Főkép

Az már rég nem eldöntendő kérdés számomra, hogy ha Fumax és keménykötéses, akkor az kell, de rögtön, hiszen jó eséllyel egy újabb gyöngyszemmel ismerkedhetek meg. Főleg, ha fantasy, és különösen, ha mondjuk Anthony Ryan, akinek azt a (kívül-belül) nagyon kemény, remekbeszabott Hollóárnyék-trilógiát is köszönhetjük. (Aminek egyébiránt a tavaly megjelent befejezését még nem sikerült elolvasnom, de a kissé csalódást keltő értékeléseknek nem hiszek, így nagyon is várólistás maradt!) A skót szerző legújabb regényének már a sorozatcíme is kiválóra sikerült – Draconis Memoria. Ez nekem azonnal kellett – még a harmadik Hollóárnyék-kötet, a Tűzkirálynő előtt, bár nem egészen így terveztem...

 

Pedig, ha jobban megvizsgálom, hogy miről is szól, nem lettem volna ennyire lelkes. Olvasok én mindenféle fantasztikus alzsánerbe (kivéve a kifejezetten utált paranormális romantikus) tartozó művet, legyen az epikus, high, low, sötét, katonai, de néhány válfaja enyhén szólva sem lett a szívem csücske. A mostanában annyira felkapott steampunk, vagy a városi- és a „sárkányos” tematika csak ritkán ajándékozott meg olyan művel, amit igazán szerettem. (Persze ezekre is volt példa, de inkább, ha megengedtek egy rossz szóviccet, a nem jellemző volt a jellemző.) Márpedig Az ébredő tűz az sárkányos is és steampunk is – és még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán jól illik-e rá a fantasy skatulya.

 

Hogy miért? Mert a kötet olvasása közben nem a furcsaságokra, a lehetetlen dolgokra fogunk rácsodálkozni, hanem arra, hogy milyen hihetetlenül jól sikerült ez a világ, amit Anthony Ryan megálmodott. Ezer helyről – tanultunk az iskolában is erről a gőzgépek megjelenése körüli időszakról! –, ezer régebbi könyvből – ezeket a kalandokat olvasva nőtt fel több generáció is Jules Verne vagy épp Henry Rider Haggard csodálatos kalandregényein! – ismerős mindez, ezer újkori mű (nem csak a sci-fi-k között) szól arról az időről, amikor a nemzeti kormányok helyét a gazdasági érdekek mentén kovácsolódó mega-társaságok veszik át. Egy dologban tévedtek csak végzetesen: mindannyian elfelejtkeztek megemlíteni a sárkányokat! (Kivéve természetesen a Shadowrun kötetek szerzőit, ők már 20-30 éve is tudták az igazságot, csak mi nem hittünk nekik… Óh, milyen balgák is voltunk!)

 

Azt gondolom, ez az egy dolog – egy egészséges mértékű plágium –, amit egy szőrös szívű kritikus a skót szerző szemére vethet. (Meg esetleg még talán az, hogy a Köszönetnyilvánításban megemlíthette volna az irodalmi múzsákat.) Mindenhonnan lenyúlta azokat a kis mozaikdarabkákat, amiket vegyítve végül egy élő, lüktető világot alkothatott. Weis-Hickman Sárkánydárda-krónikák sorozata óta – ez lehet, hogy erős túlzás, de azokat a regényeket ifjonti korom kedvenceiként tartom számon – nem repült még ennyi és ennyire félelmetes vadállat egy regény lapjain. Nyoma sincs annak a szánalmas „szárnyas ló”-imidzsnek, amivé ezek a régen oly büszke szörnyek vedlettek az évek alatt.

