Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Amikor befejeztem ezt a könyvet, az járt a fejemben, mennyire mélységesen szomorú, hogy az emberiség milyen erősen próbálja megérteni és elfogadni saját magát, közösséget vállalni fajtársaival, és empátiával fordulni maga és a világ felé. És hogy erre mennyire képtelen.

 

A távoli jövőben az emberiség arra készül, hogy idegen bolygókon mesterségesen felgyorsított evolúcióval új, intelligens létformákat hozzon létre. A tudós Avrana Kern felügyelte egyik ilyen kísérlet azonban félresiklik: az emberiséget szétszaggató belső háború miatt nem majmok kezdik meg a „felemelkedést” a bolygón, hanem a pókok. A regényben a pókcivilizáció fejlődése mellett egy több évezreddel később felbukkanó űrhajó, a Gilgamesh történetét is nyomon követhetjük. Az űrhajón utazik ugyanis az emberiség maroknyi túlélője, akik az elpusztított Földről indultak, hogy új otthont találjanak. Azonban még ők sem tudják, mi várja őket Kern Világán, ami fölött a hajdani tudós bizarr, tudathasadásos másolata őrködik – és azt sem, hogy a pókok milyen hosszú utat tettek meg azóta, hogy először telepítették őket erre a bolygóra az emberek...

 

Adrian Tchaikovsky magyarul tavaly megjelent díjnyertes sci-fi regénye, Az idő gyermekei egy nagyon hosszú tradícióba illeszkedik bele. A sci-fi írók már H. G. Wells óta – sőt, talán még régebb óta – keresik a választ, mitől különleges az ember. Különleges-e egyáltalán? A sci-fiben mindig is az idegen volt az, ami tükörként szolgált ahhoz, hogy az írók be próbálják mutatni az emberiséget, és a korábbi állatmesék továbbéléseként a szerzők állatokat tettek a tudomány segítségével intelligenssé. Dr. Moreau szigete, Szíriusz, A város értelmes kutyái vagy David Brin delfinjei a Csillagdagályból mind rólunk, emberekről beszélnek.

 

Tchaikovsky (aki Brint, több más sci-fi íróval és történettel együtt konkrétan meg is idéz) ezt a sort folytatja, amikor megalkotja Portia fajtáját, ezeket a szőrös, nyolclábú, az embertől különböző módon gondolkodó lényeket, akik fejlődésük során megannyi külső és belső akadállyal küzdenek meg, közben pedig egyre fejlettebbé és valamilyen módon nemesebbé is válnak. Mellettük ott a Gilgamesh emberisége, aminek szintén számos problémával kell szembenéznie, és bármennyire is hasonló a helyzetük a pókokéhoz, különbözően reagálnak. A könyv az emberek történetében végigvezet minket a gyarlóságokon, a hibákon, azokon a tulajdonságainkon, amik miatt nem vagyunk képesek békében együtt élni, legyen szó nemzetekről, kisebb közösségekről vagy akár családokról. Szembeállítva Portia póknépével, ahogyan sorra próbálják levetkőzni állati mivoltukat és hátrahagyni – akár lemondások, akár kompromisszumok árán – fejlődésüket gátló tulajdonságaikat, ezek a gyarlóságok csak még nyilvánvalóbbak. Míg a pókok – még ha csak egy mesterséges vírus hatására is – képesek előre jutni, képesek jobbá válni, addig az ember mintha a több ezer év és több nemzedéknyi szenvedés után sem tanulta volna meg, hogy talán érdemes lenne változnia.

 

Nagyon fontosnak tartom, hogy a könyv az idegennel, a mással ébreszt az olvasóban szimpátiát. Tchaikovsky prózája hamar megszeretteti velünk a pókokat, drukkolunk nekik, ámulva figyeljük, hogyan vezet minket végig a könyv a történetükön. Néha olyan érzés, mintha egy David Attenborough természetfilm részesei lennénk, a narrátor kiszólásai, fordulatai egyszerre erősítik ezt a vonalat és az állatmeséket idéző elbeszélést. De Az idő gyermekei nem mese: precízen felépített science fiction regény, ahol az író remek megoldásokkal alkotja meg a pókok világát, mi pedig hamar beleszerelmesedünk a különböző ötleteibe. Ráadásul ezalatt nem feledkezik el arról, hogy kitérjen megannyi, a mi jelenünk szempontjából fontos kérdésre, mint a környezettel való együtt élés (és annak hiánya), a nemi egyenjogúság, a társadalmi felelősségvállalás, a dogmatizmus, a hierarchiákban rejlő veszélyek és így tovább.

 

Mindezektől persze még nem lenne letaglózó erejű a könyv. Okos, szellemes, izgalmas és lendületes regény igen, de nem rázna meg senkit úgy a vége, mint ahogyan engem. Mert a végjáték, ahol az olvasó meghasonlik, retteg és reménykedik, majd pedig lezárást kap, olyan elemi erővel hat, hogy nehéz kikerülni a hatása alól. Mert itt ér össze minden, itt nyer értelmet minden eddigi történés és gondolat. És itt értjük meg, hogy a Megértés nem csak egy üres szó. A Megértés a legfontosabb dolog, és igen, a legnehezebb. Egyszer belekerültem egy vitába, ami arról szólt, hogy igazából nem lehet tökéletesen megérteni a másikat, lehetetlen, pláne, ha minél különbözőbbek vagyunk egymástól. Nos, ez valóban így van. De szentül hiszem, és ebben Tchaikovsky is rendületlenül hisz, hogy meg kell próbálni. Törekedni kell erre, mert az ellenkezője, az elutasítás, az elzárkózás csak katasztrófával végződhet. És ezért lesz a sci-fi megismerést hirdető zsánerén túlmutatóan is remek könyv Az idő gyermekei, ami remélem, sokakat elgondolkodtat arról, mit is jelent embernek lenni.


Takács Gábor - 2018. március 12.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Adrian Tchaikovsky)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!