Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Joe Abercrombie: Pengeélen – Történetek az Első Törvény világából

A magyar fantasztikus könyvkiadásban nagyon ritkák a novelláskötetek vagy antológiák – bár az elmúlt egy-két évben mintha kezdene változni a helyzet, azért még mindig bőven meglepő egy-egy író novelláinak megjelenése. Az meg egyenesen csodaszámba megy, hogy a Pengeélennel egy olyan kötetet kapunk, amiből három írás már korábban megjelent magyarul (konkrétan a Zsiványokban, Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017-ben és a Legendákban, érdekes módon utóbbi kettőben más fordítótól). Talán már ez is jelzi, hogy Joe Abercrombie milyen népszerű lett Az Első Törvény trilógiával: az évek során ugyanis több kisprózát írt felkérésre ebbe a világba, hogy aztán ezekből – kiegészítve pár további, újonnan írt elbeszéléssel – összeálljon a Pengeélen.

 

Nagyon érdekes egyébként összehasonlítani az Úti testvérekkel, Mark Lawrence hasonló gyűjteményével; legfőképpen a megközelítésük eltérése miatt. Míg Lawrence novellái elsősorban azoknak lesznek igazán élvezetesek, akik már elolvasták a trilógiáját (már csak azért is, mert az írásokban hajlamos lelőni a regények egyes fordulatait), addig Abercrombie-nál akár a stílusával való ismerkedést is lehet kezdeni ezzel a nem is olyan rövid kötettel. Van itt ugyanis minden, amit már a korábbi 3+3 könyvében is megszerettünk: rengeteg vérontás, kardozás és öldöklés, talán még az előbbieknél is több humorral párosítva, mindez rendkívül emlékezetes, cinizmusból és gúnyból jelesre vizsgázott szereplőkkel, akikről akár önálló regénysorozatot is olvasnánk. Röviden: veszett szórakoztató.

 

És ha már szereplők, a kötet legnagyobb részét Shevedieh (bajkeverő tolvaj) és Javre (a hoskoppi oroszlánasszony) kalandjai teszik ki. Párosuk tényleg fenomenális – az a minimum, hogy állandó beszólásaikkal bosszantják egymást, hogy egyre nagyobb bajba keverednek, hogy mindkettejüket üldözik, de mindezeken felül valami olyan hihetetlen dinamika van köztük, amit legjobb buddy comedy-k is megirigyelnének. Egyszerűen minden párbeszédük, minden mondatuk folytonos nevetésre késztet, szenzációs, ahogy megoldják a veszélyes helyzeteket – Abercrombie pedig mintha csak menő, izgalmas és humoros jeleneteket tudna nekik írni, úgyhogy tényleg minden novella kiemelkedő lesz, amiben szerepelnek. Hiába nem túl bonyolult a személyiségük, az pont úgy van megalkotva, hogy ezen nem fogunk fennakadni: így tudnak ugyanis ennyire jól szórakoztatni...

 

Nem mintha a többi figurára panaszkodni akarnék. Többségében vagy az egyes regények mellékalakjai kerülnek elő nézőpontként (például Szende a Vérvörös vidékből és Bethod az eredeti trilógiából), vagy olyankarakterek, akiket valamely ismertebb szereplő mellett látunk. Így tűnik fel például Glokta ezredes (a „Gyönyörű rohadék”-nak mára a címe is beszédes), a kedvencem a trilógiából, akit karrierjének fénypontján találunk: most még sokkal kevésbé megkeseredett, most még sokkal kevesebb van benne a cinikus önsajnálatból, bár azért most sem éppen egy vajszívű, jámbor katona. Vagy ott van a „Szabadság!”, Nicomo Cosca egy csatájának leírása – olyan gyönyörűen modoros stílusban, amit képtelenség lenne ennél hosszabban élvezni, viszont tizenpár oldalban tökéletesen parodizálja a zsoldosvezért.

 

A kedvencem egyébként a „Pocsék melók”, amelyben Északföld Neves Embereit (köztük blighi Whirrun és Curnden Begy) követhetjük egy... nos, nyilvánvalóan egy pocsék meló közben. Abercrombie remekül átadja még ebben a rövid terjedelemben is az egyes Neves Emberek stílusát, világnézetét, jellemét – akárcsak mondjuk a „Tegnap, egy Barden nevű falu közelében” című novellájában, ami már kifejezetten a több nézőpontra épít. Szerintem egyébként ez utóbbiban (vagy mondjuk a „Rosszkor, rossz helyen”-ben) jól látszik, hogy Abercrombie miként kísérletezik: hogyan játszik a nézőpont-váltásokkal, a „hogyan látják egymást az egyes szereplők” humorfaktorával, vagy egyáltalán azzal, hány oldalban képes annyira megismertetni velünk egy új figurát, hogy az nekünk, az olvasóknak is megadja a „teljesség” érzetét.

 

Nem akarok minden novelláról írni, de úgy gondolom, hogy egyszerűen nincs köztük gyengébb darab. Mindegyik hozzátesz valamit a nagy egészhez: jobban megismerjük a világot, még inkább megszeretünk egyes karaktereket, és persze főként nagyon élvezzük az olvasást. Nem túl bonyolult vagy igazán sok gondolkodást igénylő darabok ezek, de talán nem is baj – Joe Abercrombie szerintem nagyon érzi ezeket az antihősöket, akikkel ugyan élőben soha nem beszélgetnénk két mondatnál többet, de talán pont ez teszi egyszerre nagyon izgalmassá és humorossá a kalandjaikat. Ha minden igaz, jelenleg egy olyan trilógián dolgozik a low fantasy kortárs mestere, amivel (az ifjúsági trilógia után) újra az Első Törvény világába kalauzol el, bár most egy valamivel későbbi korba. Remélem, előbb-utóbb majd azokat a könyveket is kézbe vehetjük.


Szabó Dominik - 2017. augusztus 10.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!