Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Peter Clines: 14

Peter Clines a Maine állambeli – tudvalevőleg itt él Stephen King is – Cape Neddick szülötte. Gyerekkorától írónak készült, bár eleinte inkább a képregények érdekelték, nem a magasabb irodalom. Kezdeti szárnypróbálgatásait nem kísérte sok szerencse, a képregény-iparba alig tizenévesen – nem túl nagy meglepetésre – nem sikerült bekerülnie, hiába ostromolta sokáig elszántan szörnyűségeivel a Marvel főnökét. Első regényének kiadására 2010-ig kellett várnia, szuperhősös sorozatát gyorsan megszerették a tematika olvasói. A következő munkája egy vérfarkasos Robinson Crusoe átdolgozás volt, vegyes fogadtatással. A 14 a szerző következő próbálkozása volt a kitörésre a szuperhősös sztorik világából: a titokban készülő regény első verzióját végül harminc példányban kinyomtatta, és a seattle-i Crypticonon saját kezűleg értékesítette, majd várta a visszajelzéseket. Nem kellett sokáig várnia, az olvasók közt szájról-szájra terjedt a hír a titokzatos – és rendkívül jól megírt – regényről, ami a Kavach épület rejtélyével foglalkozik.

 

A 14 a Fumax Kiadó thrilleres alsorozatának hatodik kötete. Gyakorlatilag egy helyszínen, egy társasházban játszódik az egész cselekmény. Ez az épület a háromszor is műemlékké nyilvánított Kavach épület, ami első látásra semmiben nem különbözik Los Angeles számtalan hasonló épületétől... talán csak a lakások bérleti díja alacsonyabb kissé a szokásosnál. Ennek az igen fontos (pozitív!) faktornak hódolt be az évek során a különféle tagokból összeálló lakóközösség, akik közt semmi kapcsolat nincs. Egészen az új lakó, nevezetesen a főszereplő, Nat Tucker feltűnéséig, aki nem tudja szó nélkül elviselni, hogy új albérletében a csótányok nem olyanok, mint a régiben voltak, vagy hogy a konyhájában a villanykörte nem úgy világít, mint a többi szobában. Talán azért is, hogy unalmas, lélekrabló munkáját (adatrögzítő) feledhesse, nyomozni kezd a furcsaságok után, és ebbe a nyomozásba csakhamar a többi lakó is belekeveredik. Természetesen nem kell sokáig várnunk arra, hogy kiderüljön… a mutáns csótányok csak elenyésző százalékát jelentik az épület titkainak.

 

Peter Clines hatalmas Stephen King és H.P. Lovecraft rajongó, ezt le sem tagadhatná, és igen, valószínűleg a Lostért – még inkább az Alkonyzónáért – is oda lehetett. A könyvben borzasztó sok meghökkentő apróság (majd egyáltalán-nem-apróság) borzolja az idegeket, tartja bizonytalanságban az olvasót. Mi történik? Miért? Hogyan? Sokáig félő, hogy a rejtélyek öncélúan, …khmmm… „Lostosan”… véletlenszerűen vannak egymásra dobálva, és végül csak egy hatalmas katyvasz kerekedik ki az egészből, választ nem kapunk semmire. Ami egy – a házban játszódó – horror-novelláskötetnél például nagy pozitívum lenne, egy kerek történetet elmesélni vállalkozó regénynél viszont otromba húzás. Mondom, a katyvasz megvan itt is – amikor a „nyomozók” lemerészkedtek a „pincébe” és amiatt amit ott találnak, elsőre majdnem sokkot kaptam idegességemben… és nem a jó értelemben… –, de a sok hozzávalóból végül, szerencsére a kerek történet is csak-csak kisül. Ez pedig nagyon kellett a 14-nek, ugyanis titkok ide vagy oda, thrill-t, vagyis izgalmat nem korbácsolt fel bennem a regény. (Talán, mert túl sokáig botladoztunk a piszlicsárénak tűnő rejtélyek felfedezésével.) Ilyen szempontból nem tartom annyira jó könyvnek a 14-et, hiszen a zsigeri, „hitchcocki” rémületre vágyók nagy valószínűséggel unni fogják. Másrészt viszont imádni való – késő XIX. századi – történet, ami remek, modern stílusban lett megírva. Hogy miért?

