Főkép

Talán kevesen hallottak még róla, de az ’56-os emlékév sok minden más mellett egy olyan projektet is adott nekünk, amiről lehet, sőt, érdemes politikai felhang nélkül beszélni. Egy olyan projektet, ami első ránézésre meglehetősen idegen a szokványos kezdeményezésektől: képregényről van ugyanis szó, méghozzá egy igazán impozáns albumról, amit ráadásul a jelenlegi talán leghíresebb és legelismertebb magyar képregényes, Futaki Attila rajzolt. Nagyméretű, színes, láthatóan profin összerakott kiadvány, amibe a várható költségek miatt a rendszeresen ezzel foglalkozó kiadók nem is biztos, hogy bele mertek volna vágni – viszont az ’56-os Emlékbizottság pénzügyi lehetőségei mások, így a Budapest Angyala tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy széles körhöz eljusson, fontos témáját megismertesse az érdeklődőkkel, hosszú távon pedig növelje a képregény műfajának presztízsét.

 

A probléma ott kezdődik, hogy úgy érzem, a beltartalom nem tudott teljesen megfelelni a minden irányból érkező elvárásoknak. Mert, feltételezem, Tallai Gábornak igazodnia kellett egy már létező ’56-os koncepcióhoz, a témából adódóan emléket kellett állítania az ’56-os eseményeknek és a jellegzetes alakjainak, hiteles történelmi környezetet kellett megteremtenie nemcsak az ominózus évben, de a cselekmény jelenében, 1988-ban is, ráadásul mindezt úgy, hogy egy szórakoztató, izgalmas akcióképregény szülessen – és nekünk, olvasóknak is minőségi időtöltést biztosítson. Nehéz ugyan behatárolni, hogy ki a képregény célközönsége, és milyen mértékben kellene ismeretterjesztésnek felfogni a Budapest Angyalát, de az biztos, hogy – a fülszöveg tanúsága szerint – igazi magyar hősökről akart mesélni, akik talán más néven, de ott voltak az ’56-os események sűrűjében.

 

Így aztán rögtön meglepődtem azon, hogy a történet jelene már 1988, harminc évvel a szabadságharc után, ráadásul a kezdő oldalakon még San Diegóban járunk – főszereplőnk, az ’56-ban harcoló, utána külföldre emigráló és ott mesés karriert befutó Angyal János, innen tér vissza Magyarországra, hogy bosszút álljon a forradalomban gaztetteket elkövető Petrov nagyköveten. Innen tekintünk vissza ’56-ra és az akkori történésekre, hogy megismerjük Angyal és Petrov, valamint Angyal és későbbi felesége, Éva kapcsolatát. Ez a megoldás azonban, úgy érzem, olyan terhet rótt az alkotókra – főként a két eltérő idősík hangulatának és hátterének bemutatásával –, amivel sajnos nem tudtak teljesen megküzdeni.

 

Két irányból lehet érdemes szerintem a forgatókönyvet értékelni: egyrészt bosszútörténetként, másrészt pedig háborús mementóként. Előbbi esetén érződnek nagyobb hiányosságok, főként a főszereplők motivációjának vázolása terén. Gyakorlatilag minden szereplő alig egy-két jellemvonásból áll, melyeket ráadásul néha kissé szájbarágós jeleneteken keresztül boncolgatunk (az első jeleneteknek például remek hangulata lehetett volna, de kb. 3-4 panel miatt már túlbeszéltnek tűnt). Pedig a hatvan oldal elég teret adna ahhoz, hogy összetettebb figurákat mozgassanak a készítők – ez még akkor is nehezen megbocsátható, ha a történetre ráfogom, hogy a középső, ’56-os blokk miatt a keretre már nem sok hangsúly kerülhetett (persze ha összehasonlítom azzal, hogy mondjuk a Kittenberger milyen cselekménnyel rendelkezik...). Pedig akad néhány érdekesebb figura (különösen Isti, akihez ha hozzáteszem János barátja vezetéknevét, mindjárt kiderül, kire is utalhat), a potenciál érezhetően ott van mögötte (például mi lett a taxis alakjával?), és tulajdonképpen gördülékenyen, szórakoztatóan haladunk előre, de valahogy túl „egyszerűre” sikerült lapítani ezt az eseménysort ahhoz, hogy igazán lenyűgöző élmény lehessen.

 

Ha más irányból, mondjuk ’56-os emlékként tekintek a Budapest Angyalára, valamelyest jobban teljesít. Kapásból remek a hangulata: szimpatikusan járja át valami hazafias, még éppen nem patetikus atmoszféra, működik a karakterek „hősiessége”, hiszen pár ügyesen végigvezetett jelenetnek köszönhetően valóban megjelenik a szabadság legyőzhetetlen szelleme. Ugyanakkor muszáj megemlítenem, hogy számomra fájóan „üresnek” érződik mind a két idősík világa: semmi sem jelenik meg az ’56-os forradalom erejéből (mintha csak három-négy ember harcolt volna két tankkal), semmi sem látszódik ennek a valódi méretéből, és mintha ’88 sem tudna túl sokat felmutatni pár kommunistán kívül. A történelem csak díszlet az akcióhoz, nem pedig mozgatója az eseményeknek – márpedig egy ilyen témájú képregénynél szerintem alapelvárás lenne, hogy valóban együtt tudjuk „lélegezni” a történelemmel.

 

Ami a képregényt megmenti attól, hogy félresikerült próbálkozásként aposztrofáljam, az a grafikai része. Futaki Attilának már eddig is nagyon lelkesedtem az utóbbi időben (főleg a francia albumokban) követett stílusáért, és természetesen most is csodálatos: kicsit realista, de közben tudatosan eltúlzott gesztusokkal dolgozik, kifejező, de nem erőltetett rajzai nagyon szépen mutatnak – még akkor is, ha most mintha visszább fogta volna a borzasztóan aprólékos háttereit. Bár nekem pár ’56-os szereplőt nem mindig sikerült megkülönböztetnem egymástól, néhány jelenete így is lenyűgözően sikerült (mint Angyal és a Molotov-koktélok, vagy akár az elején az elmerengősebb San Diego), úgyhogy tényleg érdemes vissza-visszanézni egy-egy képkockáját.

 

Ráadásul Szabó Levente személyében egy olyan színezőt kapott maga mellé, aki maga is fergeteges munkákat készít illusztrátorként és borítótervezőként. Így talán nem meglepő, hogy sokkal jobban tetszettek az 1988-ban játszódó jelenetek színes képei, mint az ’56-os szürkeség – kicsit el is gondolkodtam azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha ’56 is kap még pár színt, ugyanis Futaki rajzai szerintem a színekkel együtt tudnak igazán érvényesülni (mennyire csodálatos volt például San Diego rövid látképe vagy a motorkerékpár piros lámpa-csíkja!).

 

Őszintén lelkes vagyok a „magyar (szuper)hősök a magyar történelemben” koncepció iránt, de kicsit csalódtam is amiatt, hogy ennek megvalósítása nem sikerült zökkenőmentesen. Nem tudom, hogy lesz-e még a jövőben is hasonló projekt, de az látszik, hogy a profi grafikai gárda mögül még hiányzik az a forgatókönyv, amivel igazán kiemelkedő tudna lenni. Pedig a Budapest Angyala egyáltalán nem rossz (sőt, azért minden szidásom ellenére abszolút szórakoztató maradt), de egyenesen frusztráló, hogy mi minden lehetett volna még. Így pedig, úgy érzem, a jövőben inkább a szépsége, mintsem a kimagasló olvasmányélmény miatt fogunk rá emlékezni.