Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Guy Haley: Trónvilág

A hivatásos hobbit hasonmásnak is könnyen beillő Guy Haley a Games Workshop játékain dolgozó szerzők sorába tartozik. A White Dwarf magazin korábbi szerkesztője számos regényt, novellát és cikket publikált már, amik jellemzően a Warhammer 40.000 univerzumot gazdagították, de átruccant a Blood Bowl és a Warhamemr Fantasy területére is. Neve itthon is ismerős lehet már, hiszen A háború vihara című regényen is közreműködött. Bár azt a könyvet nem volt szerencsém elolvasni, de a Tuan Kiadó 2018-ban gyors egymásutánban két másik regényét is megjelentette magyarul. A Bestia felemelkedése sorozat ötödik kötetén, a Trónvilágon kívül a Sötét Impérium is idei megjelenés.

 

Emlékezhetünk rá, hogy az előző rész valahol ott fejeződött be, hogy miközben az orkok óriásholdjai megállíthatatlanul törlik el egymás után a humán világokat, a Terra nagyurai közt a széthúzás, rivalizálás annyira általános állapottá vált, hogy mikor a galaxisra – és magára a Terrára is – új veszedelem árnya borult, az emberiség nem igazán tudott előállni hatásos stratégiával ellene. A Hórusz lázadásának leverése után feloszlatott űrgárdista légiók kiadják a végső riasztást, az Utolsó Fal protokollt, minek hatására összevonják felaprózott erőiket, hogy legyen esélyük elbánni a fenyegetéssel, ám nem érhetnek oda a Terrára időben, így egy civilekből álló önkéntes milícia indul a mű-holdra, hogy ott szálljanak szembe az orkokkal. Az eleve kudarcra ítélt próbálkozás után a terrai urak félig már bukottnak is érezhették magukat – már ha az orkok egyáltalán terveznek túlélőket hátrahagyni a pusztítás után –, ám a pusztító csapás nem érkezik meg, a hold fenyegetően tornyosul csak az égbolton, mikor kisebb térkapukból szárazföldi elda (elf) erők támadását jelentik az őrök a Nagyurak Tanácsának.

 

A rövid helyzetjelentésből látható, hogy az események elég magas oktánszámmal pörögnek a negyedik részben, ahogy a hullaszámláló is eltekert néhány millióig/milliárdig, nem igazán lehetett tehát unatkozni Az Utolsó Falon. A következő rész ennek megfelelően in medias res vág az események közepébe. Hirtelen az eddig szóhoz nem nagyon jutó titokzatos elda frakció nézőpontjából csapódunk bele a sűrűjébe. A megtévesztően kecses harcos-táncosokból álló, végtelenül halálos elda csapásmérő egység próbál meg bejutni a Császári Palota legjobban védett részébe, hogy átadjon egy üzenetet – miszerint nem az orkok jelentik a legnagyobb fenyegetést a galaxis egésze számára – a kormányzó nagyuraknak.

 

Bár nem értem, hogy a bárhol megnyitható térkaput a céltól miért kilométerekre nyitották meg, ezzel óhatatlanul halálra ítélve pár ezer civilt és katonát – ezek a futárok ugyanis lényegesen elszántabban törnek a céljuk felé, mint a Magyar Posta alkalmazottjai –, de a rész ettől még olyan, mintha az előző részből véletlenül kimaradt fejezetek lennének. A szerzőnek sikerült elkapni a fonalat és azzal a lendülettel folytatnia a könyvet, amit az olvasók várnak egy olyan háborús regénysorozattól, amiben a cselekmény már konkrétan elérte a háború kitörését. Véres, mocskos, pörgős, ráadásul az eldákról is egészen korrekt bemutatót kapunk. A könyv kezdete teli van túlzásokkal – meg olyan hibákkal is, mint amit fentebb pár sorral említettem –, de mivel nem a realizmus a fő irányvonala a Warhammer 40K regényeknek, ezért ezt nem is sorolnám a problémák közé. A kötet folytatása sajnos már messze nem csillog annyira.

