Főkép

A szuperhősök kora leáldozott. Amerikát felosztották egymás között a legnagyobb bűnözők, Amerika kapitány, Vasember és a többi legyőzhetetlennek hitt harcos pedig halott. Az egyszerű embereket piti zsarnokok és romlott bandavezérek tartják rettegésben, ráadásul ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, még a természet is az emberi faj ellen fordul, és városok tűnnek el a föld alatt. Ki segít az embereken? Ki védi meg őket, ki dönti meg az önkényurakat? Mutánsok már évtizedek óta nem születnek, a megmaradt hősök meghúzzák magukat, hátha nem veszik észre őket, vagy inkább alkut kötnek a gonosszal. Maradhat még remény egy ilyen világban?

 

Logan régen nem gondolkodik ilyesmiben. Maga mögött hagyta egykori Rozsomák-énjét, adamantium-karmait pedig azóta nem húzta elő, hogy a szuperbűnözők legyőzték a hősöket. Egyszerű farmer valahol Kalifornia kihalt részén (persze melyik része nem kihalt...), és egyetlen vágya, hogy családját biztonságban tudja az Amerika nyugati részét uraló Hulk-banda elől. Ám amikor nem tud fizetni nekik, a sajátja mellett a feleségének és a gyermekeinek az élete is veszélybe kerül – szerencsére a vak Sólyomszem, a Bosszú Angyalainak talán utolsó élő tagja épp jókor bukkan fel, hogy egy jól fizető munkát ajánljon Logannek. Nem is kell mást tenniük, mint átkocsikázni Amerikán, hogy leszállítsanak egy csomagot...

 

Nemrégiben olvastam valamelyik képregényben egy félmondatot, amely lényegében arra kérdezett rá, hogy vajon ki volt előbb: a szuperhős vagy a szuperbűnöző? Persze a „tyúk vagy tojás” kérdés klasszikus, de a hősképregények világában mégis kellemetlen morális dilemmához vezet. Vajon a szuperhősök hívták életre a bűnözők „szuperré válását”, vagy éppen fordítva, a gonoszok miatt léteznek szuperhősök? A körforgásból kilépni lehetetlen (naivitás lenne azt gondolni, hogy ha a hősök leteszik a gúnyát, akkor a bűnözők is visszavedlenek hétköznapivá), ám mégis alapjaiban kérdőjelezi meg a hős-lét fogalmát. Az elmúlt évtizedekben szinte minden szuperhős-képregény arról szólt, hogy hőseinknek el kell bánnia egy vagy több bűnözővel – de mi történik, ha a képletből kiesik valamelyik elem? Képesek lehetnek egymás nélkül létezni?

 

A Kíméletlen jövő lapjain, úgy tűnik, megvalósult ez a disztópia: a hősök gyakorlatilag eltűntek, a gonoszok átvették az uralmat, ám mégis képtelenek igazán élvezni ezt a helyzetet. Van, aki unatkozik a gondtalan világuralomban; van, aki a múlt relikviái között ízlelgeti a győzelem keserédes ízét – de valódi ellenfél nélkül, igazi kihívás nélkül a hatalom közel sem olyan nagyszerű, mint hitték. Vajon Logan képes lehet ezt a hős-hiányt betölteni? Persze még véletlenül sem akarja: szenved a múltjától, a világ megmentése csak távoli emléknek tűnik, és hiába jelenik meg egykori barátja, az új „kaland” közben is folyton azon jár az esze, hogy mikor tud már hazatérni a családjához. Elő fogja még valaha húzni a karmait Rozsomák, vagy örökre Loganné vált?

 

Zavarba ejtő érzés látni ezt a megöregedett, megfáradt Logant – aki inkább tűri a verést, vagy ha esetleg mégsem, akkor is csak az ökleit használja. Hiába virítanak a borítón a véres karmok, nagyon sokáig kell várnunk arra, mire tényleg előkerülnek: ez pedig olyan feszültséget okoz, ami csak rádob egy lapáttal Mark Millar így is meglehetősen durva, kemény, „kíméletlen” jövőképére. Millar erős ecsetvonásokkal vázolja fel ezt a posztapokaliptikus világot, nem részletezi túl, de amennyit látunk belőle, az pont elég ahhoz, hogy folyamatosan ott lebegjen a szemünk előtt az emberek fájdalma és szenvedése. Itt mindent csak erőszakkal és vérrel lehet megoldani, mindenki csak túlélni próbál, valóban élni senki – aki esetleg mégis szeretne boldog vagy legalább elégedett lenni, annak is folyton megnehezítik az életét. És közben tudjuk: senki sem fog rajtuk segíteni, hiszen aki megtehetné, az már halott...

 

Ugyanakkor Millar a történetet is elég nagyvonalúan kezeli. Kicsit úgy tűnik, mintha csak arra szolgálna ez az Amerikán átívelő kocsikázás, hogy megmutassa a fantáziáját a Marvel-rajongóknak, ugyanis a cselekményhez túl sokat nem tesz hozzá az, hogy ennyire megismerjük a bűnözők által uralt világot (különösen idegen testnek érződik a Sólyomszem családjával kapcsolatos kitérő), ráadásul mintha a végét is kissé egyszerűen oldotta volna meg. Mégis, azt hiszem, mindez kell ahhoz, hogy nemcsak mi, de Logan is átérezze ezt a világot és a tragédiáit. Más dolog sejteni, és más valóban látni, hogy pontosan mit is rejt mondjuk a Pym-hágó...

 

Az egyetlen, amivel viszont nem tudok kibékülni, azok Steve McNiven illusztrációi. Egyrészt persze olyan, mint a legtöbb modern képregényes rajz, és megfelel az ilyen igényeknek: az akció látványos és hatásos, a képei dinamikusak, a hátterek vagy más világelemek megjelenítése nagyon hangulatosra sikerült, ráadásul a figurák a maguk kidolgozott módjukon még mutatósak is. Másrészt viszont számomra nagyon műnek érződik, különösen a vérfoltok és más testnedvek megjelenítése lóg ki szinte abszurd módon az egyes rajzokból, aminek köszönhetően nem nagyon tudtam hozzászokni McNiven stílusához.

 

De ez már legyen az én gondom, hiszen a lényeg az, hogy végre magyarul is olvashatjuk Mark Millar (méltán vagy méltatlanul, ezt mindenki döntse el) lassan klasszikussá érő történetét. Úgy gondolom, jól választott a Kingpin, amikor ezzel kezdte el a hosszabb sztorikat gyűjtő Mega Marvel sorozatát, és nemcsak azért, mert kiindulási alapként vagy legalábbis inspirációként is szolgált a Logan filmhez (ennél tényleg nem több, szerintem teljesen másról és máshogy mesél a két mű) – hanem mert olyan történet, amit bár különösebb előismeret nélkül is érdemes kézbe venni, a tapasztaltabb olvasóknak is sokat tud adni. SNIKT!