Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Patriciának hívtak, és egy kisfiú, akit Laurence-nek. Patricia egyszer elbeszélgetett egy kismadárral, aki elvitte őt a madarak Parlamentjéhez. Laurence pedig az apukája karórájából és pár elektronikus hulladékból épített egy két másodperces időgépet.

 

Ez a történet nem a madarakról és nem az időgépről szól. Ez a mese Patriciáról és Laurence-ről szól, és arról, hogyan harcoltak a világ megmentéséért – akár egymással szemben is.

 

Mese, ezt írtam, és jobban nem is tudnám megragadni a Minden madár az égen című könyvet. Charlie Jane Anders többszörös díjnyertes regénye ugyanis az első pillanattól fogva tudatja velünk, hogy ő bizony nem fog fapofával, búskomor hangon borongani a világvégén. Nem, ő egy játékos, vicces, meseszerű történetet mond el nekünk, ami mégis sokkal fajsúlyosabb, mint azt a könyv első harmada alapján sejthetnénk. Ott ugyanis az ember könnyen gondolhatná, hogy egy sima kamaszregényt olvas, amiben a furcsa lány és a furcsa fiú az iskolatársai és az őket meg nem értő szüleik céltáblájává válik. Végigélhetjük velük, hogyan is próbálják őket elnyomni, szürkévé, „normálissá” tenni. Viszont valami nem stimmel. Valami fura lappang az oldalak között, ami néha-néha beles a történetbe, csak úgy egyszerűen. „Itt vagyok”, mintha ezt mondaná az a furcsaság, ami a legjellemzőbb vonása a könyvnek. Könnyen hihetnénk, hogy ez infantilizmus, de szerintem inkább tökéletesen kiszámított meghökkentés. Kissé talán túl hosszú ez a rész, ezért tűnik úgy, mintha céltalanul ütné fel a fejét a furcsaság a könyvben, de amint elérkezünk a regény második feléhez, minden azonnal új megvilágításba kerül.

 

Itt ugyanis Patricia és Laurence már felnőtt. Fiatalok, de felnőttek, ilyen-olyan kapcsolatokkal, barátokkal, és ami a legfontosabb, célokkal. Mindketten látják, hogy a világ maguk körül egyre gyorsuló tempóban rohan a pusztulás felé, és úgy döntenek, a maguk módján megpróbálják ezt megakadályozni. Viszont míg a lány a mágia, a varázslatok és gyermekkori emlékei nyomán a természet egészében látja a megoldást, addig a fiú az emberre fókuszál, és az ember által használt technológiára. Itt muszáj elmondanom, hogy a fülszöveg félrevezető: nem varázslók és tudósok háborújáról van szó. Igen, másként látják a dolgokat, és több ponton szembe is kerülnek egymással, de ez a regény sokkal finomabb, sokkal játékosabb, mint amilyen nyers stílust sejtet a leírás. Mert Patricia és Laurence ellentéte éppen azért lesz megkapó és érdekes, mert nagyon hasonlítanak, és mert gyerekkorukban ök voltak egymás egyetlen barátai.

 

Számomra a Minden madár az égen sokkal inkább szólt a két fiatal érzéseiről, gondolatairól, egymáshoz való kapcsolatáról, mint a világ megmentéséről. Persze az is benne van, Anders nagyon is tudatosan mutatja be, hogyan tette tönkre az ember a világát, milyen felelőtlen és mennyi katasztrófa, szenvedés származik majd a jövőben a további felelőtlenségekből. Súlyos réteg ez is, hiszen napjainkban sorra kongatják a vészharangot: már csak pár lépés, hogy az utolsó óra utolsó perceibe lépjünk. Ugyanakkor a regény megmarad nagyon emberközelinek, személyesnek. Nem tudok rá jobb szót: gyönyörű, ahogyan a két fiatal lelkivilágát és kapcsolatát felvázolja, ahogyan apró rezdülésekből, elejtett félszavakból érezzük, mi játszódik le bennük, talán még előbb, mint ők maguk. Megannyi érzés kavarog a lapokon: szeretet, harag, bosszúság, eltökéltség, melegség, félelem, szomorúság és öröm. Itt, itt vett meg magának végérvényesen a könyv, amikor bekúszott a bőröm alá, és berántott ennek a két fiatalnak a világába. Mindeközben pedig szórakozott, játszott egy jót a fantasztikummal, a buggyantabbnál buggyantabb ötleteivel. Egyszerűen nem tudom ezt a könyvet nem szeretni, minden hibájával egyetemben.

 

A Minden madár az égen mese. De nem azért, mert varázslat van benne. Nem azért, mert beszélő madarak és egyéb furcsaságok sorjáznak a lapjain. Ez egy felnőtteknek szóló fantasy, ami azonban mégis könnyeden beszél nagyon fajsúlyos dolgokról. Néha didaktikusnak tűnhet egyeseknek, ez igaz, de ne felejtsük el, hogy nem csak a környezetvédelemről mesél nekünk. Ugyanilyen fontos a két főszereplője is. És számomra ebben éri el az igazán nagy sikert: mert annyira emberiek a szereplői, hogy az még sokáig velem marad.


Takács Gábor - 2017. október 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Charlie Jane Anders)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!