 

Brandon Sanderson Ködszerzet-sorozata óta nem volt ilyen ötletes egy újonnan megalkotott „mágiarendszer” sem. Abban a szereplők fémdarabkákat használtak fel, hogy extra tulajdonságokat kapjanak, itt a különféle színű sárkányok vérét lecsapolva, majd elfogyasztva jön az extra delej a Véráldott szerencsések számára, míg a közönséges átlagemberre halál vár, ha kapcsolatba kerül az anyaggal. Robin Hobb (csak, hogy egy fantasy szerzőt mondjak) Élőhajók-regényei, de még inkább Cecil Scott Forester Hornblower-sorozata óta nem olvashattunk ennyire izgalmas tengeri jeleneteket – fantasy regényben semmiképpen sem. Tökéletes regény-alap, rengeteg kalanddal, kémkedéssel, kétes alakok garmadájával, háborúskodással, izgalmas rejtélyekkel – nagy részük még a kötet végén is homályban marad – gazdagon fűszerezve, ráadásul a szerző stílusa remek, ezt már eddig is tudtam, a szereplők pedig most is a műhöz méltó, kiválóan sikerült alakok.

 

Akik a legjobban kitaláltak, azok a mellékszereplők, a mega-cégekkel szerződésben álló kisebb „manufaktúrák” tagjai, a Vállalkozók, akik közt épp úgy vannak fejvadászok, sárkányvadász-csapatok, zsoldosok, bányászok, mint városi kereskedők. A Vállalkozók rétege miatt a regény egy teljesen új ízzel gazdagodik, kicsit még közelebb kerül miattuk az olvasó a valós világhoz, annyira hasonló a saját valóságához. Viszont ezek „csak” egy kiváló fantasy regény ismérvei, a váratlan csavar nem ebben van.

 

A tengerészeti kalandok (a könyv harmada) és a céges-kémes-háborús részek (a könyv második harmada) mellett a harmadik harmad ugyanis hamisítatlan, klasszikus, gyarmatosítós-angolszász kalandregény. Egy dzsungel-expedíció története, amiben hiába harcolnak lépten-nyomon úgynevezett Romlottakkal meg sárkányokkal a szereplők, nekem végig olyan érzésem volt, hogy egy „afrikai” utazáson vagyok, a még jórészt feltérképezetlen földrészen, a XIX. század elején, ismeretlen, bukott civilizációk nyomában. Még véletlenül sem valami nevenincs kitalált világon, ahol a vérszomjas (Végre!) sárkányok éppen vissza akarják szerezni a földet az emberektől, akik őket évszázadok óta nagyipari mennyiségben irtják, illetve a vérükért tenyésztik.

 

Figyelmesen szemlélve számos fantasztikus történetet, megfigyelhetjük, hogy felépítésük általában igen hasonló – igaz, kisebb eltérések persze előfordulhatnak. A csapat összekerül, megtudják a feladatot, legyűrik az útjukba eső szörnyeket és akadályokat, végül a világ/város/király megmenekül. Ebben a regényben ezek nem fognak megtörténni. A szereplők nem találkoznak – maximum percekre –, a feladatot senki nem tudja, hogy mi is pontosan, nem nyomtól nyomig haladnak előre, csak sodródnak az eseményekkel. Az akadályokon persze valahogy néhányan keresztülvergődnek, de az, hogy megmenekül-e valaki végül, az nem is annyira biztos. Kiszámíthatatlansága, az eddig kihagyhatatlannak számító műfaji klisék egy laza mozdulattal való sutba vágása – és egyáltalán nem utolsó sorban a vérgőzős harci jelenetei – miatt a regény az izgalmas történeteket – hangsúlyosan: nem csak fantasy-t! – kereső mindenféle olvasó tetszését könnyedén elnyerheti, ahogy már el is nyerte a világon mindenfelé, így hazánkban is. Nem csoda, hiszen igazi stíluskavalkád, egy ragyogó gyöngyszem – és újra jelzem –, mondom ezt úgy, hogy sem a steampunkért (meehhh…), sem a sárkányos regényekért nem rajongtam túlságosan. Egészen mostanáig.