 

Az egyszerűség kedvéért hadd osszam fel önkényesen három részegységre a történetet. Az elsőben természetesen az űrgárdisták szerepelnek, ahogy a mesterséges égitest ellen próbálnak harcolni. Ez a rész az akciójelenetek mellett (amikből nincs is túl sok) olyan párbeszédekből áll, amik nem viszik előre a cselekményt, minden itt elhangzó információt már ismerünk az előzményekből. Még ha az adott szereplőnek újak is ezek az információk, újra ezekről olvasni sajnos elég lelombozó. Pozitívumként elmondható, hogy legalább a szereplők úgy viselkednek, úgy beszélnek, ahogy az előző részekben is, a szerző ezt a feladatot tehát jól oldotta meg az egész regényen keresztül. Mivel a több mint tíz részes sorozatot majdhogynem ugyanennyi szerző jegyzi, ez nem is annyira evidens, viszont nagyon fontos a nagy sorozat-összkép szempontjából.

 

A másik egységben bemutatkozik egy új űrgárdista sereg, a Fekete Templomosok rendje, akik nem válaszoltak az Utolsó Fal hívószavára, helyette saját vendettájukat folytatták a Vasharcosok renegát rendjének utolsó csapatteste után, akiket a Hórusz lázadása óta eltelt évezred óta folyamatosan üldöznek. Őszintén, ezt a részt elég nehéz értékelnem, mert valószínűleg tartom, hogy a későbbi eseményekben majd nagy szerep jut a Templomosoknak vagy a Vasharcosoknak, vagy valaminek, amit együtt tettek vagy nem tettek meg ebben a részben, de az ő jeleneteik teljesen kilógnak a kötetből. Sem szereplők, sem helyszín vagy történet szintjén nem kapcsolódnak semmihez, amiről eddig szólt a sorozat, így hiába is próbáltam meg kötődni hozzájuk, nem mozgatott meg semmit bennem egy fejezet sem, ami a rivalizációjukról szólt. (Pedig ebben – végre már! – egy dreadnought is elszabadul és vág véres ösvényt pár ellenfelén keresztül.) A rivális rendekről szóló utolsó fejezet nem volt rossz, de mire addig eljutottam, sajnos már eléggé untam a regényt.

 

Ugyanis a regény harmadik egysége – érzésre biztos, hogy a leghosszabb egység –, amiben akciójelenet vagy űrgárdista egyáltalán nincs, csak mellékszerepre kárhoztatott alakok szerepelnek, egyáltalán nem hozta azt a színvonalat, amit más, akciórészekben karcsúbb Warhammer 40.000 kötetek is simán szoktak prezentálni. A színfalak mögött zajló politikai manőverek, árulások, sötét, feszültséggel teli elbeszélésére gondolok, vagy a Warhammer-univerzum élettel telivé varázsolását apró érdekességek, kuriózumok elszórására a szövegben. Erre a kötetre ez nem igazán jellemző. A politikai ellenfelek súlytalanok, a Marson kibontakozóban lévő árulás-kezdemény alig kap szerepet, ahogy az Officio Assassinorum ügynökei is mintha légüres térben mozognának – nem, nem az űrben keresik következő áldozatukat… –, annyira nincs jelentőségük a regényben. Gyanítom, hogy ez a relatív nyugalmi állapot, amibe elért a cselekmény, csak vihar előtti csend lehet, szóval nem akarom nagyon tovább szapulni a könyvet, de ha egyszer újraolvasnám az egész sorozatot, ezt a kötetet szinte nyugodtan át is ugorhatnám, sok mindenből nem maradnék ki akkor sem.

 

A sorozat folytatására nem is kell várnom, hiszen a következő rész, A hosszú háború visszhangjai, sőt már az azt követő, a Vulkán nyomában is megjelent időközben. Remélem, ezekben a részekben újra jobban belendül a cselekmény, és a Trónvilág keserű utóízét gyorsan feledtetik majd.


Profundus Librum (Hipszki László) - 2018. március 27.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!