Főkép

Van abban valami megnyugtató rendszeresség, ahogyan Szűcs Gyula dokumentálja retrómániáját. Nekem nagyon kevés olyan ismerősöm van, aki harmincéves magyar tévésorozatból csemegézik, vagy a nyolcvanas évek tárgyi-kulturális világát álmodja képregénybe, de ettől még tiszteletben tartom mások ilyen hobbiját. Elvégre jól emlékszem még arra az időre, amikor a videókorszak hajnalán csereberéltük a másolt kazikat, hogy megnézhessük az aktuálisan menő nyugati filmeket, aztán a vitatható színvonalú fantasy, sci-fi vagy horror opuszokat, többnyire B vagy C vagy a még gagyibb kategóriából. Muszáj volt megnézni őket, hiszen nem volt más, a Filmmúzeum, vagy a különféle nemzeti napok sokmindenre alkalmasak voltak, de arra nem, hogy segítsenek az évtizedes lemaradás pótlásán, és akkor még nem beszéltünk az aktuális kultúrpolitika szempontjaiból.

 

Mindezt azért mondom, mert többszöri nekifutásra Gyula adott egy példányt a decemberben megjelent legújabb antológiából, ami megerősített abban, amit eddig is tudtam róla, miszerint szívügye a retró és a képregény. Mindezt azért mondom, mert a tartalom túlnyomó többségét kitevő Paneldzsungel sztori azt a kort idézi fel, amikor még az Evil Dead 2 vagy Freddy Kruger öldöklései voltak legtöbbünk számára a borzalom csúcsai, az apokalipszis utáni filmekkel pedig Dunát lehetett rekeszteni (Menekülés New Yorkból forever). Kinézetre a Rocky Horror Picture Show nászutaspárjával egyenértékű nyitópáros kocsikázik a pusztulatban, lepukkant punkszerű lények az utcákon, amihez jó érzékkel adagolják a rajzolók a szocreál panelhátteret. Takarékpénztár, Neoton plakát, Edda felirat, ésatöbbi – igen, ez a sztori tényleg bármely fővárosi lakótelepen játszódhatna... valamikor a jövőben.

 

A történetről nem mondok semmit, mert úgy gondolom ezt spoiler nélkül nehéz lenne megtenni, de ahogy korábban említettem, jól visszaadja a poszt-horror hangulatot, amikor a puszta életben maradás a tét, és a radioaktív csapadéknak köszönhetően a kultúrmáz vízfestékként lemosódott az emberekről. Viszont roppan kíváncsi lennék arra, hogy vajon miért lett színes az eredetileg fekete-fehér képregény. Illetve mivel nem láttam az eredeti teljes verziót, csak két-három oldalt, számomra nem egyértelmű, melyik működik jobban, legalábbis színesben helyenként elnagyoltnak tűnnek a figurák, időnként túl sok a sötét tónus.

 

A következő sziporkát Lakatos István jegyzi. Ez el is mondtam mindent ugye? Egyébként felháborító! Csak két oldal! Mi az a két oldal az ő agymenéseiből? Semmi. Előételnek vagy aperitifnek is kevés! Ráadásul semmi utalás a folytatás esedékességére! Miért nem indít már ez az ember egy pofás kickstarter vagy hasonló gyűjtést? Nyugat és a zombik helyett jöjjön bármilyen Lakatos képregény. Biztosan előbb elkészülne. A szórakozás meg garantált. Egyáltalán, elméjének melyik bugyrából szedi elő ezeket a figurákat?

 

A válogatás utolsó darabja, megmondom őszintén, vadnyugati hős módjára elment mellettem, jött valahonnan, megy valahová, és közben történt valami, de ettől nem lettem okosabb. Ráadásul az éjszakai jelenetek nekem zavaróak voltak, túl soknak találtam a sötét tónust.

 

Mindent összevetve csak dicsérni tudom az antológiát összehozó Szűcs Gyula elszántságát, ahogyan lépésről-lépésre életre kelti kedvenc zsánereinek magyar képregényes verzióit. Remélem a piac, vagyis a vásárlók támogatják elképzelését, és a következő kiadványai (elvégre azért csinált kiadót) már a különféle fórumokon, oldalakon megfogalmazott kritikák figyelembevételével készülnek majd. Addig mindenki olvasson Gépjáróművet és persze CP-t.

 

Tartalom:

Chavez - Békefi Ákos - Békefi Tamás: Paneldzsungel

Lakatos István: Speed limit

Csátvák Soma - Lossonczy Bazsó: Saltlands - Felperzselt só