Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Neil Gaiman: Északi mitológia

Ez még mindig nem egy új, igazi Gaiman regény, de attól még pont ugyanolyan élvezetes olvasmány, mint kb. bármi, amit Neil valaha írt. Még akkor is, ha ezeket a történeteket nem ő írta, ő csupán feldolgozta. Jószerével nem is kellene többet mondanom, mint amit a könyv címe és szerzője alapján úgyis sejt az ember, és aki a kettő közül (skandináv mítoszok vagy Gaiman) bármelyiket szereti, az nyugodtan mehet megvenni a könyvet.

 

De azért van róla még mondanivalóm. Hogy Neilre nagy hatással volt az északi mitológia, az már a Sandman képregényekből is kiderült, az Amerikai istenekben pedig egészen sajátosan szőtte tovább a viking/ógermán legendák egyik-másik alakjának történetét. Van továbbá egy magyarul sajnos nem olvasható kisregénye, az Odd and the Frost Giant – az életmű ezen darabja járt a legközelebb ahhoz, amit ez az új kötet ad, de még az is inkább Gaiman fantáziájából származott.

 

Hanem az Északi mitológia az eredeti mítoszok feldolgozásait tartalmazza. Bár manapság jóval ritkábban jelenik meg olyan könyv, amelyben bármilyen mítoszokat és ősi legendákat, azok feldolgozásait olvashatnánk, tehát ilyen szempontból is kuriózum ez a kötet, régen nagyon sok hasonló könyv forgott közkézen, s magam is kivettem már gyerekkoromban minden effélét a könyvtárból. Ezért merem kijelenteni, hogy ebben a gyűjteményben Gaiman saját hangja jóval kevésbé érvényesül, de ez így is van rendjén, s nem is lehet rajta csodálkozni, ugyanis a mítoszoknak mindmáig olyan ereje, olyan atmoszférája van, amit megváltoztatni nem lehet, és nem is volna szabad. Különösen igaz ez az ógermán teremtéstörténetre, mely Gaiman előszavát követően kezdi el mesélni észak isteneinek gigászi történetét. Később, ahogy az egyes fejezetekben egyre inkább kibomlik Odin, Thor és a többi Ázok és egyéb mitikus lények világa és mitológiája, egyre több apróságban csillan meg Gaiman egyénisége, ám egyedül a Ragnarök utáni utolsó oldalaknál érzem azt, hogy az ő fékezhetetlen képzelőereje számottevően érvényre jut. De még ott sem ír olyat, ami ne illene abba a képbe, amit a fennmaradt, sajnálatosan töredékes, de ilyen formájában is káprázatosan gazdag mítosz- és mesekincsben olvashatunk.

 

És igen, a teremtéstől eljutunk az Istenek Alkonyáig, a Ragnarökig, a végső nagy csatáig. Közben sok minden van, árulás és cselszövés (hallom, egyesek máris huhognak, hogy Loki így meg úgy, de nem csak ő próbált halálos borsot törni az Ázok orra alá, elég csak egyes óriásokra és törpékre utalnom), kaland és verekedés, szerelem és leheletnyi erotika, vaskos viking humor és nagy evések-ivások, továbbá hó meg fagy, de jóval több, mint amit mi itt télen megtapasztaltunk. Hanem a vége, az azért súlyos, sötét és félelmetes ám. És miközben az egészet, az első sortól, áthatja az ógermán mítoszokra jellemző hangulat, mindez mögött végig érezni vélem azt az örömöt, amit Gaimannek okozott e könyv megírása.

 

Azt gondolom, hogy mítoszok feldolgozásával nem lehet nagyot tévedni. Az elérhető eredeti szövegek persze gyakran nehezen értelmezhetőek, de aki képes ezeket a ma embere számára könnyebben befogadható nyelvre fordítani, annak mindig lesznek hálás olvasói. Persze lehet az átírást nagyon sokféleképpen megoldani, a komoly, akár kritikai-magyarázó kiadásoktól a gyerekeknek szólókig. Neil Gaiman verziója szórakoztató és viszonylag könnyed, ráadásul úgy válogatta össze az egyes történeteket, hogy szinte regényszerű ívet adnak ki. Ám akad ebben a könyvben sok minden, amit 16-18 éves kor alatt nem biztos, hogy jó olvasni.

 

Bár kétségtelen, hogy a jelen európai (vagy akár általában vett nyugati) civilizációra a legnagyobb hatással a judeo-keresztény kultúrkör volt, s aztán a görög-római, mégis úgy gondolom, hogy illő és üdvös ismerni az ógermán (és a kelta) mítoszokat is. Számtalan apróbb-nagyobb dolog van ebben a mi világunkban, ami ezekből származik (például a hét napjainak angol elnevezései közül több), és jó, s akár hasznos is tudni ezekről. Az sem érdektelen, hogy felsejlenek olyan momentumok ezekben a mítoszokban, melyek rokonai más mítoszoknak (bár az az érzésem, hogy még a görög istenek sem voltak annyira tufák, idétlenek és kiszámíthatatlanok, mint alkalmanként az ógermánok), sőt, egyes elemek akár magyar népmesékben is visszaköszönnek.

 

Van természetesen olyan olvasata, tartalma, szimbólumai is ezeknek a történeteknek, amiket sem Gaiman, sem senki más, mai ember megfejteni nem tud – ezoterikus, okkult tudás, beavatás, ilyesmik, melyeket talán jobb is nem boncolgatni, nem lévén élő vezetőnk, aki segítene a megértésükben. Ám a bennük rejlő, hol költői, hol iszonytató erő így is érződik, s pusztán ezért az élményért is érdemes elolvasni. Mert a legtöbb ember úgy gondolja, a mítoszok és mesék csak rég halott emberek és népek baromságai, vagy legjobb esetben is csak valami tiszteletreméltó, de ködös, elmúlt, elveszett dologként tekint rájuk. Holott valami, ami máig így hat az olvasóra/hallgatóra, biztosan nem halott…


Uzseka Norbert - 2017. február 7.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!