Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Abraham Merritt: Istár hajója

Klasszikusokat, „nagy elődöket” olvasni mindig izgalmas feladat, már csak azért is, mert a befogadótól is némileg más hozzáállást kívánnak, mint mondjuk a kortársak. Hiszen ami mondjuk a szemünkben egy sablonos történetnek tűnik, az könnyedén lehet, hogy akkoriban újítónak és eredetinek számított. Ha egy ezerszer látott toposszal találkozunk, még az is elképzelhető, hogy valójában az adott szerzőnek lett később ekkora hatása. Attól, hogy nem tűnik olyan lenyűgözőnek például a háttérvilága, ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy kilencven évvel korábban másoknak megdöbbentőnek vagy elképesztőnek tűnt. (De persze mindennek a fordítottja is elképzelhető: az is lehet, hogy mi tulajdonítunk túl nagy jelentőséget valami olyasminek, aminek közel sem volt akkora hatása, ami közel sem volt olyan eredeti vagy lenyűgöző. Szóval mindenképpen izgalmas kihívás.)

 

Vegyük az Istár hajóját: az alapsztorija szerint Kenton, az antik érdekességekért rajongó egykori katona egy különös makett segítségével átkerül a címszereplő hajóra, ahol két mezopotámiai istenség, Istár, a szerelem és az élet úrnője és Nergál, a halál ura vívja örök harcát. A hajó ugyanis egészen addig szeli a végtelen vizeket, amíg a fedélzetén valamelyik isten papja le nem győzi a másikat. Kentonnak hamarosan az életéért kell küzdenie Klanettel, Nergál papjával – hogy elnyerje Sarane, Istár papnője szerelmét.

 

Akinek mindez egy tipikus sword & sorcery történetnek tűnik, a jó és a rossz örök harcával, háttérnek az istenek legalább ennyire örök küzdelmével, az valójában nem is téved nagyot – de ha hozzátesszük, hogy az Istár hajója először 1924-ben jelent meg, mindjárt kicsit más színben látjuk az egészet. Alig tíz-húsz éve írnak modern fantasztikumot, a később legendássá váló pulpmagazin, a Weird Tales csak egy éve létezik; Robert E. Howard még nem publikál, a korszakot Edgar Rice Burroughs és H. P. Lovercraft uralja – vagyis Abraham Merritt az elsők között lehetett, aki ilyesmit írt, nem véletlenül tartják sokan a zsáner egy alapművének. De még mielőtt mindenki elkönyvelné kultúr- és fantasytörténeti érdekességnek, muszáj leszögeznem: az Istár hajója a maga jogán is szórakoztató és meglepően érdekes vonásokat tartalmazó fantasy.

 

Kezdjük talán az istenképének összetettségével: Merritt az antik istenfelfogást veszi alapul, és istenségei közel sem szerető, az emberektől és egymástól távol maradó lények, épp ellenkezőleg. Vitatkoznak egymással és a halandókkal, gyűlölködnek, torzsalkodnak, csak a saját javukat keresik, aminek köszönhetően még a borító által is sugallt szimbolika (a fehér-rózsaszín Istár a „jó”, míg a fekete, sötét Nergál a „rossz”) túlzott leegyszerűsítés lenne. Istár és Nergál a halandókon keresztül vívják a saját harcukat, amit az egyszerű emberek csak elfogadni tudnak, tenni ellene már semmi esélyük – érdekes megfigyelni, hogy mondjuk a regény második felének helyszínéül szolgáló szigeten miként vélekednek az istenekről és papjairól...

 

Bár szerintem pont a főbb karakterek, Kenton, Sarane vagy Klanet nem sikerültek olyan megragadóra (a rájuk osztott szerephez képest túlzottan sematikusnak érződnek, ami különösen Kenton és Sarane szerelmének érzékeltetésében probléma), viszont az Istár hajójában emlékezetes mellékszereplőkből nincs hiány. A kedvencem a varázslók szigetének királya, aki meglehetősen sajátos módon vélekedik az életről, a halálról és a hatalomról – de Kenton társai, a viking Sigurd, a perzsa Zubrán és a kígyószájú dobos, Gigi egyaránt erős ecsetvonással, nem túl bonyolultan, de annál szimpatikusabban megrajzolt figurák, akik élettel tudják feltölteni a nélkülük kicsit színtelennek tűnő történetet.

 

Ami ezek után mégis olyan remek élménnyé teszi az Istár hajóját, az sokkal inkább Merritt stílusa. Sugárzik ezekről a lapokról valami nyers erő, valami ösztönös, zsigeri energia, ami ott van Kenton tetteiben (például abban, ahogy kora világfelfogását tükrözi), az istenek kicsinyes megmozdulásaiban és nagyon izgalmasan vegyül Merritt cikornyás, képzeletet erősen befolyásoló, de még nem annyira dagályos prózájával. Az amerikai szerző szövege egyébként is bővelkedik furcsa képekben, ami a pergő cselekménnyel, a gyors jelenetekkel, a patetikus, de valahogy mégis hatásos kijelentésekkel társulva egyértelműen rabul ejt – színtiszta fantasykaland, a nem túl szofisztikált, de mégis igen-igen élvezetes fajtából.

 

Úgyhogy összességében bátran ki merem jelenteni, hogy megérte rá várni a Delta Vision Kiadótól, még akkor is, ha ennyire rögös és hosszadalmas út vezetett idáig. Ráadásul a könyvből még az is kiderül, hogy mik lesznek a MesterMűvek sorozat kötetei, és úgy tűnik, azok is érdekes meglepetéseket tartogatnak a számunkra...


Szabó Dominik - 2017. április 28.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Abraham Merritt)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!