Interjú Nolik Antal íróval

Ismerik azt a viccet, amikor a vajdasági, az anyaországi és a zsidó együtt botladoznak kétezer kilométert? Hát persze, hogy ismerik – csak épp nem vicc.

Nolik Antal szó szerint a semmiből bukkant fel, írt egy hiánypótló, izgalmas, tragikus és egyben humoros hangvételű regényt, és azóta is szinte teljes csend van körülötte. A lefagyasztott hadsereg három bakáról szól, akik megpróbálnak hazajutni a Don-kanyarból. Gyalog.
Közben beszélgetnek, anekdotáznak, kritizálnak, humorizálnak, futnak és lőnek, ha kell, sőt, időnként talán, egy-egy pillanat erejéig még a jövőt is látják. Az a hálás dolog történt, hogy alig kellett kérdeznem – az író azonban annyit mesélt, mint kalandozó bakái együttvéve.
 
ekultura.hu Banálisnak tűnhet, mégis úgy érzem, jogos az első kérdésem: ki az a Nolik Antal, és hol volt idáig?
Nolik Antal Egy teljesen hétköznapi átlagember. Még csak nem is túl fiatal, idén leszek negyven. Éltem és élem a magam középszerű életét. Munka, család, és „vén” fejjel belebonyolódtam egy legalább olyan addiktív hobbiba, mint mondjuk a póker, a hobbiírásba. 
 
ekultura.hu Miért a második világháború, miért a Don-kanyar? Személyes kötődés vezetett, vagy pusztán a témát találtad ennyire izgalmasnak?
Nolik Antal Egyrészt személyes kötődés, pontosabban annak hiánya, a sosem látott nagyapa sztorija, másrészt nincs Don-kanyar mentes felmenő nélküli magyar ember, tehát az én családi történetem valahol mindannyiunké. Ahogy én tálalom, ha úgy tetszik, három az egyben: Don-kanyar, délvidéki magyar mészárlások, holokauszt.

Mindebből egy is több, mint sok, de nagyszüleink ezt a csomagot „nyerték” a történelmi lottón. Az enyémek speciel a háromból kettőt. A keleti frontot és a délvidéki népirtást. És mindkét téma sokáig tabu volt.
Letaglózott a nyolcvanas években a tévében látott zseniális Sára Sándor-dokumentumfilm, a Hol vannak a katonák? Manapság persze kutatókon kívül kevesen lennének képesek végignézni ezt a lassú ritmusú, minimalista módszerekkel forgatott riportfolyamot. Viszont könyv formájában, Pergőtűz címen kiadva (a filmet moziban is ezen a címen vetítették) a túlélő résztvevők visszaemlékezéseit alig több mint kétszáz oldalon összefoglalták.

És még ennél is jobban megdöbbentett, amikor 1989-ben, az újvidéki Magyar Szóban folytatásokban leközölték Matuska Márton tényfeltáró könyvét a délvidéki magyarirtásról, Negyvenöt nap negyvennégyben címmel. Családom egy részének történetét, amiről addig még csak suttogva sem beszéltünk.
Felnőttem a titoi Jugoszlávia viszonylagos jólétében. Onnan nézve még a kádári „legvidámabb barakk” is szánalmas romkocsmának tűnne mai szemmel, de ezekről a dolgokról semmit sem tudtam. Utazási szabadság, hivatalosan a különböző nemzetiségek barátsága, testvériség-egység és önrendelkezés jellemezte az államot, ahol felnőttem, valójában a szőnyeg alá söpört, kibeszéletlen tragédiákra épült ez az egykori „bezzegország”, és ugyan utólag könnyű okosnak lenni, nem is csoda, hogy szánalmas véget ért.

