Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Dan Abnett: Ravenor, a kívülálló

Ha jól emlékszem, 2005-ben a Ravenor-trilógia első része volt az a Games Workshopos regény, ami már nem a Szukits, hanem a helyébe lépő Tuan Kiadó által jelent meg itthon. Kezdetben nem bíztam az ígéreteikben, hogy egy-két havonta új Warhammer-kötetet vehetek majd a kezembe, de az idő bebizonyította, hogy ez a tempó bizony lehetséges, és a könyvek rendszeresen érkeznek is, amiért mindenképpen jár egy pacsi és a nyilvános megkövetés. Az más kérdés, hogy a párhuzamosan folyó űrgárdistás sorozatok miatt a Ravenor-trilógia harmadik kötetére így is nagyjából két évet kellett várni… amire egyetlen gyógyírt az jelent, hogy legalább megérte.

 

Bolygóról bolygóra folyik továbbra is az embervadászat – Ravenor inkvizítor és csapata követi ősellenségük, a velejéig romlott Molotch és társai nyomát –, ám igazán lényeges új szereplő már nem kapcsolódik a történetbe. A már megismertek közül azonban többen is jelentős változáson mennek át. Van, ki szó szerint, és vannak, akik „csak” az egész életükben beléjük nevelt dogmákat vagy saját motivációjukat kénytelenek felülvizsgálni, és olyan dolgot tenni a Birodalom – az emberiség – védelme érdekében, amire álmukban sem gondoltak volna. Az eddigi fenyegetések, amik ellen Ravenorék épphogy csak sikerrel vették fel a harcot, semmik ahhoz a megpróbáltatáshoz képest, ami most vár rájuk. Az amúgy sem a legjobb lelkiállapotban lévő csapat minden erejére szükség van ahhoz, hogy legalább nagyjából lépést tudjanak tartani az eseményekkel, de a probléma megoldására már végképp nem marad kapacitás. A démoni entitás manifesztációját – amit próféciák már régen megjósoltak – talán még a páncélszarkofágja mélyén lebegő csúcs-inkvizítor sem tudja majd meggátolni...

 

Nem titok, hogy Dan Abnett a kedvencem a Warhammer-szerzők hosszú sorában. Még jó régen, a Gaunt Szellemei sorozatával állított maga mellé, és bár látom a hibáit, és vannak olyan (nem Warhammer) regényei is, amik egyáltalán nem tetszettek, a harci leírásokban és a karakteralkotásban a tehetsége megkérdőjelezhetetlen. A Ravenor-trilógia – ellentétben a Gaunt Szellemeivel vagy a The Horus Heresy sorozattal – nem háborús sci-fi, inkább valami krimi-thriller-szerűség, így a harci jelenetek nem dominálnak benne ezúttal sem. Gyilkosságok azonban történnek, valamint kisebb volumenű kézifegyveres összetűzések, szóval akciójelenetekben végül is nem szenvedünk hiányt, de jóval nagyobb hangsúly kerül most is a karakterekre. Egy kedves ismerősöm mondta egyszer, mikor a zsánerregényekről beszélgettünk lelkesen, hogy nem is regény az (ha jól emlékszem a Harry Potter könyvekről volt szó), amiben nincsen karakterfejlődés. A Ravenor-trilógia bízvást átmenne ezen a komoly tartalmi szűrőn (is).

