Főkép

Képzeld el azt, hogy nagyon hiszel valamiben. Nemcsak „úgy gondolom” meg „azt hiszem” szinten, nem, valóban hinned kell benne. Mélyen, rögeszmésen, annyira, hogy az a mániáddá váljon. Ne tudj elképzelni más variációt. Ne is forduljon meg a fejedben, hogy nem így van. Ez irányítsa az életed, ez töltse ki napjaid nagyobbik részét. Ha pedig már ennyire kényszeresen hiszel, az univerzum engedelmeskedni fog neked: meghajlik akaratod előtt. Képes leszel átírni a valóságot és megváltoztatni a világot. Varázsló leszel. Azonban attól függően, hogy mennyire tudsz valóban hinni a varázslatodban, az univerzum korrigálni fogja a változást. Ennek a „balszerencse-többletnek”, a fluxusnak köszönhetően szörnyűségek történhetnek veled és a környezeteddel – az európai varázslók például sikeresen elpusztították a teljesen kontinensüket...

 

A fluxus miatt a társadalom a mágusokat közveszélyes őrültként kezeli, amire csak rásegít, hogy a varázslók képesek erejüket egyfajta drogként szintetizálni: ez a flex, amivel mindenkinek teljesülhet a leghőbb kívánsága. Nem csoda, hogy Paul ünnepelt hőssé válik, amikor pár éve rendőrként megöl egy varázslót. Tettével mégsem tud teljesen megbékélni, ezért egy biztosítótársaságnál talál új munkát, és a papírok halmába menekül. Paul olyannyira hinni kezd a bürokráciában, a világot irányító szabályokban, a kitöltetendő nyomtatványok, szerződések, űrlapok és más iratok erejében, hogy maga is hihetetlen képességekre tesz szert. Ám amikor hatéves kislánya életveszélyesen megsebesül a flex miatt, mindent megtesz annak érdekében, hogy kézre kerítse a drog terjesztőjét.

 

„A Breaking Bad találkozása az urban fantasyvel” – hirdeti a borítón nagy lelkesedéssel Robert Jackson Bennett, úgyhogy talán én sem árulok el nagy titkot azzal, hogy Paul maga is flex-készítővé válik. Azonban az ő flexe olyan kivételes minőségű anyag, hogy mindenkinek fáj rá a foga, ráadásul egyetlen segítsége a mágia útvesztőjében egy videojáték-mágus, aki legszívesebben Super Mariózna egész nap. A bonyodalmak persze még csak most kezdődnek, hiszen Ferrett Steinmetz első regényében egy pillanatra sincs megállás. Hirtelen egy olyan pörgős kalandba csöppenünk bele, ahol alig van időnk felfogni Steinmetz különleges szabályok mentén működő világát, máris izgulunk kell Paul lányának életéért, figyelnünk kell a nem épp százas mágus-duó nyomozására, hogy aztán a végére az elmúlt időszak egyik legérdekesebb ellenségével nézzünk farkasszemet.

 

Nem lőnék le poénokat, de engem mindig felvillanyoz, ha a főellenséget nem valamiféle unalmas világuralmi tervben kell megakadályozni, nem hatalomvágyból vagy monomániából akarja leigázni a civilizációt, hanem a világ működéséből fakadóan teljesen logikus a léte. De ennyi elég is volt spoilerek nélkül, beszélek inkább a mágiáról: kevés dolog van, ami annyira magával tud ragadni egy fantasy-ben, mint az izgalmas varázslatkoncepció. Bevallom, hiába olvastam az elmúlt időszakban jobbnál jobb regényeket, hiányzott az a gyökeresen új megközelítés, amit aztán a Flextől megkaptam. Steinmetz alapötlete közel zseniális, ráadásul mindig, amikor azt hittem, hogy kezdem kiismerni, képes volt újra és újra még jobban kitágítani a lehetőségeit.

 

A cselekmény mellett Steinmetz nagy hangsúlyt fektetett a főbb karakterekre is: Paul és a játékmágus duója határozottan szimpatikus, külön plusz pont, hogy egyikőjük sem az a tipikus világmegmentő figura, varázslatos képességek ide vagy oda. Elvégre egyikük egy inges-nyakkendős bürokrata, aki leginkább nyomtatványok kitöltése közben érzi otthon magát, a másikuk pedig legszívesebben ki se mozdulna a konzol elől, nem hogy még gyilkos varázslók után nyomozzon. Az egyébként ügyesen felskiccelt mellékalakok közül leginkább Paul lánya emelkedik ki – örültem, hogy végre nem egy túlkoros tinédzser képviselte a fiatalabb generációt, hanem egy olyan kislány, aki tényleg hatévesként viselkedik (bár érzelmi érettség tekintetében valószínűleg jó pár felnőttön is túltesz...), és akit akként is kezelnek.

 

Talán összességében még szívesen fogadtam volna egy kicsivel több kreativitást, mert akármennyire is élveztem, nem lett olyan kimagaslóan megragadó élmény, de bízom benne, hogy majd a trilógia többi részében ezeket is megkapom. Ugyanis természetesen újabb sorozatról van szó, még akkor is, ha az első rész önmagában is megállja a helyét – bár úgy ér véget, hogy muszáj reménykednem sokkal inkább elszálltabb folytatásokban (még több elborult, mániákus varázslót!), hiszen rengeteg kiaknázható lehetőség rejtőzik ebben a világban. Ha hasonlítanom kellene valakihez, először Brandon Sanderson jutna eszembe – a Flex egy pörgős, akciódús regény, jól eltalált karakterekkel és hosszú idő óta a legemlékezetesebb mágiarendszerrel, amivel csak találkoztam. Nem is kell több, hogy nagyon várjam a folytatást.