Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Képregénysaláta: Calamity Jane / Ivanhoe / Caesar ajándéka

Morris – Goscinny: Calamity Jane

(Pesti Könyv, fordította Simon István)

 

Ebben a kötetben folytatódik a múltidézés, a valóban létező vadnyugati figurák szerepeltetése Lucky Luke társaságában. Az eddig megjelent ilyen tematikájú kötetek között egyaránt találunk nagyon jó és közepes történeteket, gondolom annak függvényében, hogy mennyire tudta a szerzőpáros a saját világképére formálni az adott karaktert. Calamity Jane (valódi nevén Martha Jane Canarry 1852-1903) mai szemmel nézve gyakorlatilag semmi extrát nem csinált, csak alkoholizált, bagót rágott, káromkodott, férfiruhákban járkált, és különféle foglalkozásokban próbálta ki magát. Egy időben, hogy javítsák Bill Hickock renoméját, összeboronálták őket, ám ez messze nem fedte a valóságot. Canarry kisasszony rendszerint szétlőtte a kocsmák tükreit, ami tetszett a vendégeknek, részben ennek a szokásának köszönhette a Calamity becenevet. Mindazonáltal egyre több városból kitiltották, de haláláig bordélyokat és kocsmákat látogatott. Ezzel az életúttal manapság legfeljebb az anonim alkoholisták között keltene feltűnést, minden más már régen alatta van a társadalom tűrésküszöbének. A maga idejében azonban ez elegendő volt a vadnyugat egyik nevezetessége címhez.

 

Felbukkanása LL oldalán már önmagában érdekes, hiszen eseményszámba megy, ha magányos tehénpásztorunk közelében feltűnik egy eladósorban lévő hajadon. Valamiért Luke nem az a házasuló típus, bár szemlátomást nincs baja a nőkkel, a romantika nem az erőssége. Ez csak részben vezethető vissza arra, hogy a western aranykora után a főhős többnyire a kívülálló típusát testesíti meg, akire szüksége van a közösségnek, amikor olyan problémával szembesül, amit hagyományos eszközökkel (törvény és egyebek) nem képes megoldani. De miután pisztolyával kiiktatta a nemkívánatos elemeket, újra feleslegessé válik, elvégre máshoz nem nagyon ért, farmerként meg végképp elképzelhetetlen, így lovagolhat a naplementébe, hiszen senkit nem érdekel, honnan jött és hova ment. (Gondolom készült már tanulmány Luke és a nők kapcsolatáról – ha megtaláltam, majd elolvasom.)

 

A magyarul megjelent 27. kötet olvasásakor picit olyan érzésem van, mintha „kettő az egyben” terméket tartanék a kezemben, amelyben az egyik ágon LL teljesíti titkos küldetését, míg a másikon Calamity Jane igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe – a maga módján persze. A két sztori rengeteg ponton összeér, egyedül arra nem kerül sor, hogy a két főszereplő összeszerelmesedjen. Viszont tény, ketten együtt kifejezetten szórakoztatóak, alaposan felforgatják az álmos kisváros életét, aminek nemcsak az alkeszek, hanem a helyi rosszfiúk és még sokan mások lesznek szenvedő alanyai. Jut eszembe, a mellékszereplők és epizodisták kifejezetten tetszettek, pedig nem csinálnak mást, csak hozzák a kötelezően előírt sablonszerepeket. A nőegyleti tagok idősek és feketében járnak, a seriff nem csinál semmit, a nyomdász vadnyugati Pulitzerként erőlteti a különkiadásokat, és így tovább. Kirí közülük a keleti partról importált illemtanár, akinek megmintázásához ránézésre David Nieven, a kor híres filmszínésze (Rózsaszín párduc, 80 nap alatt a föld körül) állt modellt.

 

Ha valaki most kezdi az ismerkedést a sorozattal, az a Calamity Jane alapján biztosan kedvet kap a többi kötet elolvasására, mert lehet, hogy ez nem tartozik a top öt rész közé, de megvan benne minden, amiért LL kalandjait szeretjük.

 

 

Walter Scott – Zórád Ernő: Ivanhoe

(Nero Blanco)

 

Ivanhoe – ez a név szerintem főként az idősebb generációk számára lehet ismerős, hiszen emlékeim szerint még a hatvanas években vetítette a hazai tévé a hasonló című filmsorozatot, aminek Roger Moore volt a címszereplője. No meg persze azoknak, akik szeretik a skót író, Walter Scott regényeit. Őt a modern kori történelmi regény megteremtőjeként szokás emlegetni, bár tény, a halála óta eltelt időben alaposan megváltozott ez a műfaj. Egy biztos: nekem legjobban ez a regénye tetszik, ezt olvastam el a legtöbbször, ennek a szereplőit, cselekményét, leírásait éreztem élőnek – dacára annak, miként erre Bayer Antal is utal utószavában, hogy igazából a regénynek nem sok köze van a valósághoz, a valóban megtörtént eseményekhez.

