Interjú: Vidra Gabriella - 2013. május (második rész)

Vidra Gabriella négy részes ifjúsági regény sorozata, a Tudás könyvei tavasszal ért véget. A történet a legkülönfélébb korokban és földrészeken játszódik, noha főszereplői mai, tizenéves fiatalok, akiknek amellett, hogy meg kell menteniük a világot, még a korosztályukra jellemző problémákkal (iskola, első párkapcsolatok, barátságok, stb.) is szembe kell nézniük. A Kispest-Wekerle-telepi Erkel Ferenc Általános Iskolát igazgató, egyben magyar tanár írónőtől bőven volt mit kérdeznünk…

 

Egyáltalán: egy ilyen, feltehetően nagyon elfoglalt embernek hogy jut ideje könyvet írni?

 

Tényleg sok a munkám, de szerintem minden csak elhatározás és kitartás kérdése. Írok, amikor tudok: este, éjjel, hétvégén, tanítási szünetekben. Ráadásul nekem úgy nem megy az írás, hogy „írjunk mindennap egy-két oldalt”. Van olyan időszak, amikor hetekig nem „jön”, leülök, leírok egy mondatot, és azonnal érzem, hogy esetlen, darabos vagy éppen unalmas, hagyjuk abba. Aztán rám jön valami, és akkor képes vagyok egyvégtében 20–30 oldalt papírra vetni. Ilyenkor nem látok, nem hallok. Írok egész éjjel, aztán bemegyek dolgozni. Amúgy nagy a teher– és munkabírásom.

 

Van kedvenc helyed, eszközöd, kabalád, bármid, amire szükséged van, hogy meginduljanak a gondolatok és a billentyűzeten az ujjak?

 

Nincsen. Nem vagyok babonás ember (annak ellenére, hogy péntek 13-án születtem, vagy talán éppen azért), inkább nagyon is földönjáró, az írásban éppen annyira reális és maximalista, mint minden másban. Azt viszont megfigyeltem, hogy hajnalban tudok a legjobban írni, és írás közben mindig iszom egy-két kávét. 

 

Hogyan választottad ki azokat a történelmi korokat és helyeket, ahova a főszereplők eljutnak?

 

Volt, ami adta magát, például Magyarországot mindenképpen szerettem volna belevenni a történetbe, vagy az is egyértelmű volt, hogy Európából nem hagyhatom ki Görögországot, kultúránk bölcsőjét, vagy hogy Ázsia kapcsán Kína nem maradhat ki. Egyiptom nagy kedvenc, lennie kellett. Aztán volt úgy, hogy kutattam-kutattam, és valami nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és azért választottam. Ilyen volt például Ausztráliában a pityantyatyara törzs mitológiája vagy a tahiti fekete gyöngy vagy az inkák.

 

Hol volt a legnehezebb a döntés?

 

Az észak-amerikai résznél: a polgárháborút nem hagyhattam ki, viszont nagyon féltem ettől a „férfias” témától: rangfokozatok, hadrend, csaták… nagyon nem értettem hozzá. Ezért is mondtam köszönetet Bogáti Péternek, akinek ifjúsági regényét, Az őrnagy úr, keressen magának ellenséget! hiteles forrásként használtam. De azért belevágtam, remélem, megérte.

 

Melyik résszel gyűlt meg leginkább a bajod, és melyiket élvezted a leginkább?

 

A fent említett polgárháborús résszel, illetve mint mondtam, az üvegfúvással, és még megemlíteném azt a részt, amikor Egyiptomban le kellett írnom a Moiris-tó, Illahun és Hawara elhelyezkedését. Rengeteget olvastam hozzá, tanulmányoztam a térképet, távolságot számoltam, rajzoltam-rajzoltam. És a labirintusos rész sem volt könnyű, ott is rengeteget rajzoltam, az útvesztőt tényleg megterveztem, mert nem lehetett benne logikai hiba. A legjobban élveztem? Nehéz kérdés, mert a végére mindegyik küldetést megszerettem, de például emlékszem, hogy nagyon átéltem a francia részben az árvák elkeserítő helyzetét, és jó volt rajtuk segíteni, vagy nagyon szerettem a kanadai kutyás részt. Egyébként az életben magam a macskámnak segítettem a kölykeit megszülni, pont úgy, ahogy Zsófi teszi a regényben. Szép emlék. De még rengeteg apró jelenet van, amelyeket az élet szült, tényleg megtörténtek velem, vagy szem és fültanúja lehettem, például amikor Robi felel magyarórán, az szó szerint úgy volt, nevettünk is nagyokat, vagy a Halotti beszédet tényleg átírta az első osztályom, akik 1994-ben ballagtak, a záróműsorunkra. 

