Interjú Harry Harrisonnal

Manapság a sci-fiben, elsősorban a sci-fi filmekben és számítógépes játékokban a háború, valamint a fegyverek szinte nélkülözhetetlen elemnek tűnnek. Ön, aki híres a pacifizmusáról, miként vélekedik erről a tendenciáról?

 

Meglehetősen negatívan. Az amerikai Baen Books kiadó kizárólag futurisztikus háborús történeteket jelentet meg. Én pedig úgy vélem, hogy a háború undorító, sértő az emberiségre nézve, és még mindig a háborúról beszélünk, márpedig nem fogjuk továbbvinni a jövőbe. A Bill, a galaktika hősé-t pontosan emiatt írtam meg. Nem csak a katonaságot, nem csak a háborút ellenzem, hanem a haditechnika használatát is a sci-fiben. Sajnos, Robert Heinlein Csillagközi invázió-ját is sci-finek tartják, pedig szerintem nem tartozik a tudományos fantasztikum kategóriába.

Jómagam inkább háborúellenes propagandára bátorítok mindenkit, amennyire csak tudok. A háborús sci-fit pedig a jövő pornográfiájának vélem, és minden tőlem telhetőt megteszek ellene. Annak idején a Szovjetunióban is sorra megjelentek a könyveim, még a kommunista érában - persze mind kalózkiadásban -, és az egyetlen könyv, amit nem jelentettek meg, a Bill, a galaktika hőse volt. Azt mondták róla, hogy kommunizmusellenes. Valóban az, de közben kapitalizmusellenes, fasizmusellenes, katonaságellenes és háborúellenes is. Az ott megjelent könyveim közül ezt szamizdat-formában őrzöm otthon. Kézzel másolták, és ennek nagyon örültem.

Tehát mégis lefordították oroszra.

 

Igen, valaki megtette puszta szeretetből. Legépelték, bekötötték kemény borítóba, barátoknak adtak belőle példányokat. Három vagy négy könyvem is megjelent szamizdatként.

Mit gondol, hogyan lehetne megoldani ezt a problémát?

 

Végre civilizálttá kellene válnunk. Az sokat segítene. Amerikában nőttem fel, viszont sokáig éltem Mexikóban, Olaszországban, és Dániában is hét évet. Azt hiszem, a megoldás az lehetne, ha megszabadulnánk a nagy országoktól. A kis országok ugyanis nem üzennek hadat másoknak. Írtam egy könyvet, aminek a Kezünkben a csillagok a címe.

A sci-fiben mindig van egy csodálatos találmány, ami megváltoztatja a világot. Ebben a könyvben a tiszta űrhajtómű volt ez a találmány, és egy dán alak találta fel. Ahelyett, hogy Amerika vagy az oroszok kezében lett volna a nagy találmány, Dánia rendelkezett vele. A negatív hősök egy orosz titkos rendőr, az amerikai CIA, és az OGPU, akik azért küzdenek, hogy megkaparintsák ezt a találmányt.

A könyvvel azt igyekeztem bemutatni, hogy a kicsi jó, a nagy viszont gonosz. Felettébb sokat mond, hogy Koppenhágában az amerikai nagykövetség és az orosz nagykövetség között egy temető terül el. Tényleg jelképes értéke van ennek. Imádunk gyűlölködni, és az emberiség szinte elképzelhetetlen háború nélkül. Ezt a témát dolgoztam fel A pöröly és a kereszt-trilógiában. Gore Vidalt idéztem, aki azt mondta, hogy az európai civilizációt ért legnagyobb katasztrófa a kereszténység volt. A vallás ugyebár nem segít. A muzulmánok magukat pusztítják el. Beteges dolog. Izrael pedig ugyanabban az istenben hisz. Mózesre és Mohamedre gondolok.

