Főkép

Végre! Itt van! Sarah Andersen visszatért!

 

A Felnőni kiábrándító után immár második kötete jelenik meg magyarul a brooklyni rajzolónak, de ha őszinte szeretnék lenni, a címen szinte kár is volt változtatni: mind képileg, mind témájában ugyanabból kapunk még többet, amiért Andersent annak idején megszerettük. A főszerepben a Felelősségteljes Felnőtt Élet startvonalán csetlő-botló, társadalmi elvárásoknak egyszerre megfelelni és rájuk fittyet hányni akaró, introvertált fiatal lány (és a menstruációja!), akivel más-más szempontból, de annyian azonosulni tudunk.

 

Görcsöltél már azon, hogy idegenekkel kell szóba állnod? Sarah tudja, milyen érzés. Bántad már meg, hogy az utolsó utáni pillanatra hagytál valami feladatot, hogy aztán kínok kínja közt végezd el? Sarah igen (nem is egyszer!). Szeretnél néha ágyban henteregni egész nap ahelyett, hogy szembenézz a világgal? Pacsi! Szembesültél már vele, hogy mindenki utálja és lehúzza a számot/együttest/énekest, akit szeretsz? Kívántad már a bikini szezonban, hogy bárcsak elbújhatnál a télikabátodban? Próbáltál már húzós időszakok során úgy tenni, mintha minden szuper lenne, miközben majd’ megőrültél a stressztől?

 

Az egyébként sajnálatosan rövidke kötetben nem minden oldalon kiáltottam fel (néha hangosan), hogy „Úúúúristen, pontosan így vagyok vele én is! Hogy tudta ilyen jól megragadni?!”, de azért éppen elég gyakran fordult elő, ahol pedig nem, ott bőven kompenzált a humor, a cukiság, és egyáltalán, az egész kötetet átható 21. századiság. De a könnyedebb, az élet hétköznapi problémáit elemző panelek között itt-ott megbújik néhány sokkolóan erős társadalomkritikát megfogalmazó képsor is – például a bébibumm és az Y generációnak adódó lehetőségek összevetése –, amelyeket tömörségük és jól sikerült csattanóik miatt akár Örkény egyperceseinek képregényváltozataként is képes vagyok szemlélni. (A köveket csak a cikk végén kéretik elkezdeni dobálni, köszönjük!)

 

A kötet utolsó oldalain egy kis újítást is bevezetett Andersen: a jól megszokott, rövid címmel ellátott, 4-5 képből álló formula helyett hosszabb szöveges magyarázat kíséretében mesél egy-egy történetet, vagy ad tanácsot, akár oldalakon keresztül. Így tudhatjuk meg, hogyan szerette meg a macskákat, vagy hogyan is érdemes leküzdeni antiszociális hajlamainkat. Bár érdekesnek találtam ezeket a sztorikat, és mindenképp kiválóan szolgálták a monotónia megtörését, én azért mégiscsak a rövid és ütős rajzok mellé tenném le a voksom.

 

Miután elsősorban eredeti nyelven, Facebookon szoktam olvasni Andersen szösszeneteit, szokatlan volt mindezt magyarítva látni (pláne, hogy egy ponton végül még egy Tankcsapda-szöveg is visszaköszönt…), de Tót Barbara tulajdonképpen ötletesen, kreatívan és igényesen oldotta meg a feladatot, így a munkája még egy kis pluszt is adott az olvasás során.

 

Összességében a legnagyobb problémám az volt a Puha boldog puffanccsal, hogy túl rövid volt, amolyan együltő-helyemben-végiglapozom-kötet. Ezért nincs más választásom, nem ülhetek örökké a négy fal között könyveket olvasva, bármennyire is szeretnék, szembe kell néznem a Világgal és a Felnőtt Élettel. Ez biztos: most már új szuperhősömet, Teszek Rá kapitányt is magammal viszem, amikor kilépek az ajtón. Köszi, Sarah!