok az egyszerű emberekről, akik nem is annyira szembeszállni próbálnak a rendszerrel, hanem inkább próbálják megérteni a rendszert, rájönni, hogy hogyan működik. Úgy érzem, sosem tudjuk meg, mi megy valójában, mert annyi hamis információt kapunk arról, hogy mi Oroszország, hogy milyen az orosz politikai élet, hogy hogyan működik a kormány és a parlament. Ezért sok időbe telik, mire az ember, az újságíró tényleg megérti, hogy hogyan épül fel az ország és a politikai rendszer, hogy hogyan születnek a döntések, és hogy egyáltalán hogy lehet még mindig egyben ez az egész. Én pedig az átlagemberekkel együtt vizsgálom ezeket a kérdéseket, olyan emberekkel, akik szintén nem tudnak erről semmit, de szeretnének tisztábban látni – szeretnék például kideríteni, hogy Oroszországot a földönkívüliek uralják.

 

Arra a kérdésére válaszolva, hogy mennyire aktív az ellenzék Oroszországban, azt tudom mondani, hogy nincs igazán ellenzék, mert nem létezik valódi ellenzéki pozíció. Az országot uraló rezsim nem diktatórikus, nincs semmiféle ideológiája, amit ellenezni lehetne. Ez a rezsim se nem baloldali, se nem jobboldali; nincs sem a bevándorlás mellett, sem a bevándorlás ellen; se nem nyugatbarát, se nem nyugatellenes. Retorikusan, a tévényilatkozatokban persze minden politikus nyugatellenes, de a gyerekeik mind Miamiban és Londonban élnek. Ez a rezsim nem hisz semmiben, csak a pénzben, s az ideológiájuk és a hatalmuk a pénzre épül. Hatalmat akarnak, hogy több pénzt szerezhessenek, amivel még több hatalmat vehetnek maguknak, amivel még több pénzt szerezhetnek. Ennyi. Hogyan lehet ezzel szembehelyezkedni? Ez egy maffiaszerű rendszer, amely könnyedén felemészt, magába olvaszt bármiféle ellenállást – aki szembehelyezkedik vele, annak egyszerűen pénzt ajánlanak. Nincs semmi, ami ellen valóban harcolni lehetne, talán csak a korrupció ellen, de hát épp ezért olyan könnyű korrumpálódni. Hogyan lehet ezzel harcolni? És még a legkeményebb ellenállókat is meg lehet törni. Itt van például Alekszej Navalnij, akiről mostanában rengeteget cikkeznek Oroszországban – perrel fenyegetik, és zsíros állásokat ajánlanak neki. Vajon meddig marad tényleg független? Nehéz ezt megmondani.

 

És szinte az egész orosz ellenzék – a kommunisták, a nacionalisták, a liberális ellenzék – olyan emberekből áll, akik korábban betöltöttek valamiféle hivatalt, vagy majd ezután fognak valamilyen hivatalt betölteni. A parlamenti ellenzék pedig valójában nem is az államtól kapja a pénzét, hanem az elnöki adminisztrációtól, ami a legfontosabb politikai szerv az országban. Ez a szerv állítja színpadra azt a színjátékot, amit aztán a média feltálal, és azt is ők mondják meg, hogy az ellenzék hogyan viselkedjen és mit mondjon. A pártok nem is az államtól, az emberektől kapják a pénzüket, hanem az elnöki adminisztrációtól – indirekt, informális, titkos módon. Üzlet az egész. Az ellenzék mindenféle hangzatos retorikával nyeri meg az embereket – a nacionalisták azt hajtogatják: „küldjük haza az összes bevándorlót az országból”, a kommunisták meg azt, hogy „kobozzuk el az oligarchák vagyonát és adjunk vissza mindent a népnek”. Emiatt az emberek azt hihetik, létezik valamiféle demokrácia, van választási lehetőség, és például a kommunistákra szavaznak. Az elnöki adminisztráció aztán elvesz némi pénzt az oligarcháktól, amit szétoszt a kommunisták között, hogy azok továbbra is ugyanazt hajtogassák.

