FőképGibson köszöni, jól van, jóízűen sétafikál a Trendvadásszal megkezdett ösvényen, ami nekem, az olvasónak kifejezetten üdítő élmény, örömmel veszem a kezembe a könyveit – a hőseinek mostanában nem a világot kell megmenteni. Az egész írói hozzáállás került kicsit közelebb hozzánk – és miért ne lehetne feszült, jól komponált jelent-közeljövőt álmodni nekünk, végre világmegmentés nélkül.
 
Persze szerettem a gigaformátumú problémák tehetséges-kisemberi hőseit is tőle, de a világmentés mostanában annyi műfaji regény kliséje lett, annyi rémfantázia pusztító kataklizmáit ússzuk meg mindig az utolsó pillanatban, hogy szinte vigasztaló a titkos márkák, a divat, a farmer súlyos anyagának egyedi szabású időtlensége, a kis boltok és nagy üzletek, a szembántóan kék öltönyök és a céges információlopás világában akciódús kavarásokról olvasni.
 
Mert Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor, lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze, hogy kiderül a végén: nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.
 
Hollis Henry, az egykor igen sikeres banda, a Curfew énekesnője és Milgrim, az elvonóról frissen szabadult egykori drogos csak azért ismerheti egymást, mert mindketten a milliárdos Hubertus Bigendnek dolgoznak – úgy látszik ugyanazon az ügyön. Fel kell kutatniuk a fű alatt, minden marketing nélkül terjedő ruhamárka: a Gabriel Hounds megalkotóját, mivel Bigend be akar törni a katonai ruházat piacára, és ehhez remek alap volna az időtlenséget sugárzó, trendektől független titkos márka. Persze erre a piacra nemcsak neki fáj a foga, és hőseink hamar egy kiteljesedő konfliktus első vonalában találják magukat. Még jó, hogy Milgrim képtelenül részletgazdagon figyel és jegyez meg részleteket. És jó, hogy Hollis exbarátja, Garreth nemcsak bázisugró – mert egyéb képességeire is szükség lesz, hogy hőseink megúszhassák a kalandot.
 
A Blue Ant trilógia befejező kötetének legnagyobb erénye, hogy ügyetlenek a hősei – a legprofibbak is bakiznak néha, és ebben a könyvben szinte kötelezően. Az apróbb-nagyobb esetlenségektől valóságszaga lesz a történetnek. A minden szuperhősi jelleget parodisztikusan idézőjelbe helyező szereplők nem hétköznapiak azért: egy drogproblémás kriptológus, egy ex-rocksztár, egy notóriusan tornyokról ugrándozó ökoterrorista semmilyen mértékig nem hétköznapi, de a csetlés-botlásuk, a körülményeknek való kiszolgáltatottságuk a saját élményeinkre hajazóan azok. Cselekedeteik ábrázolása még akkor is valóságszagot áraszt, ha egy akcióregény önkényes terepén teszi.
 
Bár jellegében alapvetően más, az élmény szintjén kicsit olyan volt nekem ez a könyv, mint az Ocean’s Eleven filmen: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerre vicces és feszült, karakteres és klisékkel játszadozó, de teljességgel hullamentes sztorin ilyen jól szórakozom majd. Gibson könyve az eklatáns példa: nem feltétlenül kell kiborítani folyton a ketchupos üveget.

Részlet a regényből

A kötet itt is megvásárolható