Django Wexler: Az Ezer Név

Idén új nevet ismerhetett meg az igényes fantasy irodalmi újdonságok után áhítozó hazai olvasóközönség a Főnix Könyvműhely újonnan indított alkiadójának köszönhetően. Az Astra név alatt, a kiadó eddigi profiljától némileg eltérően, nem kifejezetten fiataloknak szóló fantasy és sci-fi köteteket találhatunk majd a jövőben.

Újdonság, mondom, pedig az Árnyháborúk sorozat az egykori amerikai programozóból lett szerző egyik első próbálkozása volt az írás világában. Az epikus történet első része, Az Ezer Név a 2013-as megjelenése óta már szinte egy modern klasszikussá nemesült, nem is érdemtelenül. Öt év alatt a sorozat már öt kötetesre bővült, és idén végre magyarul is a kezünkbe vehetjük a fél-tégla vastagságú nyitóregényt, Torma Péter fordításában.

Az isten háta mögötti, sivatagos Khandar világi uralkodóját elűzik a vallási fanatikus lázadók, az évek óta ott állomásozó, megszálló vordanai haderővel, a Gyarmati Hadsereggel együtt. A megtépázott, kimerült sereg – a menekülő uralkodóval együtt – az utolsó vordanai kézen lévő erődítményben várja a dicsőségtől mentes kihajózást vissza az óhazába, de a hazahívó parancs helyett egy újoncokból álló, sebtében toborzott ezred érkezik Vordaniából, egy ifjú ezredes parancsnoksága alatt, akit arra utasítottak, hogy a khandari uralkodót helyezze vissza a trónjára, a lázadást pedig tiporja el. Janus bet Vhalnich ezredes pedig nekilát a feladatának, ami saját katonái szerint nemcsak lehetetlen vállalkozás, de színtiszta őrültség is. A sereg pedig megfordul és megindul a kopár országon keresztül azon az úton vissza a főváros felé, amin éppen csak sikerült épségben eliszkolniuk az Isteni Kéz és a Megváltás több tízszeres túlerőben lévő fanatikusainak hordái elől...

A katonai fikció egy elég markáns irányvonal a sci-fi / fantasy irodalmon belül. Úgy vélem, nehéz jól írni ebben a sub-zsánerben, ezért azok a szerzők, akiknek ez sikerül, sokáig szolgáltatnak izgalmas beszédtémát a stílus rajongói számára. Talán ezért maradnak könnyebben is az olvasókkal ezek a történetek – velem mindenképpen –, mint a sorozatban olvasott tucat-történetek. Ki tudná feledni például Glen Cook Fekete Sereg, vagy Steven Erikson Malaza történeteit? Django Wexler Árnyháborúk sorozatával pedig ehhez az illusztris sorhoz kívánt csatlakozni, és szerencsére sikerült is neki a kisebb bravúr. (Mivel a könyves cikkeket sokkal egyszerűbb megírni – meg adja is magát –, ha van valami, amihez hasonlítom a művet, így nézzétek el nyári lustaságom, mert most pontosan ez fog következni.)

Mielőtt akár egy mondatot is elolvasna valaki Az Ezer Névből – aki azért nem járatlan a fantasy irodalomban –, pontosan be tudja majd lőni Wexler stílusát és a könyv hangulatát, ha azt mondom, hogy a regényt két szerző – Brian McClellan és Anthony Ryan – ötvözeteként jellemezhető a legrövidebben és egyben a legpontosabban. Az ő könyveiket – Ryantől konkrétan a Draconis Memoria sorozatot – idézte fel ugyanis bennem mesterien a regény. A szerző saját bevallása szerint persze az igazi inspirációt Napóleon történelmi alakja és a hadjáratairól szóló történelmi könyvek sora jelentette számára, amin a pazar harci leírások vagy a taktikai részekről szóló részek miatt nem is csodálkozom.

Brian McClellan „felidézését” talán nem kell magyarázni, hiszen mindkét szerző olyan fantasztikus világot álmodott meg, ami rokon jeleket mutat a valódi XVIII. századdal. A puskapor – ágyúk és puskák – használata még mostanában is mostohagyereknek számít a főként „kardos-boszorkányos” történetekből álló klasszikus irányú fantasy-ben. Márpedig – ne legyenek kétségeink –, Az Ezer Névben nem fogunk szűkölködni olyan jelenetekben, ahol a fegyvereké az utolsó szó. Ahogy közös pont a mágia is, bár ez csak később derül ki a könyvből, ami éppen csak hogy, de ebben a világban is létezik azért, sőt az események mozgatórugójának szerepe is rá hárul, minden más csak egy ennek alárendelt célt szolgál.