Úgy érzem, ideje lenne már felnőnünk egy kicsit. Civilizáltabbá kellene válnunk, és ki kellene irtanunk magunkból a belénk nevelt kulturális gyűlöletet, és fel kellene számolnunk a vallásokat, fel kellene számolnunk a kapitalizmust, a kapitalistáknak és a kommunistáknak megegyezésre kellene jutniuk. Ugyanis még mindig szét tudjuk bombázni atommal a világot.

Íróként minden tőlem telhetőt megteszek a gyűlölködés ellen. Egyszerű író vagyok, semmiféle valós hatalommal nem rendelkezem a világ ügyeiben, de beleírom a hitvallásomat a könyveimbe.

Szóval azt állítja, hogy a háborúk oka elsősorban a vallás. Emiatt ateista ön?

 

Ateista azért vagyok, mert senki sincs odafent. És igen, a vallás az elsődleges ok. De nem csupán a vallás. Az csupán jó ürügy. A kapitalizmus szerintem több embert pusztított el, mint a vallás. A dolog egyszerű. Eisenhower elnök, aki tábornokként szolgált a második világháborúban, mindent tudott a katonaságról. Öt csillagos tábornok volt. Ő mondta, mielőtt leköszönt, hogy vigyázzatok az ipari hadikomplexummal. Át akarják venni a hatalmat.

És meg is tették, legalábbis Amerikában. Elég Bushra gondolni. Manapság kapitalista célokért háborúznak, a hadiiparé lesz a rengeteg pénz, és minél többet költenek, annál többet kaszálnak. És az egyik oka, hogy háborút indítottunk Irak ellen, egyértelműen a hadiipar nyereségvágya volt. Nem volt tényleges oka a háborúnak. Mindig hazugsággal takaróznak, és ürügyet kell találni a háborúhoz, márpedig kezdenek kifogyni a jó indokokból. De azért még mindig sikerül jó ürügyet kitalálni, ha pénzről van szó.

Na és mi a véleménye a másik végletről, a komikum használatáról a tudományos fantasztikumban?

 

Kifejezetten támogatom. Túl keveset találni ilyesmiből. Az egyik első könyvemet, a Bill, a galaktika hősé-t, ami egy katonaságellenes regény, szatíraként, paródiaként írtam meg. Ebben két könyvet figuráztam ki, Robert Heinlein Csillagközi invázió-ját, és Isaac Asimov Alapítvány-át.

Egyszer megkérdeztem Bob Heinleint, hogy olvasta-e a könyvemet, amire azt felelte, hogy nem szívesen olvas másoktól, de ezek után egészen a halála napjáig nem beszélt velem. Amikor viszont Isaac Asimovtól kérdeztem meg ugyanezt, azt válaszolta, hogy, micsoda jó ötlet, magától nem is gondolt volna rá, vagyis a széndioxidra. Mindez azt bizonyítja, hogy a humor vérig sértheti azokat, akik komolyan veszik a háborút.

Persze az egész csak propaganda, és szemtelenül hazudok a hadseregről, de miért ne tehetném. Ők is szemtelenül hazudnak sok mindenről. A dolog lényege, hogy minél magasabb a rangod, annál komolyabb alkoholista vagy. A hadnagyok és a századosok minden este berúgnak. Az ezredesek egész hétvégén részegek. A tábornokok pedig egyfolytában döntik magukba az alkoholt. Hogy az élet nem ilyen? Kit érdekel? Nem szeretem a katonaságot. Ha bármit ki tudok találni, amit propagandaként használhatok ellenük, felhasználom a műveimben.

Ennek ellenére azt mondanám, hogy a legtöbb író, aki részt vett a második világháborúban, a nagy túlélők közé tartozik, ahogy ön is.

