Stephen King (mint Richard Bachman): Az átkozott út

Rövid időn belül ez már a második alkalom, hogy egy új Stephen King regényről szólhatok néhány szót – és remélhetőleg hamarosan jön a harmadik új könyvéről (Agykontroll) szóló írásom is. Igaz, ez a mostani szösszenet egy olyan műről szól, amit az akkoriban (1981) már ismert – hét regénye jelent meg eddig saját nevével fémjelezve –, de még nem olyan erős piaci értékkel bíró szerző nem is a saját neve alatt, hanem a Richard Bachman alias alatt jelentetett meg. Kíváncsi volt ugyanis rá, hogy könyveit a neve adja el, vagy ismeretlen szerzőként „futtatva” is jó fogadtatásra találnának. Nem mellesleg a Richard Bachman név alatt kiadott regények a szerző szárnypróbálgatásainak számítanak, hiszen mindegyiket 1974 – az első King regény, a Carrie – megjelenése előtt írta meg.

Az átkozott út története néhány szóban is könnyen összefoglalható – amúgy sem egy hosszú regényről beszélünk. 1973-ban az amerikai kormány ezzel foglalkozó hivatala kitalálta, hogy egy nagyobb forgalmi kapacitású főutat építenek modernizáló, településfejlesztő céllal egy város külső lakóövezetén keresztül. Az útba eső ingatlanokat rendje és módja szerint minden lakostól megvásárolta az önkormányzat, a lakók szép sorban elköltöztek, majd a munkálatok is megkezdődtek. Utolsó mohikánként tart ki családi házában Bart Dawes, a középosztálybeli, középkorú amerikai, akinek egyáltalán nem tetszik, hogy kedves emlékeket őrző házát a földdel akarják egyenlővé tenni.

A történet összefoglalóját látva talán nem nagy meglepetés, hogy a regény nem a szerző horror tematikájú írásait erősíti. Ha figyelmesen olvassuk, azt is észrevehetjük, hogy ebben a könyvben még törvényszegés sem történik az állam részéről. Minden hivatalos, minden jogilag levédett, nincs ügy, aminek a végére kéne járni, nincs jogos sérelem, amit meg lehetne torolni. Ez a regény nemes egyszerűséggel: dráma. Arról, hogy néha az élet úgy el tud bánni a kisemberrel, hogy nem tud hová fordulni. Amennyiben pedig történetesen egy olyan emberről van szó, aki az életében bekövetkező tragédiák sora miatt a változásokra egyáltalán nem fogékony – és ezzel a megfogalmazással még finomak voltunk –, aki úgy érzi, hogy több fordulatot képtelen elviselni, nem bízik a jövőben, hogy valahol újra gyökeret tud ereszteni és nem akarja, hogy az utolsó szép emlékeit elvegyék tőle arctalan jogászok és közszolgák, akiknek az egyén egyáltalán nem lényeges… nos, az a valaki hajlamos ilyenkor bekattanni.

Stephen King tehát legelső regényeitől kezdve az átlagos kisembert teszi meg főhősévé, akivel az olvasónak most sem esik nehezére azonosulni. Vagy ha azonosulni azért nem is, de a mozgatórugók megértése nem fog nehezére esni senkinek, ahogy Mr. Dawes a szimpátiánkat is azonnal elnyeri. Akkor is, ha egy személyben ő a főhős és a negatív erő is a regényben. Akkor is, ha az első oldalakon egy elefántölőt vesz a fegyverboltban, először még maga sem tudja miért. (Régi mondás, de igaz: ha egy fegyver feltűnik egy filmben [vagy jelen esetben egy könyvben], azt el is sütik.) Akkor is, ha gengszterekkel parolázik, állandóan félrészeg és szociális kapcsolatait hazugságaival szánt szándékkal – vagy gyengeségből? – teszi teljesen tönkre. Akkor is, ha fejben folyton egy másik figurával beszélget.