Míg McClellant a nyilvánvaló külsőségek miatt említem, addig a Draconis Memoria sorozatot – bár sok dologban a külsőségeken is osztozik (a megidézett kor, a fegyverek, a mágia vagy az akciórészek) – főleg az írásmód okán sorolnám ide. (Ne feledjük, hogy ez a regény jóval hamarabb született, mint Az ébredő tűz, szóval inkább az hasonlítható ehhez, nem fordítva, ahogy én, a saját kiadási dátumaink szerint teszem!) A karakterek egyéni hangja miatt már a kötet első oldalainak elolvasása után – mikor még semmit nem ismertem a történetből – tudtam, hogy tetszeni fog, bárhová fog is vezetni a szerző biztos keze. A sok katonát sikerült izgalmas egyéniséggel – sőt, kidolgozott háttértörténettel – felvértezni, saját hangjukon megszólaltatni, ami éppen annyiszor (sokszor) és éppen annyira (nagyon, már annak, aki a cinizmust bírja) volt humoros, amennyire kell, amennyit még elbírt a szöveg, hogy azért nevetségessé sehol ne váljon. Nagyon szerethető volt a narráció, talán még magánál a történetnél is jobban sikerült. Ezt ellenpontozandóan talán, de a kimondottan véres, naturális leíró részek, csatajelenetek miatt mondjuk fiataloknak (14 év alatt) mégsem feltétlenül ajánlanám jó szívvel.

Hogy ne csak pozitívumokat mondjak, ezért a végén álljon itt, hogy akár negatívumként is értékelhetném a fehér faji bűntudat miatt, hogy a könyv „rasszista” – pont annyira, mint mondjuk Tolkien. A civilizált fehér angol vordaniai hódítók hősiesen megpróbálják elfoglalni újra a bennszülött arab khandari birodalmat, ám ez a szintű szőrszálhasogatás mindig is távol állt tőlem, sosem éreztem korrektnek ilyen mondvacsinált dolgokon problémázni egy fiktív(!) mű kapcsán, így most sem éreztem zavarónak ezt. (De igen, észrevettem, biztos, hogy sokan bele is kötnének emiatt manapság.)

A másik probléma, ami – nekem – sokkal fájóbb, bár ez még szubjektívebb, mint magának az írásnak a megítélése, ami persze szintén eleve szubjektív. Tehát, a magyar kiadás sajnos – hogyan is fogalmazzam meg diplomatikusan – az igénytelen borítójú kötetek sorába száműzte a könyvet. Sokkal méltóbb borítót érdemelt volna, mint amit végül kapott. Márpedig ez az esztétikai élmény elmaradásán túl is probléma, hiszen nem számít, hogy bevalljuk-e vagy sem, de sokszor (nem) választunk (ki) egy könyvet a borítója alapján. Ráadásul ez egy itthon ismeretlen, de egyébként jó nevű szerző sorozatkezdő kötete, egy új, komoly, nemzetközi szerzőket felvonultató sorozatával magát éppen újra-pozicionáló hazai kisebb könyvkiadó zászlóshajója, hogy úgy mondjam, tehát több dolog miatt is kiemelten fontos a pozitív olvasói fogadtatása. Gondolom. Az Ezer Név szembe jött már velem a boltban, de mivel a szerzője nem volt ismerős, a „bénácska” borító (…természetesen én tized ilyen jót sem tudnék soha rajzolni…) alapján azt hittem, hogy valami hazai szerző magánkiadása és első szárnypróbálgatása – amitől még akár szuper is lehetne, nem vitatom, csak nincs se időm, se pénzem és így kedvem sem a teszteléséhez éppen –, ezért különösebb megtorpanás nélkül sétáltam el mellette többször is. Úgy gondolom, nem éri meg spórolni a borítón! Szerencsére a sorozat második része már fordítás alatt van – és az már borító nélkül is nagyon kellene!