Kisebbségi magyarként nem nagyon voltunk háttérbe szorítva, csak egy kicsit. És igazándiból nekem csak nemrég állt össze a kép. Például, ha egy évfolyamról három osztály indult egy iskolában, akkor a magyar osztály volt mindig a C.
És volt egy ki nem mondott elvárás, hogy mi, vajdasági magyarok legyünk a jámborabbak, a szorgalmasabbak, még akkor is, ha ezért külön juttatás nem jár, nevezzük nevén a dolgot, a birkábbak. Például az általános iskolai osztályom elég csintalan volt. És ezért a tanító nénik, tanító bácsik és tanárok értetlenkedtek. De nem azt kérdezték, hogy hogyhogy egy magyar osztálynak ilyen rossz a magaviselete, hanem korabeli PC módon, azon morfondíroztak, hogy miért éppen egy C osztály kis nebulóinak ilyen rossz a magaviselete!
 
ekultura.hu Javarészt irónia, szókimondás, gúnyos hangnem jellemzi A lefagyasztott hadsereget. A vendégszövegekből könnyen ki lehet találni, de a még beavatatlan olvasók kedvéért megkérdezném, mely alkotók előtt tisztelegsz ezzel a munkádda? Kik adták a legnagyobb lökést?
Nolik Antal A noname, nem híres emberek közül a nagyapa személyiségét, akit, mivel nem ismertem, a másik, keleti fronton ugyan nem járt, de egy hihetetlenül érdekes egyéniségű, ahogy az angol mondaná, az értelmes prolira, műveletlen, de intelligens nagyapa karakterére építettem.

Egyben és egyes ügyes-bajos dolgát is megírtam. Esetében nem is a műveletlenség a legjobb szó, ugyanis mindent, ami a keze ügyébe került, elolvasott, és azt többnyire a maga „józan paraszti” lényegrelátó módján meg is értette, csak klasszikus oktatásban nem részesült, mivel a korabeli tanyasi (és első világháborús) viszonyok között pusztán négy elemit tudott elvégezni.
És a lelki rokonságon felül az is egy párhuzam közöttünk, hogy az én műveltségem is igencsak szellős. Amit gyakran a bulvárból csent látványos, színes, olykor harsány és trágár lapokkal „takargatok”.

A történelmi figurák közül az egyik hősöm Örkény István alteregója. A sztorijába kicsit belenyúltam. Egy-két látványelemmel felturbóztam, és egy bizonyos történetet, ami élete végén játszódott le vele, kora ifjúságába emeltem. A történetmesélésben a fentebb említett Sára Sándoron kívül talán leginkább Quentin Tarantino és Spiró György hatott rám. 
 
ekultura.hu Ha már szóba jött az irónia és a gúny, nem hunyhatunk szemet a regény zseniálisan szemtelen pártatlansága fölött. Irgalmatlanul kiosztod benne mindkét oldalt. Aki jobboldali szemmel akarja nézni, könnyen láthatja baloldalinak a könyvet, de ez fordítva is igaz. Vajon köze lehet ennek ahhoz, hogy szinte az összes újság, magazin mélyen hallgat erről a kiadványról?
Nolik Antal Mintha csak magam alá kérdeztettem volna, pedig nem. Nagyon örülök, hogy így látod. Könyvem talán legnagyobb erényének a szemtelen, provokatív pártatlanságát tartom.
Kisebb részben igen, a „beteges” pártatlansága miatt is hallgatnak róla. Hisz a kétpólusú Magyarországon (beleértve a diaszpórát is) sokkal könnyebben felkarolnak bármit és bárkit, ha egyértelműen beazonosítható, hogy melyik szekértáborhoz tartozik.

A harmadik út, ahogy én látom, a teljes mértékű apolitikusság. Nos, A lefagyasztott hadsereg, ha úgy tetszik, kőkeményen politizál. Értve alatta, hogy kritikus a mindenkori hatalommal, a politikai és gazdasági elittel szemben.
Ez a könyv a mindenkori kisemberekről szól. Jobb sorsra érdemes, jámbor lúzerek mennybemenetele. Egy emlékkönyv az igazi ismeretlen katonának. Ráadásul a vesztesnek.

Mint író, hőseim nagy részét ugyan „megöltem” (sajnos ehhez kellett a legkevésbé mobilizálnom írói fantáziámat, szinte bármelyikünk családi legendáriumában belefuthatunk ilyen történetekbe nagyapáink és dédapáink korából), de bízom benne, hogy Josef K-tól eltérően nem a szégyenük, hanem a humorérzékük és emberi tartásuk élte túl őket.