 

Tehát ahelyett, hogy forradalom törne ki, ahelyett hogy az emberek az utcára vonulnának, itt van ez a kis zsebellenzék, ami valójában semmit nem csinál, csak ismételgeti az értelmetlen szlogeneket, hogy egy kicsit kiengedjék a gőzt az emberekből. És ez így működik. Hogy aktív-e az ellenzék? Persze, nagyon is. Tényleg ellenzék az ellenzék? Ez az igazi kérdés. Még a legellenzékibb emberekkel kapcsolatban is felvetődik a kérdés – talán csak különösen jól rejtegetik a szálakat, amelyek a kormányhoz fűzik őket. Ez tehát a valódi kérdés. És persze könnyű ellenzékinek lenni egy kommunista rezsimmel szemben, de próbáljon meg valaki szembeszállni egy korrupt rendszerrel, amely mögött semmiféle ideológia nincs, csak a pénz.

 

Helytálló a feltételezés, hogy 2012-ben azért jelent meg gyűjtemény második része, mert hazájában semmi sem változott?

 

A második rész egyáltalán nem jelent meg. Talán tíz új történetet írtam még az első kötet után. Amikor az első részt írtam, úgy éreztem, valami olyasmit mondok, amit még senki nem mondott ki – olyasmit, amire mindenki gondolt, de senki nem öntött szavakba. De aztán úgy másfél évvel ezelőtt elkezdődtek a tüntetések Moszkvában, és mindaz, amiről eddig mindenki csak a négy fal között beszélt, most hirtelen kikerült az utcára, és még a divatos celebek és modellek is erről beszéltek. Úgyhogy nem éreztem már, hogy valami fontosat mondok az embereknek, mert ezek a gondolatok teljesen profánná, hétköznapivá váltak. Már semmi újat nem tudtam mondani, hiszen 100 ezer ember volt a téren, ahol egy topmodell visította: „Az állam korrupt!” - én meg azt gondoltam ekkor, hogy ha így állunk, akkor mindaz, amit írok, immár triviális, hiszen már egy ostoba celeb is érti, miről van szó. És mindaz, amiről korábban beszéltem, most hónapokig téma volt a tömegmédiában is. Talán mondhatjuk, hogy elértük a célt, az emberek kezdik érteni, miféle országban élnek, kezdik érzékelni, hogy milyen ez az ország valójában, és már nem azt a csillogó képet látják, amit a tévé sugároz, és amit eddig elhittek.

 

Mindenesetre büszke vagyok magamra, mert az egyik legelső olyan író voltam, aki foglalkozott ezekkel a témákkal, szatirikus módon. Természetesen nem én voltam az egyetlen ilyen író, ostobaság és önhittség volna azt állítani, hogy igen, de volt egy üzenetem, amit eljuttattam a saját közönségemnek – olyan olvasóknak, akik nincsenek hozzászokva az efféle történetekhez, akik általában egészen másféle üzenetekkel és történetekkel találkoznak. Büszke vagyok magamra, hogy ezt megtettem, és úgy gondolom, hogy ez a könyv nagyon fontos volt mind nekem, mind pedig az olvasóimnak. És ez jó dolog. De ami azt illeti, a helyzet nem változott Oroszországban.

 

Nemrégiben jelent meg a Будущее (Jövő) című könyve? Ez miről szól?

 

El akarom kerülni, hogy olyan író váljék belőlem, akinek a művei kapcsán az emberek mindig tudják, mire számíthatnak. Nem akarok zsáneríró lenni, nem akarok csak sci-fi író vagy csak „komoly” szépirodalmi író lenni. Meg akarom tartani azt a szabadságot, amivel oly kevesen rendelkeznek – a szabadságot arra, hogy kísérletezhessek és megírhassak bármilyen történetet, ami az eszembe jut, úgyhogy ez a regény megint egész másról szól. Ez egy tradicionális disztópia, mint például az 1984, a Szép új világ, vagy a Mi Jevgenyij Zamjatyintól, hogy egy orosz szerzőt is említsek. A történet egy olyan világban játszódik, ahol az emberek a genetikai manipulációnak köszönhetően halhatatlanná válnak, és mindannyian örökké fiatalok maradnak. A bolygó emiatt egyre inkább túlnépesedik, ezért különböző korlátozásokat vezetnek be. Az egyik korlátozás az, hogy ha egy pár gyereket akar, akkor az egyiküknek fel kell áldoznia az örök fiatalságát. Amikor megállapítják a terhességet, az egyiküket beoltják egy olyan anyaggal, ami felgyorsítja az öregedés folyamatát, és ahelyett hogy örökké fiatal és egészséges maradna, a pár egyik tagja tíz éven belül megöregszik és meghal.