 

Szerencsére nemcsak a jók oldalán találunk kedvünkre való szereplőket, hanem a sötét oldal is tobzódik közöttük. Lucius Worna csillagközi fejvadász most is nagy kedvencem volt, de igazából a „gonosz party” összes szereplőjének életéért ugyan úgy lehet izgulni, mint a „világos csapathoz” tartozóékért. Nem azért, mert bármi pozitív tettük lett volna, ami miatt a szívünkbe zárhatnánk őket, egyszerűen azért, mert fájó űr marad utánuk, mikor elhullanak. Egy Lucius Worna trilógiát bármikor elolvasnék…

 

A kötet egy hangulatos novellával nyit (Türelemjáték), ami Patience Kys (ő az inkvizítor egyik elit orgyilkosa) fiatalkorából mutat meg egy rövid részletet – Hogyan lett árvaházi lelencből az inkvizíció halálos fegyvere? – ez után pedig maga a regény a Ravenor-Molotch konfliktus kezdetére ugrik vissza. Végre megismerjük a hetven évvel ezelőtt kezdődő macska-egér harc elejét, így kapunk tisztább képet a józan észt meghaladó szembenállás kiváltó okáról, illetve a regény vége emiatt a kitekintés miatt lesz olyan váratlan, már-már sokkoló.

 

A záró kötet méltó az elődeihez. Minden oldala szórakoztató, fordulatos, izgalmas vagy véres – a történet végre olyan nagyszabású is lett, amit eleinte még hiányoltam a regényből. A szerző által életre hívott világok (mármint bolygók) most is hibátlanok (a jeges bolygó például egészen lenyűgöző), és az apró (igazából persze felesleges) információmorzsák is sokat adnak a komor hangulathoz. A tyrannidák váratlan megjelenése – konkrétan 400 évvel a galaxisba érkezésük előtt – elsőre egészen meghökkentő volt, de már olyan régóta (az Űrgárdista óta, körülbelül) várom már őket vissza a regények lapjaira, hogy nem érdekelt volna holmi logikai bukfenc sem, de ráadásul még meg is lett magyarázva a felbukkanásuk, szóval egyszerűen csak: öröm és boldogság.

 

Ian Watson három régi és Dan Abnett hat újabb inkvizítoros regénye után – bár nem kutattam igazán utána –, azt hiszem, lezárult egy korszak, és nem várható olyan Warhammer-könyv egyhamar, aminek az inkvizíció egy ikonikus alakja lenne a középpontjában. Jöhetnek – ahogy már egy ideje ugye jönnek is – azok, amikben az Űrgárdisták (vagy a Birodalmi Gárda) próbálják útját állni a galaxisunkat elárasztó fenyegetéseknek. A Hórusz Hadúr lázadásáról szóló sorozatnak nem látszik még a vége, hisz a következő rész majd csak a tizedik lesz, ami megjelenik, A Bestia felemelkedése is még csak a feléhez közeledik. És bizony egy kicsit bajban vagyok, mert nem is tudom, arra vágyjak-e jobban, hogy ez a két sorozat pörögjön le kicsit még gyorsabban, vagy induljon el egy harmadik, netán önálló regények jelenjenek meg csak mellettük?

 

Az az egy biztos, mert pont most próbáltam ki, hogy egymással párhuzamosan olvasni két Warhammer-könyvet (Ravenor, a kívülálló és a Ragadozó és préda volt a két szerencsés példány) nem igazán működő koncepció. Azt gondoltam, hogy mivel a két regény tempójában, stílusában – valamint szerzőjében és szereplőiben is – teljesen másféle, a közös univerzum nem lesz probléma, mehet egymás mellett a kettő, probléma nélkül szoktam ilyet csinálni máskor is, de bizony most kudarc lett a vége. Folyton összezavarodtam, most kik is vannak és melyik bolygón? Mikor ér oda Ravenor már? Jah, soha, mert ő a másik regényben van… Akkor kire is várnak ők? Meg különben is, melyik (halálra ítélt) brigád is ez most? Szóval igazán durva káosz kezdett kialakulni, ezért az egyik regényt (ezt) félre is kellett raknom, míg be nem fejeztem a másikat. Így végiggondolva, azt hiszem, már nem is kérdés. Nem szeretném, ha újabb Warhammer-sorozat indulna párhuzamosan el addig (de csak addig!), míg be nem fejeződik a most folyó kettő… Jöhetnek a kövek!


Profundus Librum (Hipszki László) - 2017. augusztus 28.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!