 

Bizony ám! Ha sikerült átvészelned, leginkább túlélőnek nevezheted magad. Ez a helyénvaló kifejezés. És ebben nem különbözünk nagyon a teljes hadseregünktől. Európa legtöbb országával ellentétben, Amerikában nem a katonaság irányította az országot. Az emberek önként jelentkeztek a seregbe. Az unokatestvérem is önként jelentkezett. Engem besoroztak. Sikeresen végigharcoltuk a háborút. Ütőképes volt a szárazföldi hadsereg, a tengerészet, a légierő.

Amikor véget ért a második világháború, mindenki azonnal ki akart szállni. Hosszú sorok álltak a leszerelési kérelmekért. Alig másfél év alatt a katonaság létszáma tizennégymillióról kétszázezerre fogyott. Amerika rengeteg háborút viselt már furcsábbnál furcsább okokból, mégsem különösebben militarista beállítottságú ország. Persze valahányszor a hadsereg uralomra jut, elkezdődnek a behívások, és beindul a propagandagépezet. Vietnam kész katasztrófa volt. Minden tekintetben. Ahogy most Irak is az.

A propaganda és a pénzemberek újabb és újabb háborúkat akarnak, és sajnos minden ország hajlamos erre. A Brit Birodalom a mai napig imád harcolni és másokat lekaszabolni. Az első világháborúban olyanokat mondtak, hogy „dulce et decorum est pro patria mori”, vagyis „milyen édes és szép dolog meghalni a hazáért”. Sokkal inkább élni kellene a hazáért, hiszen az sokkal nehezebb.

Ez érdekes, mert mindig is azt gondoltam, hogy Amerikai sokkal militaristább nemzet, mint az európaiak.

 

Épp ellenkezőleg. A katonákat nagyon nem tisztelik nálunk. Az átlagember rendkívüli módon vonakodik attól, hogy belépjen a hadsereg kötelékébe. Kis hivatásos hadseregünk van, és azon kevesek, akik be akarnak lépni, többnyire West Pointba mennek tanulni. A második világháború idején tizennégymillió katonánk harcolt, de nagyon nem szívesen vettünk részt benne. Függetlenül attól, hogy behívtak, vagy önként jelentkeztünk, mindenki mielőbb túl akart lenni rajta. Alig vártuk, hogy hajóra szállhassunk, és megint hazamehessünk.

Létezik egy nagyon apró katonai elit, akik többnyire a déliek köréből kerülnek ki, és felettébb négerellenesek. Az egész második világháborúban, amit végigharcoltam, egy bőrszín szerint elkülönített hadseregben kellett harcolnom. Volt egy fehér hadsereg és egy fekete hadsereg. A feketéknek nem engedték meg, hogy fegyvert viseljenek. Pedig nyilvánvalóan kellett volna. És a tisztjeik mind fehérek voltak. Teherkocsikat vezettek, és semmi más feladatuk nem volt. Amerika történelme egészen szánalomra méltó a rasszizmus miatt, de katonailag mindig is ki akart maradni a háborúkból.

Talán a Polgárháború ennek az oka. Akkor több százezren haltak meg. Nagy-Britanniában viszont erős a hadsereg. A németek imádják a katonaságot. Ők a vezető kaszt. Katonai kultúrát találunk minden európai országban. Afrikában pedig túlságosan sok is van belőlük, mármint katonai kultúrákból, és ha Amerikát nézzük, sokkolóan hat, hogy a miénk alapvetően nem katonai beállítottságú nemzet, amíg a propaganda erői át nem veszik a hatalmat.

Értem. Visszatérve a tudományos fantasztikumra, olvassa más szerzők műveit?

 

Mostanában már nem nagyon. Ki nem állhatom az új írókat. Az írás nagyon kemény munka, roppant nehéz megélni belőle. Viszont rengeteget szerkesztek. Számos magazin szerkesztője vagyok. Én szerkesztem az év legjobb sci-fi novellái antológiát. Rengeteget kell olvasnom, hogy életben maradhassak. Aztán amikor végzek a szerkesztői munkával, már semmi kedvem olvasni. Ez a munkám. Minden nap egy nagy halom kézirat vár, amit végig kell olvasnom, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz. Örülhetek, ha egyáltalán bármi színvonalasra akadok. Borzalmasak a mai írások.

