Főkép

A (titkos)szolgálattól lassan visszavonuló Ned karrierje utolsó állomásaként a kiképző központot – a sarrati Óvodát – vezeti. A képzés végeztével díszvacsorát rendeznek, és ide hívja el Ned egykori mesterét/kiképzőjét George Smiley-t. A végzős növendékek történeteket szeretnének hallani a még most is igencsak nagy hírnévnek örvendő „kémtől” – George pedig eleget tesz kérésüknek, és „mesélni” kezd.

 

A könyv lapjain megelevenedő történetek végigvisznek minket Ned életének fontos és meghatározó eseményein. Láthatjuk, hogy „ifjú titánként” miként botladozik élete egyik első megfigyelési ügyében a mellé beosztott „öreg róka” mellett, vagy együtt tapasztalhatjuk meg vele, milyen „szívélyes” fogadtatásban részesítette a lengyel elhárítás Gdanskban, amikor Jerzy ezredes elfogta és kihallgatta. Részesei lehetünk utolsó küldetésének is, amely során egy felső osztálybéli „eltévelygőt” kellene jobb belátásra bírnia, hogy fejezze be az Anglia számára egyre kínosabbá váló tevékenységét.

 

Azonban nem egyszerűen csak történeteket kapunk. Mind a felvezetések, mind a történetek közti monológok és beszélgetések tele vannak a kémkedéssel és elhárítással összefüggő vagy azokból fakadó morális kérdésekkel és eszmefuttatásokkal. Hogy megérte-e. Hogy megéri-e. Hogy a hidegháború végeztével voltaképpen ki is nyert. Hogy lehet-e egyáltalán nyertes vagy lesz-e valaha nyertes. Hogy mik a mozgatórugók. Hogy tisztességes maradhat-e valaki és ha igen, akkor mennyire. Hogyan lehet feldolgozni, hogy ha valaki ezt a pályát választja és hogyan tud a tükörbe nézni, egy-egy olyan akció után, amelyet körmeszakadtáig ellenezne.

 

Úgy gondolom, hogy le Carrénak ez pár dolog miatt könnyen megy. Egyrészt maga is dolgozott az angol titkosszolgálatnál, mind hírszerző, mind elhárító státuszban. Másrészről utolsó hivatalos ügye pont Kim Philby árulása volt, amely jó alapot szolgáltatott a később megjelenő Karla-trilógiához, illetve az összes George Smiley-hoz kapcsolódó könyvéhez. Ezek miatt is rendkívül életszerűen tudja papírra vetni ötleteit; azt hiheti az olvasó, hogy ténylegesen megtörtént dolgokról olvas.

 

Valahol valaki azt vetette a szerző szemére, hogy lassú, kiszámítható és nincsenek fordulatok az írásaiban. Én úgy gondolom, pont abban rejlik John le Carré nagy erénye, hogy soha nem törekszik ilyesmikre, mindig is inkább a fentebb felsorolt kérdéseket próbálja meg körbejárni írásai segítségével, amelyekben olyan atmoszférát tud teremteni, amely percek alatt beszippantja az arra fogékony olvasót. Jelen esetben is hasonló helyzetről van szó, ráadásként sok esetben nem egyszerű olvasmányokat kapunk: igenis használni kell a szürkeállományunkat, meg kell erőltetnünk és gondolkodnunk kell azokon a dolgokon, amiket papírra vetett.

 

Hardcore kémtörténet rajongóknak kötelező darab, aki pedig csak „simán” egy jó könyvet szeretne olvasni, annak is erősen ajánlott.

 

Részlet a regényből