Gene Wolfe: Az Autarkha fellegvára

(Cikkemben próbálok tartózkodni a befejező rész cselekményére való utalásoktól, úgyhogy az is bátran elolvashatja, aki még el sem kezdte a sorozatot. Sőt, igazán nekik ajánlom – azokat úgysem kell tovább biztatni, akik már olvasták az első három részt.)

Befejezéséhez érkezett Az Új Nap könyve, ami már önmagában felér egy kisebbfajta csodával. (Bár ez így nem teljesen igaz, hiszen Gene Wolfe évekkel az eredeti, önmagában is nagyjából teljesnek számító négy rész után írt egy ötödik, amolyan epilógus-szerű kötetet, úgyhogy végül is még van mit kiadni...) Nem tudom, hányan fogadtak volna arra, hogy a nyolc éve megjelent harmadik rész után még kezünkbe vehetjük magyarul a negyediket is, de szerencsére a Delta Vision Kiadó szereti befejezni a sorozatait, és úgy gondolták, ér annyit Az Új Nap könyve, hogy legalább a szűk rajongótábor olvashassa (külön öröm, hogy nagyon figyeltek arra, illeszkedjen az előző kötetekhez). Merthogy ezért a sorozatért nem fognak tömegek rajongani, abban biztos vagyok – viszont aki bele mer vágni ebbe a nem mindennapi szériába, és akit megfog Gene Wolfe zsenialitása, az hamar új kedvencre lelhet.

Fontos persze megjegyezni, hogy aki munka utáni könnyed, esti kikapcsolódást keres, vagy valamilyen tömegközlekedési eszközön kötné le magát két megálló között, akkor A kínvallató árnyával kezdődő sorozat nem neki való. Az Új Nap könyvére oda kell figyelni. El kell benne mélyedni, engedni kell, hogy hasson a szöveg ritmusa – bizony, minden fejezetnek, minden mondatnak, minden szónak jelentősége van. Ha elálmosodsz közben, jobb, ha leteszed, mert mikor újra kézbe veszed, azon kapod magad, hogy menthetetlenül elkeveredtél a szövegben (saját tapasztalat...). Ha úgy érzed, most nincs hangulatod ahhoz, hogy megküzdj az idegen (latin, görög és mindenféle más nyelvekből beemelt) szavak garmadájával, a sajátosan tekeredő prózával, akkor jobb, ha kis időre félreteszed. Ne aggódj, megvár – megérdemli azt, hogy teljesen rá összpontosíts.

Félek, hogy most sokak kedvét elvettem Gene Wolfe-tól, pedig meggyőződésem, hogy tényleg zsenivel van dolgunk. Bár arra például már nem vállalkoznék, hogy meghatározzam, pontosan melyik zsánerben alkotott kiemelkedőt: míg az első rész címe úgy hangzik, mintha valami horror-sztori rejtőzne mögötte (rögtön vizionálhatunk egy kínvallatót, aki börtöncellák mélyén mindenféle szörnyűséget művel az „ügyfeleivel”); amint beleolvasunk, kiderül, hogy a történet inkább fantasy-re emlékeztet (egy hosszú vándorlással, illetve mágikusnak tűnő eseményekkel és tárgyakkal a középpontban); de mire a végére jutunk, gyakorlatilag azt is gondolkodás nélkül rámondanánk, hogy sci-fivel van dolgunk (elvégre egy haldokló, posztapokaliptikus világban játszódik, ráadásul olykor egészen kozmikus méretekben gondolkodunk, és erősen érződik mögötte egy tudományosan megalapozott koncepció). De számít mindez? Szerintem nem, a fő, hogy jól szórakozzunk.

De Az Új Nap könyvében ezt a fajta „szórakozást” is át kell értékelnünk. Itt nincs pörgős-izgalmas cselekmény, nem rágjuk le a körmünket a feszültségtől, viszont a cselekmény teljes egészében hat ránk. Az egyedi, olykor egészen lírai, máskor fájdalmasan szikár szöveg miatt nagyon hamar átjár minket a hangulata – az első rész meglehetősen depresszív stílusa a későbbiekben finomodik, és lesz komikusabb, szívszorítóbb, groteszkebb, sőt, romantikus is. Egymást érik az álmok és a hallucinációk, sosem tudjuk pontosan, hogy miként is értelmezzük a történet egyes elemeit, már csak azért sem, mert narrátorunk olykor hajlamos nem az orrunkra kötni bizonyos dolgokat, mert hát úgysem értenénk meg (így hiába merülünk a negyedik részben a mélyére a magyarázatoknak, azok cseppet sem lesznek világosabbak, és érezhetően nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy megvilágosodjunk). Ettől egy nagyon izgalmas szellemi kihívás is egyben Az Új Nap könyve.

De hogy miről is szól valójában? Ha röviden akarnám összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy Severianus utazásáról. Megismerjük a kamaszfiút, aki a kínvallatók céhének tagja lesz, és figyelemmel követjük a rendtől való eltávolodását is. Láthatjuk, hogy miként indul egy hosszú útra, aminek a végén... nos, hadd mondjam így, közhelyesen: olyat talált, amire egészen biztosan nem számított a legelején. Útközben ugyanis elképesztő kalandokba keveredik: alkalmazzák lictorként, eltulajdonít egy felbecsülhetetlen értékű tárgyat, belekeveredik egy lázadásba, majd egy háborúba, hajózik és a levegőben is utazik, többször szerelmes lesz, míg végül megérkezik az Autarkha fellegvárába. Közben pedig Wolfe káprázatos ötletek garmadáját szórja az olvasóra – döbbenetes, hogy minden oldalon megbújik valami (a mostani részből a kedvencem az a nép, akik csak és kizárólag előre bemagolt frázisokban képesek beszélni, ezzel pedig a vezetőik kiiktatták a lázadás lehetőségét is), még a közbeékelt, novellaszerű történetek (amiből ezúttal többet is kaptunk) is egyedülállóan lenyűgözőek.

Még hosszan tudnék mesélni erről a négy részről (Severianus karakteréről önmagában tanulmányt lehetne írni, annyira izgalmas, hogy miként lesz egy kínvallatóból – aki azért nem épp az a klasszikus „jófiú” hős – egy többszörösen összetett személyiségű, a sorsát elfogadni képes férfi), de úgy érzem, már így is túl sokat beszéltem. Gene Wolfe-ot olvasni kell mindenkinek, aki kíváncsi egy olyan fantasztikus történetre, amilyet még garantáltan soha nem olvasott. Döbbenetesen komplex, gyönyörűen szép nyelvezete mögött egy olyan történetre bukkanhatunk, ami számtalan meglepetéssel, lenyűgöző ötlettel és zseniális megoldással szolgál, ráadásul a végére még azt is lehet mondani, hogy kerek egészként lezárul. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy mindent megértünk, de az szerintem a sokadik újraolvasásnál fog bekövetkezni (ha egyáltalán...). Nagyon sok lelkesedéssel ajánlom mindenkinek, aki még nem érezte a késztetést, hogy belekezdjen – aki pedig már hozzám hasonlóan tűkön ülve várta Az Autarkha fellegvárát, azt arra biztatom, hogy mostantól a The Urth of the New Sun kiadásáért kampányoljon. Hátha egyszer azt is kézbe vehetjük.