 

Vannak könyvek, vagy bármi egyéb, ami így vagy úgy, de hatással volt a Tudás könyveire?

 

Biztosan, és valószínűleg nem is kevés. Például a fent említett, megtörtént esetek. Ezen kívül tudom mondani A vissza a jövőbe! című filmet, amely ifjabb koromban nagy hatással volt rám, éppen a tér- és időutazás miatt. És az Abigél, a rendezett, egyszerre emberi és embertelen iskola, és számtalan könyv, amit Egyiptomról olvastam. És még biztos egy csomó minden, de a legtöbbet egyértelműen a saját élményeim adják. És a nagymamám „szelleme”, aki egyszerű takarítónőként dolgozta végig az életét, és mindig szeretett volna, de nem tanulhatott, és aki bennem önmaga életének a beteljesedését látta. Neki nagyon sokat köszönhetek.

 

És mik a kedvenc könyveid?

 

Kedvenc könyveim: Thackeray: Hiúság vására, Tolsztoj: Feltámadás, Szabó Magda: Abigél, Ken Follett: A katedrális, Wilbur Smith: A folyó istene, Bulgakov: Mester és Margarita, Gion Nándor: Virágos katona, Kertész Ákos: Makra.

 

Az nyilvánvaló, hogy az iskolában, a mi jelenkori világunkban játszódó részek alapját jó adag személyes tapasztalat adta, de mi a helyzet a többivel?

 

A regény egyetlen Magyarországon kívüli helyszínén jártam csak sajnos, az Örményország-beli Szevan-tónál – minden máshoz hozzáolvastam, minden után kutattam. Sikerként könyvelem el, hogy például az egyik olvasóm, Váralmási János, aki Ausztráliában él, gratulált az ausztrál rész hitelességéhez. Más visszajelzésem egyelőre nincs. Bár hozzáteszem, hogy a könyvem természetesen nem tudományos igénnyel megírt mű, nem is volt ez a szándékom, sokkal inkább a gyerekek kedvének felkeltése az olvasáshoz, a kultúrák iránti kutakodáshoz.

 

Van néhány visszatérő, fontos helyszín a wekerleiek között is. Miért pont a földrajzterem, miért pont Koller bácsi cukrászdája?

 

Koller bácsi cukrászdáját szeretem, meg Wekerlét is nagyon, na és persze az Erkelt! A földrajzterem pedig az obszidián miatt fontos. Az obszidián pedig azért jött, mert érdekel a geológia, minden, ami a Föld kialakulásával, történetével kapcsolatos. A férjem biológia-földrajz szakos tanár (és pszichológus), szép ásvány- és rovargyűjteménye van, amit amióta együtt élünk, már közösen bővítgetünk, bár történetesen az obszidiánt én hoztam neki Örményországból, ahol valóban tengernyi fekete üveg hever a szemhatárig nyúlóan, ahogy a regényben megírtam. Mint egy holdbéli táj (és percekig könyörögtünk a szenvtelen buszsofőrnek, hogy álljon meg, hogy fölmászhassunk az üvegsziklákra, és elcsenhessünk néhány kisebb darabot).

 

Volt már olyan, hogy Tudás könyvei rajongók jöttek az iskolába, hogy megnézzék?

 

Volt, hogy gyerekek jöttek el hozzám: a XIX. Kerületi Móra Iskola tanulói meglátogattak. Nagyon megtisztelő volt, és még inkább, mert ők a tanulásban akadályozott gyerekek, mégis belevágtak A Tudás könyveibe. Persze mögöttük állt egy remek pedagógus.

 

Beszéljünk egy kicsit a regény gyerekszereplőiről is, ők hogy alakultak ki? Voltak előképeik, egy vagy több egykori vagy mostani nebulódat vetted alapul hozzájuk, vagy inkább a történet és az átadni kívánt üzenet alakították őket?

 

Kezdetben egy-egy konkrét gyerekről formáztam meg a szereplőimet, de aztán a gyerekek elkezdtek önálló életet élni, és nem mindig azt tették, amit én szerettem volna velük tétetni, és a személyiségfejlődésük is elindult. Most már inkább azt mondanám, sok megismert, általam tanított gyermek eszenciái, inkább tanulótípusok.

 

Manapság nagyon sokan vannak azon a véleményen, hogy a mai gyerekekkel nehezebb, mint a korábbi generációkkal. Te hogy látod ezt?