Ön szerint mi az oka, hogy mostanában a legtöbb írás nem üti meg a mércét?

 

A tudományos fantasztikum terén?

Általában véve.

 

Mert először is kell egy író. Ahhoz semmiféle tehetség nem kell, hogy legépeljünk egy oldalt. Az igazat megvallva, szerkesztőként mindig gyanúsnak találom, ha szépen legépelt kéziratra akadok. Az ilyesmit egy hivatásos gépíró készítette. Az írás igencsak hanyag tevékenység. Újraírjuk, lemásoljuk, szerkesztgetjük a dolgokat. Engem sokkal inkább a végeredmény érdekel, és nem az, hogyan néz ki a kézirat.

Manapság mindenki írni akar. Az emberek tanfolyamokra járnak, hogy hivatásos író lehessen belőlük. Az ilyen diákok képtelenek bármi értelmeset írni. Rettenetes. És évről évre újra beiratkoznak. Ez a hobbijuk. És amikor egy magazin szerkesztésére kerül sor, azt mondanám, egymillió szónyi anyagból talán ötezernyi jó, olyan, amit megveszek. A kéziratokon cigarettanyomok, kávéfoltok éktelenkednek. Az egyik kéziratot fém gemkapoccsal fogták össze, és rározsdásodott a papírra. Valószínűleg tíz vagy húsz éven át hevert valahol. Nem, nem, ezt vissza kell küldenem. A számítógépek térhódítása előtt mindent le kellett gépelni. Így a kéziratot borítékba kellett zárni, és postán visszaküldeni.

A szerkesztők felettébb kritikus hajlamúak. Régebben rövid cikkeket írtam, nem sci-fit. Az egyiket egyszer visszaküldték. Talán nyolc-kilenc oldalas volt. Láttam, hogy a lapok gyűröttek és koszosak. Nem értettem mi történhetett. Aztán megfordítottam a lapokat, és lábnyomokat láttam rajtuk. Valaki fogta a kéziratomat, lehajította a földre, és megtaposta. Ez is egyféle kritika.

Eredetileg rajzolóként indult a karrierje. Mit gondol a számítógépes grafikáról?

 

Hihetetlen, amit most csinálnak. Annak idején nekünk minden egyes vonalat meg kellett húznunk. Manapság a grafika egészen hihetetlenek. Bizonyára látta a Világok háborújá-t. A filmre gondolok. Iszonyatos film. A grafika viszont…

Eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy lehetetlen megkülönböztetni a megrajzoltat a valóságostól. Az egyik jelenetben például megint menekülnek a szereplők, és bemennek egy épületbe. Nekidőlnek a falnak, ami mögöttük van. Aztán jönnek a marslakók, és az egyik ráesik az épületre. A ház összedől, és akkor jövünk rá, hogy egyáltalán nem valódi épületet láttunk.

Már nem tudjuk eldönteni, mi a valós. Az animáció is épp ilyen. A számítógépek készítik el az animációt. A köztes mozgásfázisokat. Ez is roppant izgalmas. Ha valaki kreatív, ma rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyekkel még inkább kibontakoztathatja az alkotóerejét. Vegyük a Shrek-et. Elképesztően vicces. Nagyrészt persze szemétre való hülyeség. Viszont ha egy kreatív animátornak akad egy jó ötlete, megvannak az eszközei, hogy megvalósítsa azt. És ez csodálatos. Itt van a Mátrix-trilógia. Abszolút sületlenség, de jól mutat. Kivettem a videót, kellemesen eliszogattam mellette, de semmi több.

Ha tehát ma lenne pályakezdő, ebbe az irányba indulna el?