Visszatérve a kérdésedhez, a média hallgatásának szerintem a fő oka, hogy önköltséges civilként szerzői kiadásban adtam ki a könyvem, így egyik kiadónak sem kereskedelmi érdeke azt népszerűsíteni.
Másrészt, úgy érzem, hogy van egy kimondatlan idegenkedés és lenézés a szerzői kiadásokkal szemben. „Csak egy tehetségtelen, futóbolond hülye áldozhat ilyesmire.” - nyilván sokan így gondolják. És szomorú, hogy elvből bele se olvasnak a könyvembe, holott engem tényleg motivált, hogy közpénzmentesen mondjam el a mondandóm, és ez az, amit senki se pontozott.  De persze az is lehet, hogy a válasz pofonegyszerű: nem jó a könyv. (Nevet)
 
ekultura.hu A regény témája kőkemény szépirodalmat sejtet, te mégis ponyvának nevezed A lefagyasztott hadsereget. Hogy fér meg ez a kettő egymás mellett?
Nolik Antal A klasszikus történetmesélés nem hiába maradt fenn Homérosztól napjainkig. Persze a módszer az évszázadok során csiszolódott, de az alaprecept megmaradt. Az oly sokat gyalázott hollywoodi filmek se tesznek mást, mint szekvenciákra, rövid, általában nyolc tíz-tizenöt perces történetre bontva mesélnek el egy kerek sztorit.

A ponyva nálam főképp forma. Megpróbálni a mondandómat úgy becsomagolni, hogy a könyv letehetetlen legyen.
Legyen olyan, mint egy Story Magazin. Ami ugyan silány, semmitmondó, szánalmas rágógumi az agynak, de ha a kezünk közé kerül a fogorvosi rendelőben, vagy anyósunk nyári konyhájában, akkor addig nem tudjuk letenni, amíg a fogorvos nem szólít be, hogy a szánkba kurkásszon, vagy a mama nem vegzál minket, hogy induljunk már segíteni a tatának megetetni a jószágot.

Na, az igazi művészet szerintem ott kezdődik, ha valakinek sikerül ezt az önmagát olvastató ponyvát értékálló tartalommal megtölteni. Sajnos olykor ebbe nekem is beletörik a bicskám. Vagy a tartalom marad sekélyes, vagy a vaskos körmondataim gátolják a könnyed olvashatóságot. Hiába, no, Pázmány ritkán írt ponyvát.

És persze azért is a ponyva a számomra megfelelő formátum, főképp egy regény, vagy ne túlozzak, egy kisregény méretű mű megalkotásában, mert autodidakta hobbiíróként nem ismerek egyéb, úgymond kifinomult technikákat. 

Spiró György mondta, hogy a Fogságot a lehető legprimitívebb írói technikát választva írta meg. Lineárisan elmesélte az eseményeket. Nos, valahogy én is ezt tettem A lefagyasztott hadseregben.
Viszont én másképp nem is tudtam volna megírni a könyvem. És szerintem Spiró is nagyon jól tette, hogy ezt a formát választotta. Írt egy ponyvát, ahogy a ponyvát ő képzeli. Így legalább széles körben valóban olvasható a műve, nem egy szűk, magasirodalmat fogyasztó elit csemegéje, és nem is soha el nem olvasott dísztárgy sznobok könyvespolcain.
 
De még ha kevés, avagy egyenesen értékmentes egy olvasmányos írás, akkor is ezerszer többet ér egy élvezhetetlen, „álmagasirodalmi”, agyondotált terméknél, amit ma legfeljebb sznobok olvasnak merő sznobizmusból, egy emberöltőt követően pedig a kutyát se fogja érdekelni. Csak sajnos most nincs, aki ki merné mondani, hogy a király meztelen.

Szerintem egy írás akkor jó, ha megfelel a faék egyszerűségű, kétszáz éves és meggyőződésem szerint napjainkban is érvényes voltaire-i elvnek: minden irodalom jó, kivéve az unalmast. (Szándékosan leegyszerűsítettem az eredeti mondást, kérem, tudják ezt be a ponyvaírói szabadságomnak.)