 

Azt viszont a mai napig nem értem, hogy miért nem ez lett olyan klasszikus, mint a történetileg részben egyező Robin Hood. Oké, ebből is készült mozifilm, tévésorozat és képregény, de mégsem tudta lekörözni a sherwoodi erdő urát. Pedig látványosság itt is van bőven, várostrom, lányrablás, lovagi torna, keresztes lovagok, szabadlegények, szászok és normannok konfliktusa, végletes érzelmek és végletes karakterek. Ivanhoe pedig olyan hős, akire minden regényíró vagy nemzet büszke lenne, hisz megtestesít mindent, amiért lovagregényt kezébe vesz az olvasó.

 

Zórád Ernő képregénye 1967-ben jelent meg, és a rajzok alapján azt mondom, biztosan szerette ezt a történetet, mert rajzai jól visszaadják a dinamikát, csatajelenetei vagy a lovagi torna ábrázolása még most is megállják a helyüket. Azon meg nincs sok értelme ábrándozni, hogy mi lett volna akkor, ha Cs. Horváth Tibor kevesebb szöveggel, vagy jóval nagyobb terjedelemben gondolkodik. Elvégre mai fejjel elképzelhetetlen, hogy a hatvanas-hetvenes években gyakorlatilag a hetilapokban elhelyezett egy-két oldalas képregények voltak – és kész, vége, nincs más. Ha már ábrándozás, azt viszont megnézném, ha valaki úgy újítana fel egy Zórád-művet, mint ahogyan az Korcsmáros-féle Rejtő-képregényekkel történik. Tudom, erre nincs nagy esély, részben az eltérő rajzstílus, részben a várható költségek miatt, de álmodozni azért szabad.

 

Az Ivanhoe nálam múltidézésnek indult, emlékezés hajdanvolt rajzstílusra és irodalmi adaptációkra, de a nosztalgiát felülírta a történet és rajzok ereje, ezt ugyanúgy tudtam élvezni, mint amikor sok-sok évvel korábban, jóval kisebb méretben a kezembe került – a mostani kiadás érdekessége, hogy ebben a formában még sosem jelent meg, vagyis azok számára is érdekes, akik koruknak köszönhetően ismerik a képregényt.

 

 

Goscinny – Uderzo: Caesar ajándéka

(Móra, fordította Bayer Antal)
 

A történelem egyik nagy talánya, hogy mi lett volna akkor, ha Nagy Sándor a perzsák legyőzése után nem keletre megy tovább, hanem hadait nyugatra vezeti, és pár éven belül meghódítja a Mediterrániumot. Mi lenne velünk, ha kimarad Európa formálódásából a Római Birodalom minden előnyével és hátrányával egyetemben? Ezt már sosem tudom meg, ezért csak csendes főhajtással tisztelgek mindama elszántság és kitartás előtt, amivel a rómaiak létrehozták birodalmukat.

 

Ez az elszántság és leleményesség visszaköszön az egyik kedvenc képregényhősöm kalandjaiban, elvégre Caesar majd minden epizódban kitalál valamit célja elérése érdekében. A kezdeti nyers erőt később felváltották a különféle cselek és ármányok, de Gallfalva lakói eddig rendre diadalmaskodtak a globalizációs kísérletek felett. Ezért úgy érzem, a 21. kötet elején Caesar már lemondott a győzelemről, és lélekben berendezkedett arra, hogy míg világ a világ, a gallok eme kicsiny csoportja dacolni fog vele.

 

Ebben a már „minden mindegy” hangulatban olyat lép, ami elsőre csak olcsó tréfának tűnik, és értelmes ember semmi mást nem vár tőle, csak egy alkoholista veterán légiós megviccelését. Az események azonban másként alakulnak, és mire hármat pislantunk, Asterix falujában nagyjából mindenkinek elmegy az esze. Szó sincs mágiáról, hipnózisról, bár bizonyos értelemben ezeknél sokkal pusztítóbb kórság üti fel fejét a közösségben. Főnökválasztás – ez a látszólag formális esemény dönti romlásba a falut, viszont ennél többet már vétek lenne elárulnom a sztoriról.

 

A szerzőpáros ezúttal napjaink választási versengéseit adoptálta időszámításunk előtt 50-be, és mit mondjak, hol nevethetnékem támadt, hol pedig szomorkodtam, mert bizony nagy változások nem történtek kétezer év alatt, a demokráciákban inkább csak romlott a helyzet. Egyedüli vigaszom, hogy a felújított kötet gyönyörű, Bayer Antal fordítása élvezetes, a szerelmes Obelix pedig kifejezetten bűbájos, ezért a Caesar ajándéka az ajánlott kategóriába kerül, amit minden frankofón képregénykedvelőnek melegen ajánlok.


Galgóczi Tamás - 2017. július 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Walter Scott)


  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!