Főkép

A mai napig megilletődve, várakozással vegyes izgalommal készülök minden képregényes rendezvényre, legyen az börze vagy Képregényfesztivál, mert ellentétben a könyves megmozdulásokkal, itt emberléptékűbb minden, sokkal könnyebb kiadókkal vagy magukkal az alkotókkal beszélgetésbe elegyedni – ez csupán a megfelelő időzítésen múlik. Szerintem ez részben annak köszönhető, hogy a látogatók/érdeklődők számát tekintve nagyságrendi a különbség, bár aki egy börzén délelőtt tízkor próbál bármely képregényes fazonnal háromnál több mondatott váltani, az legalább szuperhősi elszántsággal rendelkezik. De ha éppen nem üzletelnek, akkor mindenki nyitott, közvetlen, ésatöbbi. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy érdekes egyéniségekből bőven akad errefelé.

 

Közülük szerintem, szigorúan szubjektív alapon, és főként annak köszönhetően, hogy az utóbbi pár évben többször volt alkalmam interjúszerűségeket készíteni vele, Lakatos István az a magyar képregényalkotó művész, akinek a legfurább agytekervényei vannak. Azzal természetesen nincs egyedül, hogy az idők során különféle projektekkel foglalkozott, ez úgy tűnik valamiért kikerülhetetlen eleme a hazai képregényes pályafutásoknak. Azonban legyen szó bármelyik korszakáról, művei mindig célba találtak nálam, kis túlzással azt mondom, hogy a képsoraira mindig úgy tekintettem, mint újabb alkalom rejtélyes agyműködésének megismerésére. Persze ezek csupán apró lépések voltak, mert arra hamar rájöttem, esélyem sincs művészi mivoltának teljes és helyes értelmezésre.

 

 

Lakatos István abban az értelemben művész, hogy másként látja a világot (a mai napig emlékezetes számomra, ahogyan a gyerekekkel való viszonyáról beszél az egyik Ünnepi Könyvhéten), és mi sem lenne egyszerűbb most arról írnom, hogy alapban mennyire komor, setét az ő univerzuma, mit jelent a számtalan groteszk figura, kiegészítve az időnként morbid helyzetekkel. Helyette inkább azt emelem ki, mennyire érdekes művészként. Úgy gondolom, gyakorlatilag alaptulajdonsága a másság, hogy amikor rajzszerszámot vesz a kezébe, vagy csak leül a billentyűzet elé a soron következő Tesla-történet miatt, akkor nem csupán másállapotba kerül (elvileg ugye minden művésszel ez történik), hanem személyiségének olyan része kerül előtérbe, amely a hétköznapok során háttérbe húzódik. Mind a képes, mind a szöveges alkotásaiban tetten érhető ez, a történeteiben olyan nézőpontokat mutat be, melyek tényleg csak az ő elméjében születhettek meg. Legyen szó nyelvi leleményről, abszurdig vitt cselekményről vagy csak a vésővel faragott, bocsánat rajzolt szereplőkről – minden esetben első látásra beazonosítható származási helyük.

 

Ráadásul nagyon sok alkalommal úgy érzem, tapasztalatait, az átélt élményeit is felhasználja a képregényekben, például ott van rögtön az első, a kis gyufaáruslány jól ismert meséje, Andersen nyomán. Bár ezzel kapcsolatban nincs biztos tippem, úgy gondolom ebben vannak személyes elemek. Vagy az a szöveges rövidke, amikor Lakatos úr saját kezűleg babot készít ebédre – egy kockában listaszerűen megkapjuk eddigi díjait –, és amely pont annyira kaotikus, mint egy szupermarket bármely négynapos ünnep előtt.

 

 

A kötet általam legjobbnak tartott – képileg és történetileg egyaránt – sztorija vallásos témájú. Jut eszembe, bajban lennék, ha az utolsó tíz év magyar képregényei közül a vallásos témájúakat kellene felsorolnom. Viszont Lakatos István a Miserere homine lapjain egyszerre sokkolja az olvasót morális felvetésekkel, miközben képileg legalább ennyire megdolgoztatja a szemet, hol zsúfolt, hol csak a saját esztétikájának megfelelő alakokkal telepakolt képeivel. A felvezető szövege szerint van képkocka, amin egy hetet dolgozott – azt hiszem, erre csak a művész szent révülete, az alkotásba vetett hite lehet a magyarázat. Ja és ezen kívül van még egy vallásos tematikájú sztori a kötetben.

 

Mi minden lehetne Lakatos Istvánból, ha angolszász nyelvterületre születik? Mad magazin rajzoló, képregényes Conok ünnepelt díszvendége – ki tudja, sokkal inkább érdekes a kérdés, hogy mi lesz belőle a következő években? Vajon miként alakulna művészete, ha három évig nem kellene mással foglalkoznia egy sikeres közösségi finanszírozás eredményeként, csak rajzolnia? Miféle remekművekkel ajándékozna meg bennünket, ha egy mecénás mögé állna? Csupa általam megválaszolhatatlan kérdés, miként azt sem tudom, mikor lesz ideje egy tisztességes terjedelmű kötetnyi képregényt újra letenni az asztalra. Válaszok hiányában be kell érjem azokkal nyesedékekkel, melyekre azért mindig jut ideje, és amelyek jelzik, fejében nem egy, de legalább három-négy univerzum formálódik szüntelen, no meg az ilyen hiánypótló kiadványokkal, mint ez a gyűjtemény.