Főkép

Az eredetileg katona, közelebbről harctéri mérnök Joe Haldeman – aki 2010 óta hivatalosan is az SF Nagymestere – már első fantasztikus kötetével, az 1974-ben megjelent Örök háborúval egyértelműen jelezte, hogy olyan szerző, akivel érdemes komolyan számolni a jövőben is. A saját, a vietnámi háborúban átélt élményeinek, traumáinak emléket állító regény – amit emiatt sokáig egy kiadó sem mert megjelentetni – a következő évben a Hugo-, a Nebula- és a Locus-díjat is elnyerte. Nem csoda, hogy Haldeman később – bár írt több remek regényt és jó néhány novellát még –, visszatért mesterművéhez és évtizedekkel később végül trilógiává bővítette azt.

 

Az első könyvben az emberiség galaktikus háborúba bonyolódik egy idegen fajjal, és mivel az űr hatalmas, ezért a harci érintkezések a Földtől elképzelhetetlen távolságokban, kollapszárok (fekete lyukak) segítségével történnek. Két kollapszár közti utazás alatt nem telik el idő, legyenek akár a galaxis két átellenes végén, de ez csak a relatív hajóidő szerint igaz, közben a Földön – objektív idő szerint – évek, évtizedek is elmúlnak. A háborús megpróbáltatások eltörpülnek azonban a kulturális sokk mellett, hiszen a katonák nézőpontjából nézve elképzelhetetlen gyorsasággal változik, sőt egyenesen deformálódik az idő múlásával a földi lakosság. Egy idő múlva már azt sem tudják, kiért is indulnak újra és újra harcba.

 

A második rész (Örök béke) – ami egyébként újra Hugo- és Nebula-győztes lett – nem az első rész folytatása. Új szereplők segítségével, teljesen eltérő szempontból vizsgálja az első részben felmerült, főleg morális kérdéseket. Még az sem jelenthető ki teljes bizonyossággal – szimplán a könyv elolvasása alapján –, hogy ugyan abban az univerzumban játszódik a két regény. Ennek az elolvasása tehát egyáltalán nem létszükséglet a harmadik rész olvasása előtt.

 

Azoknak, akik kifejezetten Mandela közlegény életének további folyására kíváncsiak, 1999-ig kellett várniuk. A trilógia zárókötete ugyanis (végre) visszatér hozzá és megmaradt katonatársaihoz. A háború utáni időben a megváltozott földi társadalom, az új evolúciós lépcsőt átlépő humánok közé beilleszkedni nem tudó, furcsa, ráadásul erőszakos őskövületnek számító katonák egy távoli, rideg bolygón kaptak lehetőséget arra, hogy saját kolóniát alakítsanak ki maguknak – az ősi ellenség, a taurik és a transzhumán Ember felügyelete alatt. Ember és a taurik már nem akarnak háborúzni, ezért a taurik felügyelik a katonákat, hogy azok új háborúba még véletlenül se kezdjenek, Embernek pedig a DNS-állomány frissen tartására és az esetlegesen nem kívánt mutációs elváltozások miatt van szükség az „alapkonfigurációs” katonák populációjára.

 

Ezen a planétán Mandeláék igazából egész jól elvannak, legnagyobb ellenségük az unalom, illetvea kiszolgáltatott helyzetükkel és az (igazából teljesen békés, de valahol mégiscsak elnyomó) hatalommal szembeni állandó elégedetlenségük. Egyszer lehetőségük nyílik arra, hogy a Földre irányuló néhány évenként esedékes út helyett a planéta egyetlen normális technikai fejlettségű űrhajóján, a Time Warpon, új célpontra, pontosabban új időpontra utazzanak – 40.000 évvel előre a jövőbe. (Miközben az űrhajón csak néhány évtized telik el!) A felügyelet nélküli évek már magukban is megérnék a kockázatot, amit az út jelent, ezen felül már csak külön bónusz az, hogy visszatérésükkor saját szemükkel láthatják majd, hogyan alakult időközben az Ember és a katonák sorsa. Nem sokat teketóriáznak, el is kezdik szervezni az expedíciót az ismeretlenbe, ám innentől kezdve semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezték, és az újdonsült telepes-jelöltek hirtelen életük legnagyobb kalandjában találják magukat. Sokkal nagyobban, mint egy szimpla 40.000 éves ugrás a jövőbe.

 

Bár a harmadik rész semmiféle díjat nem kapott, azt azért hadd szögezzem le gyorsan, ez nem jelenti azt, hogy rosszabb lenne, mint az előző kötetek. Hogy más-e? Persze. A kizárólag a katonás tematika kedvelői – akik az első részt egyöntetűen imádták – biztosan nem fogják annyira szeretni, hiszen akció alig található benne, a katonák könnyűszerrel felcserélhetők lettek volna bármilyen random szereplőre, hiszen katonaviseltségüknek sokkal kevesebb szerepe van, mint a velük született nyughatatlanságuknak. Az Örök szabadság témáját tekintve inkább a lassabb folyású űroperák szerelmeseit fogja jobb eséllyel elbűvölni, főleg ha nem zárkóznak el egy kis moralizálástól, és nem zavarja őket a karakterek közti magánéleti viszonyok túlságosan aprólékos boncolgatása sem.

 

Hatalmas szerencse, hogy Haldeman stílusát és minőségét tekintve is méltó párja Robert A. Heinleinnek – vagy a jelenkor szerzői közül John Scalzinak. Prózája kiváló, ezért műve most is olyan könnyed olvasmány – persze nem tartalmilag –, amit eddig is megszokhattunk tőle. Karakterei (legalábbis az emberiek) vibrálóan valóságosak, szabad szájúak, szexuális orientációjukat, szokásaikat tekintve pedig kifejezetten progresszívek, unortodoxak – ahogy eddig is azok voltak. Ezúttal is üdítően sokszor, de túlzásoktól mentesen használja a humort, a regény csavarjai egészen váratlanok, a kalandrészek izgalmasak, gyakran kifejezetten feszültséggel teltek. A történet lezárásának – a legnagyobb csavarjának – módján, minőségén viszont könnyen el lehetne vitatkozni. Hiába tűnik elsőre oda nem illően abszurdnak, jobban megvizsgálva látható, hogy tökéletesen illik a trilógia univerzumának logikai rendszerébe, személy szerint nekem mégsem tetszett egyáltalán. Már-már spirituális élmény amúgy, az pedig finoman fogalmazva sem az én asztalom. Az igaz viszont, hogy jobb/más ötletem sem lett volna rá, szóval… kaptam amit kaptam, ez van. Másnak könnyen lehet, hogy semmi baja nem lesz vele.

 

A tökéletes első rész megismerése utáni fokozott – minden bizonnyal túlzó – várakozásommal szemben persze végül alulmaradt mindkét új rész, hiába voltak egyébként kiválóak azok az írások is. Az az igazság, hogy egyszerűen csak nem ilyen folytatást/folytatásokat vártam. Elolvasásuk így sem volt „elfecsérelt idő”, de maradjunk a realitás talaján. Általában: egy szerző, egy Mestermunka – már ha szerencséje van. Az Örök háború tehát úgy tűnik végérvényesen lezárult, jó lenne tehát, ha egy önálló kötetet is olvashatnánk Haldemantől, nézzük meg, az hogyan áll meg a saját lábán. Talán az 1968-at is kiadja egyszer a Metropolis Media…