Interjú: Spiró György – 2011. június

Az utóbbi időben írt regényeihez képest a Kémjelentésben megjelent novellák személyesebb hangvételűnek tűnnek. Miért tért át ismét erre a műfajra?

Nem tudom, változó, hogy az embernek mikor mi jut az eszébe. Nem lehet mindig nagyregényt írni. Általában a nagyregények elég távol vannak attól, amit én tapasztaltam vagy megéltem. Vagy ha valami közük van is hozzá, akkor rendkívül áttételesen. És az ember néha szükségét érzi annak, hogy a teljes fikcióból egy kicsikét a valóság talajára álljon.
 
Nemcsak személyesebbnek, hanem időtlenebbnek is tűntek valamennyire ezek a novellák. Ez a műfajból adódik, vagy mi lehet az oka?

Nem tudom, mit ért időtlenség alatt. Elég konkrét időszakokra szoktam szituálni ezeket a történeteket, hiszen máskor nem is eshetnek meg. Tehát itt a negyvenes évek végétől azért a hatvanas-hetvenes évek meg a nyolcvanas-kilencvenes évek éppúgy jelen vannak, mint a kétezres évek, sőt, törekedtem is arra, hogy ezeket pontosan a korba helyezzem, és hogy ne tévedjek. Emiatt elég gyakran előfordul, hogy az ember egy ilyen novellához kifejezetten sok kutatómunkát végez, nehogy már eltévedjünk az időben.
Ha igaz az, hogy azért kortalanok is, akkor ennek én örülök, mert ez azt jelenti, hogy van valami általánosabb jelentőségük.
 
Például „A két igazgatók” vagy a „Domb” kifejezetten kortalannak tűnt, majdnem hogy allegorikusnak.

 

Lehet. Nem tudom megítélni. A „Domb” címűt valamikor a kilencvenes évek elején írtam, és utána elég sokáig elfelejtettem, aztán egyszer-kétszer az embernek ugye fel kell olvasnia ilyen-olyan novellákat. Kétszer fölolvastam, és őrült sikert aratott. Úgy látszik, megérett az idő rá – nem tudom, miért. „A két igazgatók”-ról azért azt lehet tudni, hogy valamikor közvetlenül a rendszerváltás után játszódik. Ott bizonyos jelekből erre következtetni lehet.
 
Igen, de ahogy maguk a szereplők el lettek nevezve, az azért allegorikus.

Persze, meg ebben irónia van, gúny van benne, sok minden van benne. Ha tetszett, akkor annak nagyon örülök, mert nagyon nehéz volt megcsinálni; egy kisregényből írtam át novellává, és elég sokat vacakoltam vele, amíg meglett a szempont meg a hang.
 
Úgy lehetett érezni, hogy van egy íve ennek az egész kötetnek. Ez mennyire volt tudatos?

 

Ugye az ember egyes novellákat ír, de aztán van egy ilyen késztetés, hogy kötetben is valahogy a helyükre kerüljenek. Valamitől van egy ilyen igénye az olvasónak is, meg a kritikának is, sőt magának az írónak is, hogy valami ívet fussanak be. Részben valamiféle időrendet próbáltam tartani, részben pedig, ahogy haladunk előre az időben, úgy kétségkívül a halálról vagy a halállal kapcsolatos problémákról szóló novelláknak a száma nő. De hát azt hiszem, hogy ez eléggé természetes.
 

Ezen kívül egy másik fontos témának tűnt a zsidóság kérdése. Miért tartotta fontosnak ezt?

 

Nem tartom én ezt témának vagy fontosnak, csak egyszerűen, hogyha úgy történik a dolog, akkor úgy történik. Hogyha, mondjuk, a zsidó szeretetkórházban haldoklik valaki, akkor ott haldoklik, és nem máshol. De egyébként én nem veszem észre, hogy ennek olyan kiemelt jelentősége lenne. Én legalábbis biztosan nem tulajdonítok ennek jelentőséget.
Nem mintha akár pro, akár kontra valami kifogásom lehetne a téma ellen, de itt kiemelten biztos, hogy nem szerepel.
 
A regényekhez képest szerintem hangsúlyosabban jelen volt.

 

Őszintén szólva nem tudom. Amikor az ember novellát ír arról, hogy gyanútlanul ül egy villamoson, és egyszerre egy vadidegen lezsidózza, mondjuk, annak az a témája, de egyébként szerintem a harmincegy novellából ha négyben vagy ötben felmerül – halványan – ez a téma, akkor sokat mondok. Ezek magyar novellák. Akkor is, hogyha valamelyik Jeruzsálemről szól, hogyha az oroszokról szól, hogyha a németekről szól. Szerintem ezek nagyon is magyar novellák – a szemléletük magyar, és ez a lényeg.
 
Önnek melyik a kedvence e novellák közül?

 

Ezt nehéz megmondani. Van néhány, amelyet nagyon szeretek, mert jól sikerült, aztán vannak, amelyeken nagyon sokat kínlódtam – lehet, hogy azok jobbak is, mint amelyekkel kevésbé foglalkoztam. Nem tudom megállapítani. Nincs hozzájuk viszonyom. Azon igyekeztem, hogy közepes novella azért ne nagyon maradjon benne.
Nehéz megítélni. Az a helyzet, hogy miután elég sokat dolgoztam rajtuk az elmúlt hónapokban is, meg még átfésültem őket, meg beleírtam, meg kihúztam, mint olvasó még nem tudom őket elolvasni. Majd pár év múlva, ha megérem, akkor esetleg.
 
Kiknek ajánlaná a kötetet?

 

Nem tudom. Az irodalomszeretőknek. Akiket érdekel a dolog maga. Akiket érdekel az, hogy mi minden történhet az életben.
 
Nagyon szépen köszönöm az interjút.

 

Szívesen.

Fotó: Galgóczi Tamás