 

Minden tanárkollégám azt mondja, hogy a mai gyerekek mások, mint a húsz évvel ezelőttiek. Magam is ezt tapasztalom. Hangsúlyozom: nem rosszabbak, hanem mások. Azért mások, mert nagyon megváltozott körülöttük, és most is egyre gyorsabban alakul a világ. Érdekes, hogy a fizikai és a szexuális érettség mind korábbra tevődik, ugyanakkor a személyiség, a lélek érettsége később következik be. S ehhez – tetszik, nem tetszik – nekünk, felnőtteknek, tanároknak is alkalmazkodnunk kell. A gyermeki lélek ma is nyitott és fogékony, s az, hogy a társadalom épülésére és a gyermek saját boldogulására értelmes felnőttet nevelhessünk belőle, nem csak az oktatáspolitikán és a tanterven múlik. Ma sem kell ahhoz csodát tenni, hogy egy gyerek eredményesen fejlődjön: „csak” beszélgetni kell vele, értelmes célokat kell eléje állítani, és mintát adni a számára. És persze elfogadni őt olyannak, amilyen, mert anélkül esélyünk sincs nekünk, tanároknak. (Ezt a választ szó szerint átvettem egy 2009-es Emil Magazinnak adott interjúból, mert most is pont ugyanúgy gondolom.)

 

Krisztián és barátai olyan mintát adnak, mind viselkedésben, mind abban, ahogy akár a saját kis wekerlei életükben, akár világmegmentés közben cselekszenek, amilyet feltételezhetően nagyon sok szülő és tanár szívesen látna a saját gyerekeinél illetve tanulóinál. Hogy látod, hogy tapasztalod, "átmegy" az üzenet, értik és követik a gyerekek a regény hőseinek mintáját?

 

Határozottan igen! Értik és értékelik. Ezt nem magamtól gondolom, hanem a sok-sok visszajelzésből, amit kapok. Egy-két kritikus úgy véli, hogy túl jók a gyerekeim, tökéletesek, és ilyen gyerekek nem léteznek, de ez hatalmas tévedés. Nincsenek illúzióim, és tudom, hogy sok „rossz” gyerek is van (bár ezt a szót kifejezetten elutasítom, ha gyerekről van szó, és huszonötéves tanári létem alatt két gyerekre mondtam azt, hogy nem tudok vele mit kezdeni, pedig tanítottam mindenfélét: káromkodót, neveletlent, tanárokat fenyegetőt, lenézőt, gyújtogatót, más táskájába pisilőt, szüleit semmibe vevőt, anyját a kamrába zárót, sorolhatnám). De igenis vannak olyan gyerekek, mint a könyvemben szereplők, nem is kevesen, a mi iskolánkban például SOK ilyen gyerek van. Aki nem hiszi, jöjjön el, és tapasztalja meg! Persze ehhez kell egy nagyszerű tanári kar, rengeteg munka, egység és közösség, de van ilyen. És fontos a családi háttér is, nagyon fontos! Az alapvető értékeket, az attitűdöket a gyermek minden esetben a családból kapja, és hozza majd magával az iskolába. Mire odaér, hat-hét évesen a személyiségének a meghatározó jegyei kialakultak, amelyeket lehet “nyesegetni”, alakítani, de gyökeresen nem lehet megváltoztatni. Amíg a társadalom ennyire szétesett, széthúzó; a közösségeket nem teremti, hanem inkább szétveri, és nem tud a gyerekeknek biztos, állandó értékeket és követendő mintákat felmutatni, addig nehéz lesz ezen változtatni. De ne menjünk bele társadalmi kérdésekbe és az oktatáspolitikába, mert messzire vezetne.

 

Össze tudnád foglalni röviden, hogy mi is ez az üzenet, mit szeretne átadni az olvasóknak?

 

Azt, hogy a tudás ma is érték, a kultúra és a kulturáltság ma is fontos, hogy az ember tudjon ember lenni, és maradjon is az, amíg csak él, legyen kitartó és elkötelezett; hogy érdemes célokért küzdeni, hogy erőt ad a barátság és a szeretet, hogy a hűség ma sem csak egy tartalom nélküli szó, hogy a bizalom átsegíthet a nehézségeken, és nélküle élni nem érdemes.

 

A regényben szereplő tanárokat a diákok szemszögéből láttatja. Ha abból indulok ki, hogy az iskolai helyszín valós, akkor felmerül, hogy vajon a regénybeli tanárok mennyire valósak, és megsértődött-e bármely kollégája?

 

A regényben szerepelnek valós tanárok, és kitaláltak is. A gyerekek természetesen felismerik őket. Egyik kollégám sem sértődött meg.