 

A könyv azt is vizsgálja, hogy milyen lesz a társadalom, ha nem lesz többé halál. Ez az elképzelés szerintem a nem is túl távoli jövőben valósággá fog válni, hiszen rengeteg kutatás zajlik a témában, amelyeket rendkívül gazdag emberek és olyan szervezetek finanszíroznak, mint a Google. A témával foglalkozó kutatók azt gondolják, hogy az öregedés folyamata genetikailag kódolt, és meg lehet változtatni, vagy meg is lehet állítani. Szerintem még ebben a században megtörténik a nagy áttörés, talán még a mi életünkben, és ez lesz a valaha volt legjelentősebb felfedezés, természetesen, hiszen az ember mindig is arról álmodott, hogy a lehető leghosszabb ideig éljen. Ugyanakkor lehet, hogy nem vagyunk felkészülve a halál nélküli életre, hiszen a halál ugyanúgy kondicionál minket, mint az élet. Mivel félünk a haláltól, igyekszünk minél többet élni, minél több dolgot alkotni és csinálni, hogy legyen valami, amit magunk után hagyunk. De mi van akkor, ha nem halunk meg? Akkor is lesz igényünk arra, hogy alkossunk, hogy bármit elérjünk vagy megtapasztaljunk? Lesz igényünk arra, hogy utazzunk, hogy élvezzük a dolgokat, hogy keressük az érzelmeket? Lesz igényünk arra, hogy birodalmakat és palotákat építsünk, vagy hogy regényt írjunk? Kellenek majd nekünk gyerekek, ha igazából nem akarunk semmit magunk után hagyni a földön, és nem is kell semmit magunk után hagynunk, hiszen halhatatlanok vagyunk? Szükségünk lesz-e Istenre? Szükségünk lesz-e a lélekre? Ha a test halhatatlan, kit érdekel a lélek? A lélek a B tervünk arra a napra, amikor a test felmondja a szolgálatot és meghal. De ha a test örökké él, akkor is szükségünk lesz még valamiféle külső tárhelyre, ahol a személyiségünket tároljuk? Akkor is hinni fogunk Istenben, az összes fenyegetésével és az örök életről szóló ígéreteivel együtt, vagy egyszerűen kirúgjuk őt abban a pillanatban, hogy halhatatlanná válunk? Ezek lesznek a jövő kérdései.

 

A másik, számomra meglepő fejlemény, a Metro2035 beharangozott megjelenése. Utoljára mintha azt mondta volna, hogy nem viszi tovább a történetet. Minek köszönhető a folytatás?

 

Valójában azt mondtam, hogy nem akarom folytatni a történetet pusztán a folytatás kedvéért. Nem akartam kipréselni magamból a folytatást megfelelő ötlet nélkül. Aztán úgy másfél évvel ezelőtt épp Barcelonából repültem Moszkvába, és hirtelen bevillant, mit kell tennem és hogyan kell befejeznem a trilógiát. Az ötlet azóta is bennem él, és képtelen vagyok elengedni.

A Metró 2033 sok szempontból Oroszországról szól, egy 20 éves fiatal kissé naiv szemszögéből ábrázolja az országot, olyasvalaki szemszögéből, aki nem érti pontosan, mi zajlik körülötte. Úgyhogy arra gondoltam, hogy újraírom a történet egy tíz évvel idősebb karakter szemszögéből, és megmagyarázom, hogy hogyan vannak a dolgok valójában, minden romantikájuktól megfosztva. A Metró 2033 szerintem romantikus regény volt, úgyhogy itt az ideje újraértékelni.

 

Igazak a híresztelések, miszerint hamarosan film készül a Metró Univerzumból?

 

A Metró 2033 jogait egy évvel ezelőtt valóban megvette az MGM stúdió. Készül a forgatókönyv, és bízunk benne, hogy a film is elkészül majd, de erre persze nincs garancia, mindig millió és millió film van készülőben Hollywoodban, de aztán a legtöbb sosem látja meg a napvilágot.

 

De ha már kifizették a jogokat, akkor önnek voltaképpen mindegy, nem?

 

Ez nem a pénzről szól. Persze, részben igen, de nem csak arról. Az írásnál és a filmjogok értékesítésénél számtalan jobb mód van arra Oroszországban, hogy az ember pénzt keressen. Be lehet például szállni az olajbizniszbe, vagy lehet erdőt irtani és eladni a fát a kínaiaknak – ezekkel sokkal jobban lehet keresni, mint a könyvírással és a filmjogok eladásával. Hollywood varázsa abban áll, hogy már egyetlen film is élő legendává teszi az eredeti könyv szerzőjét. És erről van itt szó. Élő legenda akarok lenni, mindenáron.