Jennie Melamed: Lányok csöndje

Amikor láttam, hogy a könyv szerzője egyrészt traumatológiai szakápoló, másrészt pedig szexuálisan bántalmazott gyerekekkel foglalkozott a doktori dolgozatában, akkor már sejtettem, hogy a Lányok csöndje nem lesz egy könnyű olvasmány. De még ehhez képest is mélyen megérintett, és – bevallom – volt egy pont, amikor majdnem feladtam. Mondhatni én is traumatizálódtam. Itt gyorsan meg is jegyezném, hogy felelőtlenségnek tartom a kiadó részéről, hogy nemhogy 18-as karika nincs sehol a borítón, de még csak utalás szinten sem jelenik meg a fülszövegben sem, hogy felnőtt tartalommal bír a könyv. Biztos vagyok benne, hogy a könyvben felmerülő téma nem csak engem érint érzékenyen (sőt), és minimum egy fél mondatot érdemelt volna az a tény, hogy ez bizony nem kiskorúaknak szóló olvasmány, hiába tizennyolc alattiak a főszereplők.

Szóval, ott tartottam, hogy majdnem letettem a könyvet. Aztán mégis befejeztem, de igencsak erőt kellett venni magamon, és folyamatosan emlékeztetni magamat, hogy ez csak egy kitalált társadalom, „társadalmi horror”, ha úgy jobban tetszik. Meg aztán, azt hiszem, azok a lányok (és fiúk), akiknek a valós történetük van a sorok közé szőve, megérdemelték, hogy végigolvassam a történetüket.

A történet alapfelállása nem ismeretlen: egy kicsiny szigeten él egy magába forduló, teljesen elzárt társadalom, melynek egyetlen kapcsolata van a külvilággal, az a pár férfi, akik nyaranta útra kelnek, hogy a szigeten beszerezhetetlen dolgokat (például papírt) és információkat hozzanak a kinti világról. Mindenki másnak szigorúan tilos elhagynia a szigetet, és aki akár csak gondolni is mer rá, az egy idő után rejtélyes módon elvérzik vagy vízbe fúl. A szigeten az Ősök által lefektetett „Ne-szabályok” uralják az életet, úgy mint:

Ne szegülj ellen Atyádnak!

Ne lépj mások házába hívatlanul!

Ne nevelj két gyermeknél többet!

Ne érints olyan lánygyermeket, aki már vérzett, míg el nem jött az ő termékenységének nyara!

Ne hagyd asszonyod eltévelyedni gondolatban, tettben és testben!

Ne hagyd, hogy nők, kik nem egymás rokonai, férfi irányítása nélkül gyülekezzenek!

Ne ölj!

Nos, ahogy ebből a pár kivonatból (amik amúgy a könyv hátsó borítójának belsején olvashatóak) is látszik, hogy meglovagolva a gender-tematikus disztópia hullámot, ez a történet is a férfi-női kapcsolatokat (vagyis azoknak a felborulását) állítja központba. Az általam ismert, hasonló tematikájú könyvektől abban tér el, hogy ebben a történetben nem is kifejezetten a nők vannak a fókuszban, hanem a fiatal lányok és a gyerekek, hogy ők hogyan élik meg a mi társadalmunkban megszokott nemek és korcsoportok közti viszonyok felborulását. De ettől még ez a könyv nem kamaszoknak szól.

Értelemszerűen ebben a társadalomban nem különösebben jó nőnek, pláne fiatal lánynak lenni. A lányok első vérzésükig számítanak gyermeknek, az első menstruációt követő nyáron azonban férjet kell választaniuk (három hónap alatt!), majd minél hamarabb két gyermeket szülniük, végül pedig – amikor már nem hasznos tagjai a társadalomnak, tehát amikor nagyszülővé válnak – a férjükkel együtt meginniuk az utolsó italt, és így távozni az élők sorából. Válás nincs, pedig – ha őszinték akarunk lenni – legtöbben nem választanak három hónap alatt hozzájuk való férjet, az amúgy sem túl nagy férfi-felhozatalból. Aki pedig nem választ férjet, azt hozzáadják a „maradékhoz”. Pont. Mert a következő generációt biztosítani kell, és a szokásoktól nem szabad eltérni. Mindemellett pedig lappang még egy szokás a sorok között, ami a könyv első harmadában inkább csak sejthető, de annyira abszurd, hogy az ember nem akarja elhinni, amíg nincs konkrétan leírva…

Aztán egyszer jön egy lány, aki azt mondja az összes bevett szokásra, hogy NEM. Janey, akinek vörös a haja, mélyre hatol a tekintete és úgy néz ki, mintha egy kisebb szél elfújná. Aki tizenhét éves, de még nem vérzett, mert nem eszik. Aki nem akar férjhez menni. Aki nemet mer mondani az Atyjának. És akitől nemcsak a gyerekek félnek, hanem valahol mélyen a felnőtt férfiak is. A kérdés csak az, hogy vajon lesznek-e, akik mernek vele gondolkodni? Lesznek-e olyan lányok, akik mernek vele együtt ellenszegülni, megkockáztatva ezzel a kemény büntetést? És ha igen – akkor egy földrajzilag és társadalmilag is ennyire elzárt helyen van-e egyáltalán esélyük változtatni bármin is?

Szerintem – a fülszöveggel ellentétben – ebben a történetben nincs semmi felemelő. Ez egy mocskos, szerethetetlen történet, csupán a benne szereplő lányok küzdelme és méltósága az, ami szerethető, bizonyos szempontból akár még felemelőnek is nevezhető, de mégis inkább csak szívszorító. A fiatal lányokon kívül viszont gyakorlatilag nem akad olyan karakter, akivel egy jó érzésű olvasó azonosulni tudna. Még huszonévesként, gyerek nélkül is iszonyatosan felzaklatott a történet, 380 oldalon keresztül arról olvasni, hogy veszik el a szülők a saját lányaik gyerekkorát. Jennie Melamed írása egyébként több szempontból is zseniális: megfelelő gyorsasággal adagolja az információkat, remekül tudja érzékeltetni a finom részleteket, és természetesen az utolsó le nem írt rezdülésig hitelesen mutatja be a meggyötört lányok lelkivilágát. Ezért is annyira megterhelő érzelmileg a történet: az írónő tökéletesen át tudja adni a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzését.

Tényleg csak megkérgesedett lelkű, disztópiákon nevelkedett (és érzelmileg stabil) olvasóknak ajánlom ezt a könyvet, nekik viszont nagyon!