 

Feltétlenül. Manapság nélkülözhetetlen a számítógép. Még az írásban is. Eszköz. Nagyon fontos eszköz. A grafikában különösen. Ha valaki nem tudja használni a számítógépet, legjobb, ha elfelejti az egészet. Megbukik, mielőtt belekezdene. Nyilván könnyebb festeni, ez igaz. Ha valakinek van tehetsége az olajhoz, vagy akár a gipszhez, csak csinálja. Eladásra szánt munkához azonban felejtsük el.

A számítógép nagyszerű eszköz. Egy rossz gépírónak ott a helyesírás-javító. Jómagam helyesen írok, viszont nem tudok gépelni, és amikor újra kell írni valamit, csak kivágok valamit és beillesztem máshová. Amikor nem vagyok elégedett egy mondattal, leírom három- vagy négyféleképp, aztán kiválasztom a legmegfelelőbbet, és beillesztem a szövegbe. A számítógép eszköz. Eszköz az íráshoz.

Tehát úgy véli, hogy létezik valamiféle haladás, legalábbis ebben a tekintetben, ha erkölcsileg talán nem is?

 

Egyelőre eszköznek tekinthető a gép, de alapvető hatással lehet egy íróra. Aki rendkívül ritka szerzet. Nagyon kevés az igazán jó író. És még kevesebb az egészen kiváló író. Akik tökéletesen használják a nyelvet. Szerkesztőként pedig meg kell elégedni a másodvonallal, az olyan történetekkel, amelyek megfognak, érdekelnek minket. Amelyek végig lekötnek, és lekerekítettek.

Évek óta szerkesztem az év legjobb sci-fi novellái antológiát, és olyan írásokat kell végigböngésznem, melyek már megjelentek nyomtatásban. Ehhez magazinokat kell végigolvasnia valakinek. Meglehetősen nehéz feladat, de örülök neki, mert találkozom jó művekkel is. Nem könnyű, hiszen egy év terméséből kell választani.

Amerikában évente több mint százezer új kötet (ebből nagyjából tízezer regény) jelenik meg, viszont ebből legfeljebb ezret ismertetnek a médiában. Egy mostani kezdő írónak milyen lehetőségei vannak a sci-fiben, vagy más műfajban, hogy nyilvánosságot kapjon?

 

A sci-fiben lényegében semmi. Egy százalékuk, vagy fél százalékuk fut csak be. Az angol nyelvű piacon kizárólag a bestsellerek reklámozására költenek pénzt. Amennyiben sikerült olyasmit írni, ami áttörést jelent, akkor minden jól alakul. Viszont nincs középút. Vagy bestsellert ír valaki, vagy lent marad. Régebben, amikor még nem voltak számítógépek, a rendszert úgy alakították ki, hogy ha megjelent egy papírfedeles kötet, kinyomtattak belőle százhetven-kétszázezer példányt, amiből elfogyott mondjuk százötvenezer. Legközelebb kétszázezret nyomtattak az író új művéből, vagy talán még többet.

Mostanában sokkal kevesebbet nyomtatnak ki. Egy papírfedeles kötet úgy húszezer példányban jelenik meg. Elfogy belőle tizenhétezer. Legközelebb viszont nem húsz-huszonötezret nyomnak ki, hanem tizenhetet, hogy megtakarítsanak egy kevés pénzt. Aztán már csak tizenkétezret. Így minden kötet az előzőnél kevésbé sikeres lesz.

Manapság a fiatal írók nevet változtatnak. Ha az első könyvük nem sikeres, más néven adják ki az újat. Nem is tudom, hogyan bírják. Nincs középmezőny. Vannak jól fogyó kötetek, és vannak tulajdonképpen egyáltalán nem fogyó könyvek.

A könyvkluboknak már nincs szerepe?

