Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Ha őszinte akarok lenni, akkor rögtön az elején bevallom, fogalmam sem volt arról, mit is várok a trilógia befejező részétől. Jalan annyira más, az egész sztori annyira más a kezdetektől, összevetve Lawrence előző trilógiájával, hogy nem igazán volt a fejemben egy kép, amit majd a végén várok. Persze a Tövisek hercegével egybeeső véget képzeltem el számára – valamit, ami tökéletesen passzol Jorg végzetéhez, legfeljebb egy másik perspektívából.

A pokol nem túl vicces helyszín, akkor sem, ha a vörös királynő unokája az ember, és meglépni onnan szintén nem egyszerű, azonban Jalan minden vágya a túlélés, ezért nincs lehetetlen. Szokatlan helyen, a sivatagban bukkan elő, onnan meg hosszú az út hazafelé mindenhogyan, még hajóval is, a herceg legkevésbé kedves eszközén. Csakhogy nem egyedül utazik, és mikor átlép a palota kapuján, a nagyanyja épp a távozást fontolgatja. Mondhatni, egy halszálnyit minden kicsit zavaros, és a tetejében, nagyon úgy tűnik, még Osheimbe is el kell mennie. Azért ez már tényleg több a soknál!

Sok író esik bele abba a hibába, hogy újra és újra megírja ugyanazt a történetet, ami miatt egy idő után egyszerűen csak kiszeretünk belőlük. Eközben Mark Lawrence ugyan nem hagyta el az általa teremtett univerzumot, de annyira ellentétes hősöket kreált, hogy esélyt sem adott igazán az összehasonlításukra. Persze én is belementem Jalan és Jorg boncolgatásába, de az a helyzet, így a harmadik kötet után, a gyáva herceg valahogyan közelebb került a szívemhez. Magam sem értem, miként történhetett, sokkal populárisabb, a stílust könnyebb nagytömegekkel elfogadtatni, ráadásul közben nem akarta főhősét más fényben feltüntetni. Nem mentegette, oldozta fel vagy emelte piedesztálra, épp az, akinek lennie kell. Csak ennyi! Azonban ettől valahogy emberibb lett, kicsinyes, néha nevetséges, máskor szánandó, de igazán érdekes.

A történet jelentős részében Snorri csak említés szinten szerepel, így nincs, aki kontrasztot állítson a szőke hercegnek. No persze, azt eddig is tudtuk, milyen jellem, senkit sem sokkol, sem csapodársága, sem az, ahogy túlélési ösztönét mesterfokra fejlesztette, de sokáig csupán önmagára számíthat. A saját rátermettségére és életösztönére alapozza a legfontosabb dolgot, amit csak birtokol: önmagát. Ha ezért bárki is azt hiszi, nem tudja kitölteni a lapokat jelenlétével, hát téved. Minden, amit valaha tett, azt a célt szolgálta, hogy önnön bőrét mentse, és nincs ez máshogy ezúttal sem. Meg kell hoznia pár népszerűtlen döntést – ő maga legalábbis nem örül nekik –, és szembe kell néznie azzal a hitvány gondolattal, hogy nincs mindig lehetősége meglépni a következmények elől. Persze, ez nem jelenti azt, hogy meg sem próbálja...

Kereshetünk mi itt jellemfejlődést és mély katarzisokat, de Jalan maga kizárja ezt a fajta nagy eposzi véget. Ennek ellenére többet harcol, mint az egészséges lenne. Sorsfordító kalandjai csak annyiban érintik meg, hogy életben marad-e vagy sem, és nem is várhatunk többet tőle. Azonban, ahogy a korábbi könyvekben, most is átkacsingatunk a Tövisek hercegébe, kicsit összekeverve ezáltal a szálakat. Jorg jelenléte egészen furcsa hangulatot ad annak a jelenetnek, melyben szerepel, de a két férfi ezúttal sem lett kebelbarát. Nos, legalábbis nem a szokványos értelemben...

A humora sokkal markánsabb: rendkívüli módon élveztem a lapokról felém röppenő iróniát, néhány részen hangosan nevettem, és összességében igen jól szórakoztam. A történet kerek egész, bár ezúttal talán némileg lassabban indult be. Igen sajátos tempóban kocogott, majd hirtelen, egyetlen pillanat alatt őrjöngő vágtába kezdet. Nem mindenre voltam felkészülve.

A befejező kötetben megismertem néhány új karaktert, ismerősként köszöntöttem a régieket, élveztem a cinkos összenézéseket, a sajátos humorát, ahogyan Gy. Horváth László elképesztő munkáját is. Így utólag azt mondom, pont azt kaptam tőle, amit valahol mélyen vártam, szórakoztató és következetes. Elképesztő jelenetek, csaták, pörgés, halottak, nemszületettek, és persze maga az Osheimi Kerék. Ismét magával ragadott az építők története, jelenléte abban a jövőben, amiben elvileg nem léteznek, mégis minden alap az ő vállukra épült.

Néhány kiálló foszlány azért található a mese szövetén, de senki sem akarja levágni azokat. Ki tudja, talán egyszer még lesz jelentőségük! De nem mostanában, mert hogy Lawrence hamarosan újabb könyvvel örvendeztet meg minket. A The Book of the Ancestor trilógia első kötete angolul áprilisra várható, méghozzá a sokat sejtető Red Sister címen. A tartalom alapján ez egy teljesen új és elkülönülő sorozat bevezető része lesz, ami női főszereplőt kapott. Meglehetősen kíváncsi vagyok, hogy egy nő bőrébe bújt férfit, egy hisztérikát vagy esetleg egy amazont tartogat-e számukra a jövő.

Az viszont tény, nagy élvezettel merültem el ismét ebben a világban. Azt nem tudom, ki és hogy van vele, de a magam részéről szívesen barangolnék tovább.