 

Olvastam, hogy az iskolaigazgatói teendők mellett sem hagytál fel a tanítással. Milyen manapság tanárnak lenni, tanítani?

 

Nekem nagyon jó. Tizenegy éves korom óta tanárnak készülök, és sosem hagynám abba. Mint mondtam, a gyerekek nyitottak, fogékonyak, és szeretnek tanulni, ha motiváltak. Ebben áll a nagy titok. Ha szeretetet, elfogadást tapasztalnak, értelmes, követhető mintát látnak maguk előtt, akkor partnerek. Ha valaki vevő a humorukra, az ötleteikre, ha meg tud újulni, ha rugalmas tud maradni, ha képes hatvanévesen is az ő fejükkel gondolkodni, akkor nyert ügye van. És élvezni fogja a hivatását.

 

Az Erkel zenetagozatos iskola, viszont Te magyar tanár vagy. Milyen a kapcsolatod a zenével?

 

Szeretem a zenét, még gimis koromban is karénekes voltam, sőt éppen az idén alakult meg az iskolánkban a tanári kórus, amelynek én is tagja lettem. Gyermekkoromban hat évig zongoráztam. Ezen túlmenően csodálatot ébreszt bennem, amit iskolánk énektanára „művel” a gyerekekkel: olyan koncerteket adnak – most már nem csak itthon, hanem külföldön is –, amely nem csak a hallgatók, de a szakma elismerését is kivívja. Messzemenőkig támogatom az iskolánkban folyó zenei-művészeti nevelést, és naponta tapasztalom a pozitív hatásait. Talán ezért is olyan jók a gyerekeink.

 

Annak idején miért döntöttél a tanári pálya mellett?

 

Nem tudom. Mindig élt bennem a vágy, hogy másokon segítsek, és ha a tanári lét mélyére nézünk, akkor nekünk ez a dolgunk. Nem elsősorban a tanítás, az ismeretek átadása – persze az is –, hanem sokkal inkább a nevelés, a gyerekek helyes irányba terelése, segítése. Mindenben példák vagyunk, még abban is, hogyan mosolygunk, lépünk vagy bosszankodunk. Ez nagy felelősség, nagyon komoly feladat (az más kérdés, hogy a társadalom ma mennyire becsüli a pedagógusokat), de gyönyörű lehetőség is. Mikor a gyerekeket nyílni, fejlődni látom, én magam is nyílok és fejlődöm. Közösen valósítjuk meg önmagunkat.

 

Hogy látnak Téged a kollégák és a gyerekek?

 

Ezt tőlük kellene megkérdezni.

 

És szerinted milyen ember Vidra Gabriella?

 

Céltudatos, határozott, pontos, kitartó és maximalista. Földönjáró, de azért szárnyalni és lelkesedni is tudó, a másikra nagyon figyelő, mindig nyitott szemmel járó, mindent elemző ember vagyok. Hibáim: sokszor önfejű vagyok, az emberi butaságot, szűklátókörűséget nehezen viselem, és emiatt néha türelmetlen és hirtelen vagyok. Főleg felnőttekkel. Nem szeretek taktikázni, pedig sokszor szükséges. Nehezen viselem az érzelmi mellőzöttséget, és ez olykor elveszi az önbizalmamat.

 

Változott bármit az életed, akár a magánéletben, akár tanárként-igazgatóként a Tudás könyvei hatására?

 

Nem. Illetve egy dologban igen: több az elfoglaltságom, sokfelé járok iskolákba, könyvtárakba A Tudás könyveihez kapcsolódó interaktív irodalomórákat tartani a gyerekeknek.

 

A férjed és a fiad mit szól a sorozathoz illetve ahhoz, hogy a különféle kapcsolódó rendezvények miatt esetleg kevesebbet látnak Téged?

 

Mindketten partnerek ebben, mindenben támogatnak, mellettem állnak. Sokat segítenek otthon is, ha nagyon sok a munkám.

 

Ha eléd állna a jótündér, hogy kívánhatsz valamit, akkor mi volna az?

Hogy a fiam értelmes, okos felnőtté váljon, és boldog legyen.

 

A magam részéről én azt kívánom Neked, hogy további remek regényeket írj nekünk – s ez az utolsó kérdésem: ugye dolgozol már valami újon?

 

Egy ifjúsági regénybe fogtam bele, a középkori Magyarországon fog játszódni. Főszereplője egy lány lesz, Szirka. A regénynek mégis az lesz a címe: Eszter iskolája. Hogy miért, az majd kiderül a történetből.

 

Vidra Gabriella weboldala: http://vidragabriella.hu/