 

Biztos lettem benne, hogy világ életemen valami hasonló lakóközösségben szeretem volna élni. (A Nagy Rejtély nélkül is, sőt!) Clines szereplői – gyakorlatilag csak a lakóház bérlői azok, nagyjából húszan – élő, hiteles karakterek, akiknek vannak hibái és erősségei egyaránt. A kutatósdiba mindenki csak annyira folyik bele, amennyire személyisége engedi – van, aki szinte semennyire –, de alapvetően mindannyian jóindulatúak, a közös nehézségek összekovácsolják a csapatot, nem állítanak mondvacsinált nehézségeket a társaik elé. Tökéletesen idilli mikro-közösség – akikkel öröm esténként meginni egy sört, vagy az egész családot átvinni egy délutáni grillpartira. Ilyen is csak a mesében létezik, az biztos. A regény néhány részében gyakorlatilag a szereplők nem csinálnak semmit, csak a tetőn sztorizgatnak egymásnak. (Jobban meggondolva, ez hiteltelenség, ami akár negatívum is lehetne, de nekem mégis ezek, a lakó- és nyomozó-közösség kialakulásáról szóló oldalak, voltak a kedvenc részeim.) Meg persze a nyomozás végig érdekes volt, várni, hogy mi lesz a következő felfedett kocka a nagy kirakósból, és hogy honnan kerül elő majd, de ez természetes, sőt, ez a minimum, hogy egy nyomozásra épülő történetben a nyomozós szál jól sikerüljön. Oké, itt megvan, kitűnő munka volt – bár nem túl rémületes, emlékeztek még, ugye?! –, na de a szerethető karakterek megalkotása! Az tökéletesen sikerült. Az egyszerű, mindennapi életük bemutatása alatt – például, hogy Nate halálosan unja az adatrögzítést a munkahelyén, és végül már csak imitálja, hogy dolgozik; vagy a kisfőnök, aki csak cseszteti a beosztottait – unatkozni nem lehet, iszonyúan szórakoztató és megfelelően humoros is természetesen. A szerző könnyed stílusa önmagában eladná a regényt az Iszonyú Nagy Veszedelem nélkül is. Veszedelem? Hát eddig szó sem volt erről!

 

A piszlicsáré bohócságokról – Az egyik szoba mindig le van lakatolva, és a szobáknak nem ugyanolyan az alaprajzuk! Jól vigyázz!!! – ugyanis kiderül, hogy egy világméretű problémának a részei. Ez az, amiről nem fogok elmondani semmit, mert azzal teljesen tönkre vágnám a könyv egészét. Jobb, ha az olvasó előzetesen semmit nem tud arról, mivel is fog szembesülni Nate és bátor csapata, de a tájékozottabb, kíváncsibb olvasók már sejthetik, hogy a Nagy Rejtélynek valami köze lehet esetleg Lovecraft munkásságához, hiszen a 14-hez kapcsolódó oldalak, posztok világszerte az Ő nevével vannak zsúfolásig telve – én pedig még meg sem említettem, pedig hogy imádom gyerekkorom óta Lovecraftot. Milyen furcsa… Na, de legyen elég annyi, hogy a regény valóban – és nem kicsit – kapcsolódik a lovecrafti kultúrkörhöz. Hurrá! Akit csak emiatt érdekelne, az nyugodtan kezdjen is neki!

 

Hibái ellenére is – csak az utolsó harmadára lesz horrorisztikus(abb) – roppant szórakoztató és élvezetes olvasmány volt a 14. Ismét remekül sikerült kiadásra méltó szerzőt kiválasztani a Fumax Kiadó munkatársainak; kíváncsi vagyok, mi lesz a következő regényük a thriller alsorozaton belül. Attól mondjuk nem tartok, hogy ne lenne majd valami ínyencség...


Profundus Librum (Hipszki László) - 2017. január 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Peter Clines)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!