 

Ezek is nagyon megritkultak. A helyzet teljesen megváltozott. Az emberek ma már alig olvasnak. Inkább moziba mennek, vagy tévét néznek. Megszaporodtak a tévés írók. Attól tartok, ilyesmiből nem nagyon tudnék megélni. Írtam már forgatókönyvet, de nem vitték filmre. És írtam egy forgatókönyvet a Heavy Metal című rajzfilmhez, de legyilkolták a forgatókönyvemet. Brutálisan megváltoztatták.

Kizárólag megrendelésre írtam filmtörténeteket. Lehetetlennek bizonyult betörni a filmiparba. Hollywoodban állandóan kénytelen dolgozni az ember. Az egész arról szól, kit vagy mit ismersz éppen. Rettenetesen nehéz. Nagyon elégedett vagyok a saját helyzetemmel. Oroszországban ismét kiadják a könyveimet, és Harry Harrison roppant népszerű „Garry Garrison”-ként. Most már tényleges bevételem származik a könyveimből. Vége a kalózkiadásoknak. Roppant furcsa, mert régen csak antikvár példányokat láttam, most pedig be lehet menni a könyvesboltba, és ténylegesen meg lehet venni a könyveimet.

Ön technikai sci-fit ír. Mennyire könnyű megállapítani, mennyi legyen aktuális és nem aktuális a könyvekben?

 

Két fajta tudományos fantasztikum létezik. Az egyik tiszteli a tudományt és a technikát, a másik könnyű sci-fi. Jómagam mindig határozottan a technika mellett álltam. Számítógépekkel dolgoztam a hadseregben, 1943-ban. Ezért a technikai sci-fit szeretem. Egy szabály érvényes minden sci-fire. Egyetlen hazugságra alapul a történet, de ezen túl mindennek tudományosan helytállónak kell lennie.

A Technicolor időgép-ben az időgép a hazugság. Ezen kívül minden más tökéletesen helytálló. A dán és izlandi helyszínek és szereplők, a mondák, a tudományos ismeretek mind hitelesek. Fontos, hogy pontosan rajzoljuk meg ezeket az elemeket, persze a nagy hazugság elhitetése után. Manapság túl sok a könnyű sci-fi. Semmit sem tudnak a tudományról. Mindenféle hibákat vétenek. Nehéz feladat, de ha sikerül hitelesen ábrázolni a tudományt, tényleg felnéznek az emberre. Szilárd talajon érezzük magunkat. De manapság kevés ilyen mű születik.

Zárásként feltehetek egy kellemetlen kérdést?

 

Persze.

Ön szerint, ma be tudna futni íróként?

 

Nehéz kérdés. Nem, nem hiszen. Nincs középmezőny. A könyveim mindig jól fogytak. Már a keményfedeles kiadásból visszajött a szerzői honorárium. Tehát kifizettek, mielőtt kijött a papírfedeles kiadás. Aztán még többet kerestem. Az ügynököm tízezer dollárral emelte a szerződésben megszabott honoráriumot. Ahogy egyre jobban fogytak a könyveim, egyre nőtt a honorárium összege. Manapság a tiszteletdíj egyre kevesebb. Jómagam másik kiadóhoz mentem.

Új szerkesztőket, kifejezetten rossz szerkesztőket vettek fel. A számítógépes rendszernek köszönhetően nem nyomnak ki elég példányt a könyvekből. Fogalmam sincs, hogyan tud befutni egy új író. Rengeteg a szemét. Akiket ismerek, egyetlen író sem tud jól megélni a könyveiből. A fiatal írók más munkákat vállalnak, egyetemen tanítanak. A sci-fiből nem tudnak megélni.

Egyszóval rettenetesen nehéz befutniuk.

 

Lehetetlen. Vagy bestsellert írnak, vagy olyat, ami egyáltalán nem fogy. Nincs középmezőny. Érdemesebb elfelejteni az egészet. Inkább vállaljunk munkát szerkesztőként, vagy egy hullaházban.

Fotó: Galgóczi Tamás