Főkép

A Matilda generációs űrhajó évszázadok óta szeli az űr végtelenjét. Lassan feledésbe merülnek az okok és a célok, az emberek egyre kevesebb ismerettel rendelkeznek az őket körülvevő világról, egyben biztosak csak: túl kell élni. Az alsóbb fedélzetek sötétebb bőrű lakói különösen tisztában vannak ezzel az örök igazsággal, miután a felső fedélzeteken élő fehér bőrűek gyakorlatilag szolgaként kezelik őket, és tetszés szerint bármit megtehetnek velük. Aster nem hisz abban, hogy ezen bármit változtathat, ő csak segíteni szeretne: a hajó sebészparancsnokától tanul, így orvostudományával könnyebbé tudja tenni az alsó fedélzeteken élők életét. Amikor azonban a Matilda uralkodója meghal, a helyét egy olyan alak veszi át, aki különösen rossz szemmel nézi az Aster és a Sebész közötti kapcsolatot, így Aster élete örökre megváltozik...

 

Ha csak a fenti, rövid leírást tekintem, a Kegyetlen szellemek egy űrhajón játszódó társadalmi sci-finek tűnhet, és ezzel nem is tévednénk nagyot. Mégis fontosnak tűnik, hogy szétválasszam a társadalmi és sci-fi vonulatát, ugyanis a regény első háromnegyede gyakorlatilag a sci-fi környezet nélkül is működne – legfeljebb fedélzetek helyett ültetvényeket vagy farmokat kellene elképzelnünk. A sci-fi-szál szempontjából ezt némileg problémának is éreztem: bár az utolsó pártucatnyi oldalon egészen remek, ahogy beindulnak az események, és magyarázatot kapunk arra, hogy miért is volt fontos az űrhajó, de addig hiányérzetem volt. Nem tűnt elég jól átgondoltnak és felépítettnek a sci-fi háttér, mintha mindig csak azzal foglalkozott volna az írónő, amire éppen szüksége volt, ami így a kissé ad hoc szerűen szerveződő cselekményre is kihatott.

 

Sokkal erősebbnek gondolom viszont a történet társadalmi oldalát, az elnyomással és az elszenvedőkkel foglalkozó drámát. Önmagában a témát sok, kiváló alkotás feldolgozta már (mint mondjuk A föld alatti vasút Colson Whiteheadtől a legutóbbiak közül), így nehéz lenne azt mondani, hogy sok újdonság-értéke van, ettől függetlenül mindig öröm egy olyan regényt találni, ami empátiával közelít az áldozatokhoz. Akik most elsősorban nők: olyan nők, akikkel bármit, de tényleg bármit megtehetnek azok, akik más bőrszínnel születtek – ez pedig, talán nem meglepő módon, jelentősen átalakítja az áldozatok személyiségét.

 

Különösen Aster egy barátnőjénél, Giselle-nél volt ez nagyon látványos, akinél az átélt fájdalom és szenvedés szélsőséges személyiség kialakulását eredményezte – a cselekményt még véletlenszerűbbé, az egyébként is elég ellenszenves figurákkal teli szereplőgárdát pedig még nehezebben megkedvelhetővé téve. Viszont részben neki, részben pedig a Sebésznek köszönhető, hogy a regény nem csupán a színes bőrűek elleni elnyomásról, hanem úgy általában az elnyomás természetéről és különböző megjelenési formáiról szólt. Arról, hogy mit tehet velünk az, ha mások mondják meg, miként kellene élnünk, ha nem engednek dönteni, és mindenben mások diktálnak nekünk. Ilyen szempontból nagyon örültem annak, hogy a Sebész karaktere is ennyire előtérbe került: mert bár férfi, és bár a felsőbb fedélzetekre született, de az elnyomás független származástól vagy nemtől, mindig eléri az embert.

 

„Nem kívánt sokat. Nem kellett, hogy csodálják vagy szeressék, vagy szép dolgokat mondjanak neki. Csak valami tiszteletfélét szeretett volna azon az alapon, hogy ő is élőlény. Valódi, lélegző, gondolkodó, mozgatható részekkel, meg minden.”

 

Nem mondanám, hogy teljesen meg voltam elégedve Rivers Solomon első regényével, hiába az érzékletes előadásmód, az érdekesnek tűnő sci-fi koncepció és az alkalmanként megjelenő ügyes ötletek: mintha még rejlett volna ennél több is a Kegyetlen szellemekben. Egy kicsit izgalmasabb és következetesebb történettel, némileg megérthetőbb szereplőkkel vagy legalábbis komolyabban, szervezőerőként megjelenő science fiction elemekkel engem biztosan jobban megnyert volna (mint a hasonló témával rendelkező, egészen zseniális A hatalom), de szerencsére azért túl sok panaszra így sincs okom.