Dawes önsorsrontó, saját magának köszönhetően – direkt – kerül olyan helyzetbe, amiben a regény végén találja magát. Önsorsrontó, de nem ilyennek született. Olyan megpróbáltatás után szedte össze életét, többé-kevésbé, amit senkinek nem kívánnánk, aminek kiállására sem felkészülve nem lehetett, sem igazságosnak nem nevezhető. Kemény, embertelen „próba” volt, mégis olyan, amit rajta kívül millióknak ki kell állnia sajnos nap, mint nap. Tette ezért, sorscsapásainak összegzése – magánéletiek mellett a munkahelyi problémák is jönnek – után sem üdvözlendő vagy bocsánatos, de mégis mélyen emberi. A lehetőségeiből, eszközeiből kifogyott emberi lény egy utolsó „Ba...tok meg!” felkiáltással még egyszer utoljára bemutat az őt csak egy számnak, tételnek néző rendszert kiszolgáló kisuraknak. Segélykiáltása teljesen értelmetlen, valahol mégis hősies, a megtörten is behódolásra, megalkuvásra képtelen lélek utolsó fellángolása az enyészet előtt. Tettéből – bár remélhetőleg irányt nem mutat – erőt meríthetnek azok, akik a saját igazukban megingathatatlanul hisznek.

King ezen regénye nem a történet miatt felejthetetlen, sőt, az teljesen másodlagos, hiszen a lassan csordogáló hónapok alatt sok esemény nem történik a lebontásra ítélt szellemváros-részben. Mr. Dawes széttöredezett élete kifejezetten lassan halad a végzete felé. Az igazi élményt most is, mint annyi remekbe sikerült King-történetnél, inkább a főszereplő aprólékos kidolgozottsága, szinte pszichológiai mélységekbe menő bemutatása adja, amiket a monológjaiból – például a szeretett mosodájának (a munkahelye) régi és új vezetősége közti különbözőségekről –, visszaemlékezéseiből, apró anekdotáiból mazsolázhatunk össze apránként. Szerencsére a mellékalakok is jól sikerültek, de ez nem meglepő, a szerző később született műveiben is nagy tehetséget mutatott a hihető, élő szereplők megalkotásban. Úgy látszik, ez már eredetileg is jól ment neki.

A regény abban az évben játszódik – természetesen szintén Maine-ben, mint az összes többi könyve is –, amikor megírásra került, ezért néhol kicsit talán patinás, ha rosszmájú akarnék lenni, de mivel nem akarok, ezért inkább korhűként és ezért érdekesként jellemezném. Az energiaválság közepén járunk, minden drágul, főleg a benzin, a munkanélküliség nő, a tévé folyton az aktuális propagandaanyagot szajkózza. Aki nem élt, vagy gyermek volt a ’70-es évek Amerikájában (vagy a ’80-as, ’90-es évek Magyarországán), azoknak remek korrajzot is nyújthat a regény. Roadmovie helyett roadbook – van ilyen egyáltalán? –, amiben ugyan nincs valódi utazás, az autópályán való fel-le kocsikázáson kívül, de a lélek belső országútjain annál nagyobb távolságokat tehetünk meg olvasása közben.

Az átkozott út tehát egy kezdő tehetség első/második próbálkozása csak az írással, így persze nem tökéletes. Lehet benne szántszándékkal hibákat kutatni és találhatunk is benne, de mi értelme lenne? Szórakoztató, olvasmányos, elgondolkoztató, megható és még izgalmas is – hiszen nem írtam meg, mi lesz az elefántölővel, ugye?! –, főleg a vége. Remek karrierindító kötete lenne nagyjából bármelyik írópalántának – sőt, a teljes írói életmű bármelyik részében megállná a helyét könnyedén. A King életműben is azért billeg egyes egyedül csak, mert nem horror, és alig thriller. Ami nem kicsit furcsa – de a furcsát meg szeretjük. Ugye?